Kereső toggle

Kettőn áll a vásár

Merkel európai bizottsága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az EU-intézmények vezető pozícióiról tartó huzavonáknak lassan vége; a Tanács ugyanis zárt ajtós susmusok sora után jelölte a Bizottsági elnök pozíciójára Merkel egyik miniszter asszonyát. A tragikomikus folyamatban még nem dőlt el, ki győzött tulajdonképpen.

 

Hosszas, intrikákkal és árulásokkal terhelt kavarás után úgy tűnik, Ursula von der Leyen lesz az Európai Bizottság új elnöke. Bár a német sajtó egy része Angela Merkel megalázó vereségéről ír, a Bizottság új elnöke már csak akkor állhatna közelebb a német kancellárhoz, ha maga Merkel lenne az illető. Kérdés azonban, hogy Merkel machiavellista machinációinak eredményén túl tükröz-e bármit az Unió leendő vezérkarának összetétele. Nem lehetünk derűlátóak.

Brüsszeli tragikomédia

 

Képzeljük el a következő helyzetet: Steve Bannon, Trump elnök egykori tanácsadója arra adja a fejét, hogy egy abszurd tragikomédiát ír az Európai Unió szövevényes, antidemokratikus huzavonákkal terhelt működéséről. Odáig talán eljutott volna, hogy az Unió legerősebb államainak állam- és kormányfői a legnagyobb titokban, egy japán szállodai szivarszobában fúrják meg az európai parlamenti választáson győztes jobbközép formáció jelöltjét, hogy a választást elveszítő balközép alakulat Spitzenkandidatjának próbálják meg átjátszani az Unió vezető szervének irányítói posztját. De arra már valószínűleg Bannon sem gondolt volna, hogy az így létrejött különalkut sikerrel buktatja meg

• a néppárti tagságából felfüggesztett magyar kormánypártot vezető Orbán Viktor;

• a brit szövetségeseitől minden bizonnyal néhány hónapon belül elbúcsúzó lengyel kormánypárt;

• a liberális pártcsaládhoz tartozó cseh miniszterelnök;

• és a szintén néppárti, a melegházasságról és az abortuszról azonban nagyon is liberálisan gondolkodó ír miniszterelnök

fura alkalmi koalíciója. Nem, Steve Bannon fantáziája nem lett volna elég ennek az abszurd kavalkádnak a színre viteléhez. Nincs az az euroszkeptikus fantasy, amely ezt az őrületet előre tudta volna jelezni. Az pedig, hogy végül a 2005 óta az összes Merkel-kabinetet változatos pozíciókban (családügyi, majd szociális és munkaügyi,végül honvédelmi miniszterként) szolgáló Ursula von der Leyen kerül a Bizottság élére, akinek jelölése korábban szóba sem került – nemhogy az európai választók nem szavazhattak róla –, az a legsötétebb euroszkeptikus rémálmokat is túlszárnyalja.

Mi teszi alkalmassá a Politico és Martin Schulz által is élesen bírált Von der Leyent a bizottsági elnöki pozícióra azon túl, hogy Angela Merkel jobbkezének számít? Mostani tudásunk szerint nem sok minden. A Politico elemzése szerint a Von der Leyen által felügyelt Bundeswehr rettenetes állapotban van; az eredménytől láthatóan sértődött Martin Schulz szerint a német kormány leggyengébb minisztere kerül Európa élére.

Ennél már csak az Unió többi vezető pozíciójáért folytatott alkudozás sikerült kellemetlenebbre. Hogy merült fel például korábban, hogy az Unió külügyi főbiztosa a bolgár Mariya Gabriel legyen? És mi indokolta volna az előléptetését – már azt leszámítva, hogy a Timmermans-alku esetleges néppárti támogatásához szükség lett volna

Boriszov bolgár kormányfő jóindulatára? (Mintha egy ezzel kapcsolatos egyeztetést örökített volna meg véletlenül Boriszov stábja, amikor a Facebookon élőben közvetítette a bolgár miniszterelnök és Timmermans négyszemközti megbeszélését.) És mire számíthatunk az Európai Központi Bank elnökeként attól a Christine Lagarde-tól, aki az IMF vezérigazgatójaként (Angela Merkel mellett) oroszlánrészt vállalt a görög gazdasági válság félrekezelésében, és ezzel Dél-Európa gazdasági problémáinak elmélyítésében?

Ki győzött?

 

Az események médiavisszhangja az európai fővárosokban javarészt arról szól, hogy:

• Angela Merkel nyert vagy veszített a többkörös alkudozáson;

• Emmanuel Macron keresztül tudta-e vinni akaratát;

• a V4 kormányfői, köztük Orbán Viktor győztesek vagy vesztesek ebben az alkudozásban.

A fenti kérdésekre persze van érvényes válasz: Merkelnek (bár Macron és a V4-kormányfők nyomására ejtette a csúcsjelölti intézményt) sikerült a létező legközvetlenebb bizalmasát a Bizottság élére delegálnia. Macron sikeresen megbuktatta a csúcsjelölti intézményt, de azt nem tudta megakadályozni, hogy német (sőt Merkel-közeli) kézbe kerüljön a Bizottság vezetése. A V4, benne Magyarország pedig elejét vette, hogy az Orbán Viktorral sűrűn konfrontálódó Weber vagy Timmermans vezesse a Bizottságot, cserébe viszont el kell fogadniuk, hogy a jövőben Merkel az eddiginél is közvetlenebbül fogja irányítani az Európai Unió működését.

Ezzel együtt jogosnak tűnik a félelem: a követhetetlen játszma eredményeképpen minden idők leggyengébb Uniós vezetése jöhet létre. Végiggondolta bárki, hogy vajon mit fog kezdeni Ursula von der Leyen, amikor Donald Trumppal, Vlagyimir Putyinnal vagy éppen Hszi Csin-pinggel szemben kell majd megvédenie az európai országok érdekeit?

Az érem „pozitív” oldala

 

Ezzel együtt Von der Leyen jelölése kétségkívül megmentette az Uniót egy súlyos akut válságtól, amelyet Frans Timmermans bizottsági elnökké történő jelölése okozott volna. A Reuters hírügynökség révén kiszivárgott hírek szerint a múlt héten Angela Merkel és Emmanuel Macron az oszakai G20 csúcson zárt ajtók mögött megállapodott egymással az Unió vezető tisztségeinek felosztásáról. A „kompromisszum” eredményeképpen az elmúlt hetekben elvérzett néppárti csúcsjelölt, Manfred Weber helyett a második helyezett szocialisták csúcsjelöltje, Frans Timmermans, a Juncker-féle Bizottság második embere lehetett volna az új Bizottság elnöke.

Itthon Orbán Viktor kritikusai nem titkolt kárörömmel nyugtázták, hogy a magyar miniszterelnök egyik legádázabb brüsszeli ellenfele lehet a Bizottság új vezetője. Szintén heves reakciókat váltott ki a magyar miniszterelnök levele, amelyet Joseph Daulnak, az Európai Néppárt elnökének írt, amelyben megalázónak és az Európai Néppárt létét veszélyeztetőnek nevezi, ha bármilyen alku következtében Timmermans kerülne a Bizottság élére.

Ám Orbán levelétől függetlenül Timmermans jelölése azt jelentette volna, hogy az Unió vezetői mit sem tanultak Jean-Claude Juncker öt évvel ezelőtti megválasztásának következményeiből. Az Európai Unió mai helyzetében, amelyben nem a pártcsaládok, hanem az egyes tagországok kormányainak a szuverenista–föderalista tengelyen történő elhelyezkedése jelenti a legfontosabb törésvonalat, a szélsőségesen föderalista Juncker öt évvel ezelőtti jelölése (amely ellen David Cameron brit és Orbán Viktor magyar miniszterelnök tiltakozott) ellenőrizhetetlen folyamatokat indított el, többek között a Brexithez

vezető útra lökte a jelölési folyamatban súlyosan megalázott Nagy-Britanniát. Vajon mire gondolt öt évvel ezelőtt Angela Merkel, amikor úgy gondolta, hogy Juncker jelölésével negligálja az Unió második legerősebb gazdaságával rendelkező Egyesült Királyság vezetőinek (és szavazóinak) véleményét? Vagy tudatosan törekedett a Brexit

kiprovokálására, hogy a britek távozásával könnyebben érvényesülhessenek az Unió irányítására vonatkozó német–francia elképzelések?

Timmermans jelölése még Junckerénél is súlyosabb provokációnak tűnt, és utólag visszatekintve az is volt

– Merkel így érte el, hogy Von der Leyen jelölése jó kompromisszumnak tűnjön a V4-ektől Macronig mindenkinek (a súlyosan megalázott német szociáldemokratákat leszámítva). Mesteri machiavellista húzás – ám ettől még az Unió leendő vezetőinek személye nagyon is okot ad az aggodalomra.

Avantgárd diplomácia

 

Van valami szimbolikus abban, hogy míg az oszakai G20-csúcstalálkozó másnapján Donald Trump amerikai elnök történelmi találkozót folytatott Panmindzsonban Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel, addig az Európai Unió vezetői a fenti tragikomédiát vitték színre Brüsszelben.

A Trump–Kim találkozónál unortodoxabb módon szervezett csúcsot elképzelni sem lehet. Az amerikai elnök egy nappal (!) Dél-Koreába érkezése előtt a Twitteren (!!) jelezte Kim Dzsong Unnak, hogy ha már a szomszédban jár, szívesen összefutna vele a demilitarizált övezetben, ha csak egy kézfogás vagy egy rövid üdvözlés erejéig is.

A csúcstalálkozóra az övezet déli oldalán került sor, ám Kim társaságában Trump elnök néhány lépés idejére észak-koreai területre is lépett, majd a találkozó után Kim és a Trumpot elkísérő Mun Dzse In dél-koreai elnök megölelték egymást, mielőtt előbbi visszatért volna az északi oldalra.Ha a Trump–Kim-találkozó (megszervezésének és lebonyolításának körülményeivel együtt) az unortodox, vagy ha úgy tetszik, avantgárd diplomácia diadala volt, akkor a szintén vasárnap megkezdődött Uniós folyamatok és az azóta történtek a lehető legmegszokottabb mederben folytak. A választók megkérdezése nélkül, a lehető legszűkebb körben megkötött paktumok, elvtelen alkudozások, vég nélküli intrikák és árulások sorozatát láttuk.

Európa pedig továbbra is védtelenül áll egy egyre konfliktusosabb világpolitikai mezőben, ahol az Ursula von der Leyen vezette Bizottságnak meg kell küzdenie az Amerikával folytatott kereskedelmi háborútól az iráni konfliktusig számos olyan problémával, amelyek egy működőképes kormányzat számára is komoly kihívást jelentenének.

 

 

Olvasson tovább: