Kereső toggle

Mibe bukott bele a Ciprasz-kormány?

Berlini diktátumok és Görögország kivéreztetése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Sziriza választási vereségével és Alexisz Ciprasz görög kormányfő távozásával fontos kísérlet zárult le Európában. Ennek lényege az volt: lehet-e „populista” politikusként egy „bukott állam” élén eredményesen politizálni úgy, hogy kormányra kerülve a szóban forgó „populista” párt vagy politikus egyszerre keresi saját választói és a „nemzetközi piacok” kegyeit.

 

A lexisz Ciprasz erre tett kísérletet, és négy év után pártjával ellenzékbe szorult. A német és francia bankok érdekeit szolgáló uniós döntéshozók ünnepelhetnek – a görög államot tönkretevő szocialista-konzervatív váltógazdaság egyik pártja, a jobbközép Új Demokrácia visszatért a hatalomba, élén a pártot családi vállalkozásként működtető Micotákisz-klán új generációjának képviselőjével, Kiriákosz Micotákisszal.

De mit üzen Ciprasz bukása Európa kormányainak, különösen azoknak a „populista” politikusoknak, akiknek saját választóik elvárásai fontosabbak, mint a német–francia érdekeket képviselő brüsszeli adminisztráció diktátumai? Azt, hogy vannak helyzetek, amikor a választói elvárások és a brüsszeli (valójában berlini) diktátumok között választani kell, nem lehet nekik egyszerre megfelelni. És ha a „populista” kormányok elkezdenek Berlin (azaz a német ipari és pénztőke) szája íze szerint politizálni, jó esetben választási vereséggel, rosszabb esetben megsemmisüléssel kell otthon szembenézniük.

Ciprasz és pártja megmenekült a megsemmisüléstől – 2015-höz képest négy százalékpontnyi támogatottság-csökkenéssel 31,55 százalékos eredményt értek el, ám vereségük így is egyértelmű a közel 40 százalékos eredményt elérő Új Demokráciával szemben. Az átmenet gyors volt, Kiriákosz Micotákisz már hétfő este letette az esküt.

A nyugat-európai (és a magyar) mainstream média az elmúlt években elképesztő karaktergyilkosságot hajtott végre Ciprasz ellen, megfeledkezve arról, hogy neki és pártjának semmilyen szerepe nem volt a görög állam bukásában. Annál nagyobb szerepe volt benne az országot a katonai diktatúra 1974-es bukása óta felváltva kormányzó Új Demokráciának és a Pánhellén Szocialista Mozgalomnak (PASZOK), amelyek elképesztő kalandorpolitikájukkal, felelőtlen költekezésükkel, a választók és az Európai Unió folyamatos félrevezetésével tették tönkre 2010-re Görögországot.

„Görög mentőcsomag” a német és francia bankoknak

 

Ennek eredménye volt az úgynevezett „görög mentőcsomag”, amely révén 2010 és 2018 között közel 290 milliárd eurót, mai árfolyamon számolva több mint 91000 milliárd (!!!) forintot kaptak – természetesen nem a görögök, hanem a görög államot tönkretevő PASZOK- és Új Demokrácia-kormányok működését finanszírozó német és francia bankok, amelyek felé a görög állam nem tudta adósságait törleszteni.

Az a tény tehát, hogy Görögországot 2010 után nem hagyták csődbe menni és kiesni az eurózónából, nem „elvi kérdés” volt az Athént hitelező német bankokat képviselő Angela Merkel részéről. A német kancellár a „mentőcsomag” Athénra kényszerítésével egyrészt megőrizte az eurózóna (kizárólag a német exportőrök érdekeit szolgáló) egységét, másrészt biztosította, hogy az európai adófizetők pénzéből elképesztő mennyiségű segítséget kapjon többek között a Deutsche Bank, amely felelőtlen görögországi hitelezésével maga is bajba került az évtized elejére.

Ami fontos Merkelnek, és ami nem

 

Merkel elvakult magyarországi rajongói évek óta azt várják, hogy (ha már saját pártjaik erre képtelenek voltak) a német kancellár és pártja menti meg őket és „a magyar jogállamot” Orbán Viktortól és kormányától. Az Azonnali.hu-n néhány hónappal ezelőtt az ilyen Merkel-rajongó magyar ellenzékiek figyelmét hívta fel arra Techet Péter, hogy Merkelnek esze ágában nincs fellépni semmilyen „jogállamisági” kérdésben sem Orbánnal, sem mással szemben, hiszen a német kancellárt hidegen hagyják a demokráciával és jogállammal kapcsolatos kérdések – egyetlen dolog érdekli: a német ipari és pénztőke profitja.

Ezért történt meg, hogy a frissen megválasztott Cipraszt 2015 nyarán Merkel és az uniós vezetők arra kényszerítették, hogy végrehajtson egy, a pártja programjával ellentétes, és a görög lakosság által népszavazáson elutasítottnál is szigorúbb megszorítócsomagot. A Ciprasz megalázó vereségével véget ért 2015 júliusi, 17 órán át tartó uniós csúcs volt Merkel pályafutásának tetőpontja – pont úgy viselkedett, ahogy egy német birodalmi vezér viselkedni szokott;

a pőre német üzleti érdekeket adta el „európai értékekként”, és kényszerítette tárgyalópartnereire; Ciprasz pedig populista népvezérből ekkor lett a német kancellár athéni helytartója.

Merkelt a német média a Németországot egyesítő zseniális államférfi, Otto von Bismarck, a görög média viszont Adolf Hitler jelmezében ábrázolta a krízis legforróbb napjaiban (az első párhuzam Bismarckra, a második Merkelre nézve volt igazságtalan és sértő). Ám alig egy hónappal később jött a kancellár nemezise, a migrációs krízis, a törökországi menekülttáborokból útnak induló bevándorlók hulláma, akik közül több mint egymillióan meg is érkeztek Németországba, Merkel pályája pedig lassan leszállóágba került. Ciprasz túlélte a megaláztatást, kormánya néhány hónap híján kitöltötte a következő ciklust, de a görög választók a jelek szerint nem bocsátották meg neki, hogy négy évvel ezelőtt gyengének bizonyult Merkel nyomásával szemben.

Ami a jövőt illeti: Micotákisznak annak ellenére nem lesz könnyű dolga, hogy a görög gazdaság tavaly nyáron lekerült a „lélegeztetőgépről”. Az évtizedes válság alatt negyedével csökkent a görög össztermék, megugrott a munkanélküliség és a szegénység mértéke. A gazdaság idén 2,2 százalékkal növekszik majd az előrejelzések szerint, de Görögország akár évtizedekre is lehet attól, hogy gazdasága elérje a válság előtti  teljesítményt.

„Aki nem populista, az elitista”

Pogátsa Zoltán szociológus a görögországi kormányváltásról

Egyetért azzal, hogy Ciprasz abba bukott bele, hogy 2015 után igyekezett megfelelni az EU-t irányító német kormány elvárásainak?
– Igen. Alapvetően Görögország mind a mai napig nem állt át egy olyan pályára, ami a gazdaság értékteremtő képességének visszaállítása lenne. Ciprasz alatt létrejött valamilyen alacsony szintű stabilitás, de ilyen volt már a megszorítások egy évtizede alatt. Ciprasz azonban elfogadta a megszorítások politikáját, mellyel nem lehet rendbe rakni a görög gazdaságot. Feladta a Sziriza eredeti célját, amely a humántőke emelése, az igazságos újraelosztás, az iparpolitika, az oligarchák által foglyul ejtett görög állam kiszabadítása lett volna.
 
Volt más választása Ciprasznak 2015 nyarán, mint hogy elfogadja az Európai Unió Angela Merkel által kínált feltételeit a „mentőcsomag” további folyósításáért cserében?
– A monetáris politika több elfogulatlan vezető nemzetközi szakértője (Wyplosz, Eichengreen, de Grauwe) is megírta, hogy az Európai Központi Bankot 2015-ben a saját mandátumával szembemenve politikai célokra használták fel, konkrétan a görög kereskedelmi bankrendszer kivéreztetésére. Ezzel érték el, hogy a Ciprasz-kormány mégis fogadja el a megszorításokat. Ha nem teszi, akkor csak drachmával lettek volna képesek feltőkésíteni a görög kereskedelmi bankrendszert. Ez azonban a drachma azonnali, közel 2/3-os leértékelődéséhez vezetett volna, ennyivel csökkent volna a görögök életen át összekuporgatott megtakarításainak értéke. Nincs az a miniszterelnök, aki ezt bevállalta volna. Ez polgárháborús helyzet.
 
Mit üzen a görög eredmény Európa országai számára? Létezik nemzeti szuverenitás az Unióban, lehet ellenállni a (főként német) pénzügyi körök nyomásának?
– Azt üzeni, hogy nem érdemes annyira rohanni az euróba. Az euró nem politikai kérdés, nem szépségverseny, nem pecsét az európaiságunkon. Egy kőkemény gazdasági keretrendszer, amely nemcsak Görögországnak okozott károkat, hanem Írországnak, Spanyolországnak, Portugáliának, Olaszországnak, Franciaországnak, Ciprusnak, Szlovéniának, a három balti államnak és Finnországnak is.
 
Lehet-e jövője a baloldali „populizmusnak” Ciprasz bukása után Európában?
– Ahogy Chantal Mouffe belga filozófus mondja, a baloldal csak populista lehet. A populizmus ugyanis az érzékenység a nép igényeire. Aki nem populista, az elitista. A főáramú szocdem pártok pontosan azért mentek tönkre világszerte, mert elitisták és nem populisták voltak.
 
Utólag igazolja-e az eredmény a merkeli ultimátumot 2015-ben elutasító Varufakisz pénzügyminiszter keménységét és távozását a kormányból?
– Abszolút. Most be is került a görög parlamentbe a pártjával, azaz megint lesz a törvényhozásban egy kemény, megszorítás-kritikus párt.
 
Mennyiben erősíti az EU-beli német dominanciát, hogy (a tervek szerint) Merkel minisztere váltja a bizottság élén Junckert?
– Nem egyszerűen a „németek” dominanciájáról van itt szó, hiszen a német bérből élők az eurónak ugyanúgy vesztesei, mint a dél-európai államok polgárai. Németországban a bérek visszafogásával létrejött egy prekárius, megélni alig tudó réteg. Akihez a német kormány igazodik, az a német nagyvállalati szektor. Köztudott, hogy Merkel velük rendszeresen egyeztet, és gyakran még lobbizik is értük Brüsszelben. A bizottság új elnökasszonyának jelölése ennek a folyamatnak része. Ahogy Christine Lagarde-é is az Európai Központi Bank élére, aki annak ellenére volt a megszorítások betartatója Görögországban annak idején az IMF vezetőjeként, hogy a saját közgazdászai publikáltak elemzéseket a megszorítások káros hatásairól és a részleges adósság-elengedés szükségességéről. De a Tanács élére is egy liberális kerül. Sajnos folytatódik a neoliberális uniós vezetés, amely tovább fogja szítani a nacionalizmust, a nemzeti ellentéteket az unión belül. Európa nem értette meg, hogy a gazdasági liberalizmus nem a nacionalizmus ellenfele, hanem annak szítója.

 

Olvasson tovább: