Kereső toggle

Egy elmaradt légicsapás háttere

Trump, a héják és a galambok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kevés híja volt, hogy múlt pénteken a világ egy amerikai–iráni háborúra ébredt – és nem kétséges, hogy mindkét érintett országban sokan örültek volna, ha Donald Trump elnök végül úgy dönt, hogy az amerikai drón lelövésének megtorlásaképp elrendeli három iráni célpont bombázását.

 

Trump elnök Twitteren tudatta, hogy a bombázás előtt még megkérdezte, mennyi halálos áldozattal járna az akció, mire azt a választ kapta, hogy 150 ember életét oltaná ki a légicsapás. Így 10 perccel a zöld lámpa kigyulladása előtt visszahívta az egységeket.

Washington és Teherán egyébként is feszült viszonya akkor éleződött ki a végsőkig, amikor az iráni légvédelem csütörtökön lelőtt egy amerikai drónt – amerikai álláspont szerint nemzetközi vizek fölött, iráni és orosz vélemény szerint iráni légtérben. Azt megelőzően pedig két tankerhajót ért támadás az Ománi-öbölben. Több térségbeli arab ország, így Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, valamint egyes nyugati országok, köztük az Egyesült Államok is Teheránt tette felelőssé ezekért a támadásokért, csakúgy, mint ahogy a hetekkel korábbi, emírségekbeli hajókat ért támadásokért is.

Teherán a lelőtt drónnal kapcsolatban pénteken kijelentette, hogy lelőhetett volna egy amerikai kémrepülőgépet is, amely a drónt kísérte, de végül nem tette. Trump elnök pedig azzal indokolta a válaszcsapás elmaradását, hogy az akár 150 halálos áldozattal járó bombázás nem lett volna arányos válasz a pilóta nélküli drón lelövésére.

A mi harcunk-e a szaúdi–iráni meccs?

A Hetek az elmúlt húszéves fennállása során számtalan aspektusból foglalkozott a teheráni rezsim gazemberségével. A mostani helyzet mégis az (és ezt az elnök helyesen látja), hogy ha Amerika az öbölbeli olajkereskedők hajóinak biztonságáért háborúba menne, akkor voltaképpen a szaúdi és emírségekbeli sejkek jólétéért áldozna fel amerikai és iráni életeket, valamint dollárszázmilliókat.

Nem véletlen, hogy Rijád és Abu Dhabi láthatóan mindent megtett az elmúlt hetekben, hogy Washingtont belerángassa egy Irán elleni háborúba. Mindkét ország tényként beszélt arról, hogy a Hormuzi-szorosban az Iráni Forradalmi Gárda tagjai támadtak meg olajszállító hajókat; szaúdi tisztségviselők (még az amerikai drón lelövése előtt) kifejezetten sürgették, hogy Washington mérjen korlátozott légicsapást Iránra. Az elnöki adminisztráció héjái, élükön John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadóval, nyilvánvalóan ugyanebbe az irányba próbálták lökni Trump elnököt, mint kiderült, eredménytelenül.

Trump azonban világossá tette: sem a pilóta nélküli drón lelövése miatt, sem az Öbölmenti arab államok üzleti érdekeinek védelmében nem keveri háborúba Amerikát – egyedül Irán atomfegyverkezésének megakadályozása az a pont, ami miatt az Egyesült Államok megtámadhatja Teheránt.

Szaúdi és emírségekbeli szempontból persze érthető, hogy ezeknek az országoknak az urai szeretnék, ha az Egyesült Államok beavatkozásával jelentősen megváltozna a stratégiai erőegyensúly az Öböl térségében. A helyzet ugyanis az, hogy Rijád és arab szövetségesei fél évtizede nem tudnak mit kezdeni az Irán által támogatott húszi gerillák jemeni felkelésével. A magát Anszár Allahnak (Allah Frakciója) nevező, az egykori Észak-Jemen síita törzseit tömörítő gerillákat olyannyira nem törte meg Rijád és Abu Dhabi 2014 óta tartó beavatkozása, hogy még azt is megengedik maguknak, hogy szaúdi létesítményeket (repülőteret, olajfinomítót vagy éppen víztisztító üzemet) támadjanak jemeni állásaikból.

Teljesen érthető Rijád és Abu Dhabi ezzel kapcsolatos idegessége, ám a helyzet az, hogy a húszikkal vívott küzdelmük nem olyan probléma, amely miatt világháborút, vagy akár csak egy elhúzódó regionális konfliktust kellene kockáztatnia az Egyesült Államoknak. Ráadásul a jemeni konfliktusban éppen Szaúd-Arábia és szövetségesei úgy bánnak a polgári lakossággal, hogy az egyfelől közelít a népirtás fogalmához, másfelől egyáltalán nem teszi valószínűvé a háború gyors lezárását.

Szaúd-Arábia és az Emírségek visszataszító gyarmati háborúja miatt Wassingtonnak felesleges lenne háborúba sodródnia Teheránnal. Annál is inkább, mivel ez a háború legalábbis komoly regionális konfliktussá válhat – a jemeni húszik Szaúd-Arábiát és az emírségeket, a libanoni Hezbollah Izraelt támadhatná meg a háború kitörése pillanatában. Egy esetleges Irán elleni támadásnak tehát csak egy ennél, vagyis a regionális háborúnál is komolyabb fenyegetés elhárítása lehet az alapja.

A vörös vonal:az iráni atomfegyver

 

Trump „vörös vonalához” visszatérve: az viszont valóban globális érdek, hogy Irán ne jusson atomfegyverhez, és ennek megakadályozására az amerikai katonai csapásmérés legitim eszköz lehet. Az iráni állami televízióban az ország atomenergia-ügyi szervezete néhány nappal az amerikai drón lelövése előtt, június 17-én jelentette be, hogy az ország 10 napon belül, vagyis a lapzártánk utáni napon átlépi az enyhén dúsított uránnak a 2015-ös atomalkuban megengedett mennyiségét (legalább 300 kilogramm). A teheráni közlés szerint ugyanakkor az európai országok úgymond még megmenthetik az atomalkut.

Irán azzal indokolja az alku rá eső részének vállalt és tudatos megsértését, hogy az alkuban részt vevő európai partnerek – az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország – nem védik meg Teheránt a megállapodás tavalyi amerikai felmondását követően ismét kiszabott washingtoni szankcióktól annak ellenére, hogy London, Párizs és Berlin tavaly megígérték Teheránnak, hogy kidolgoznak egy tervet, amellyel meg lehet kerülni az Irán elleni amerikai kereskedelmi szankciókat.

Ha bebizonyosodik, amitől Izrael régóta tart, és amire Trump elnök az atomalku felmondásakor figyelmeztetett,  vagyis hogy Irán titokban 2015 után sem tett le arról, hogy atomfegyvert fejlesszen ki, és valójában sokkal közelebb van ehhez, mint állítja – akkor indokolt lehet a Teheránra nehezedő nyomás fokozása, vagy végső esetben akár a katonai fellépés.

A Trump-kormány héjái joggal hivatkoznak arra, hogy a szabad világ vezető hatalma nem követheti el még egyszer azt a hibát, amit a Clinton- és a Bush-kormányzat idején Észak-Koreával kapcsolatban elkövetett. 1994 és 2006 között ugyanis a nemzetközi közösség – az Egyesült Államokkal az élen – bárgyú mosollyal nézte végig, ahogy a Kim Dzsong Il vezette diktatúra elindítja és célba juttatja atomprogramját – hogy aztán újabb 12 évig asszisztáljon ahhoz a Bush-, Obama- és Trump-adminisztráció, hogy Phenjan atomtöltetei célba juttatására képes rakétát fejlesszen ki, amely képes elérni Észak-Amerikát.

Ilyesmit még egyszer nem engedhet meg magának Amerika – mint ahogy azt sem, hogy megismételje Obama elnök Szíriával kapcsolatos, végzetes következményekkel járó húzását, amellyel 2012-ben amerikai légicsapásokat helyezett kilátásba Aszad elnök hadseregével szemben, ha a szír kormányerők vegyi fegyvert vetnének be a polgárháborúban. Ez volt az a „vörös vonal”, amelyet az Egyesült Államok akkori elnökének ígérete ellenére az Aszad-rezsim többször is következmények nélkül átléphetett.

Irán és a neokonok

 

Ezen a ponton megkerülhetetlen, hogy beszéljünk a washingtoni politika jobb sorsra érdemes szereplőiről, a mostani krízisben is kulcsszerepet játszó fehér házi neokonokról. Az ezredforduló utáni Amerika külpolitikájának formálásában döntő szerepet játszó döntéshozókról érdemes elolvasni a velük évtizedek óta szimpatizáló kiváló magyar publicista, Seres László 2004-ben a Szombatban megjelent A neokon kihívás című írását, amely a 2001. szeptember 11-i terrortámadások következményének tulajdonítja, hogy a neokon gondolkodók hatalomra kerültek az Egyesült Államokban. „A Bush-kormány eredetileg a külpolitikailag fantáziátlan, hagyományos »paleokonzervatív« izolacionizmust követte, egészen a 2001-es sokkig. A szeptember 11-i támadás azonban sokak szemét felnyitotta: az egypólusú liberális-kapitalista világ, a sokat idézett »történelem vége« illúzió csupán” – írta idézett cikkében Seres.

A neokonok történelmi érdeme, hogy a 2001. szeptember 11-én megtámadott amerikai nemzetnek önbecsülést és tartást adtak az al-Kaida és a tálibok elleni küzdelemben azzal, hogy kijelentették: a kultúrák nem egyenrangúak; az iszlamista diktatúrák sosem lesznek egy morális szinten a nyugati demokráciákkal – ezt az evidenciát a neokonok képviselték a legkövetkezetesebben az erkölcsi relativizmusban utazó, politikailag korrekt mainstreammel szemben az ezredfordulón. Jelentős részben az is nekik köszönhető, hogy az idősebb Bush és Bill Clinton kormányzásához képest az ifjabb Bush elnöksége idején Amerika deklaráltan Izrael, azaz az egyetlen térségbeli demokrácia barátjaként viselkedett a Közel-Keleten.

Ám a neokon külpolitikának van egy nagyon komoly árnyoldala is – konkrétan egy erősen rokon vonása a „demokrata héják”, főképp Hillary Clinton által képviselt politikájával, ez pedig a demokráciaexport iránti elkötelezettség. Seres idézett írásában így ír erről: „A neokon agytrösztök külpolitikai doktrínájának lényege a demokrácia exportja (…). Ehhez azonban aktívan segíteni kell távoli, izolált régiók liberális demokráciáit, mint Izraelt (a zsidó állam mögé 1967 után sorakoztak fel), és ha kell, katonai eszközökkel is fel kell lépni az olyan rezsimek, mint Irak, Irán, Líbia, Szíria vagy Észak-Korea ellen.”

Remek elképzelés, csakhogy 2001 óta Afganisztánban, 2003 óta pedig Irakban derült ki, hogy gyakorlatban megvalósíthatatlan. Az iraki háború ráadásul a neokonok sokat emlegetett morális fölényét is szertefoszlatta: az Egyesült Államok hírszerzése ugyanis, mint jóval később kiderült, tisztában volt vele, hogy a Bush-kormányzat nem létező tömegpusztító fegyverek ürügyén indít háborút Szaddám

Huszein rezsimje ellen. Kérdés ezután, hogy miért higgyünk John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadónak vagy Pompeo külügyminiszternek, amikor arról beszélnek, hogy biztosan iráni kalózok támadtak meg olajszállító hajókat az Öbölben? Vagy miért vegyük készpénznek, hogy a lelőtt amerikai drónt valóban nemzetközi vizek fölött érte támadás? (Pláne, hogy Pompeo állítása az Irán és al-Kaida közötti állítólagos kapcsolatról legalábbis megkérdőjelezhető komolyságú az al-Kaida szaúdi hátterének ismeretében.)

A háború nem játék

 

Az iraki háború amellett, hogy több ezer szövetséges és több tízezer helyi áldozattal járt, egy sok évig tartó polgárháborút is elindított az országban, amely végül a helyi al-Kaida és az abból kinőtt Iszlám Állam felemelkedéséhez vezetett, az iraki kormányt pedig Irán vazallusává tette. Demokráciaexport ürügyén az Egyesült Államok a szunnita és síita iszlamistákat erősítette meg Szaddám diktatúrája romjain. Irán esetleges megtámadásával az Egyesült Államok egy ennél sokkal fájdalmasabb és kétségesebb kimenetelű kalandba bonyolódna – amely, mondanunk sem kell, súlyosan kockáztatná Trump újraválasztási esélyeit.

Az amerikaiak ugyanis nem egy újabb neokon adminisztrációra szavaztak 2016-ban, hanem arra a Donald Trumpra, aki azt ígérte nekik, hogy az Egyesült Államok nem bonyolódik olyan háborúkba, amelyekben nincs keresnivalója. Nem véletlen, hogy a bátyja örökségét képviselő Jeb Bush, illetve a demokratikus exportot hevesen képviselő Hillary Clinton is leszerepelt Trumppal szemben. A választók világosan döntöttek: szabad és erős Amerikát szeretnének, amely képes önmaga és a szabad világ (úgy NATO-szövetségesei, mint Izrael) megvédésére – de amely nem kényszerít nyugati berendezkedést egyetlen olyan országra sem, amely nem kér ebből. Amerika nem döntheti el az iráni nép helyett, hogy az milyen politikai rendszerben éljen, és nem háborúzhat Öböl-menti sejkek üzleti érdekeinek védelmében. Akkor és csak akkor viszont, ha Irán képes lenne atomfegyver előállítására, készen kell állnia arra, hogy fellépjen ez ellen.

 

Olvasson tovább: