Kereső toggle

A zöldmozgalom okkult gyökerei

Keleti gurukat követtek a környezetvédelem korai ideológusai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kívülről nézve a zöld-mozgalom fókuszában jószándékú, néha naiv vagy túlzó, de alapvetően ideológiamentes programok állnak. Az irányzat korai képviselői azonban egy olyan spirituális világnézetet képviseltek, amely tudatosan akart meghaladni minden korábbi vallási és erkölcsi rendszert.

Egy amerikai filozófus, költő, Henry David Thoreau 1845-ben úgy döntött, hogy szó szerint értelmezi Rousseau híres „Vissza a természetbe” mottóját, és elhatározta, hogy egymaga beköltözik a Massachusetts állambeli Walden-tó körüli erdőbe. Több mint két évet töltött a vadonban, és élményeit a Walden; or life in the woods (avagy élet az erdőben) című könyvében írta meg.

Thoreau a civilizációból való kivonulását egyfajta performance-nak szánta, amellyel civilizációkritikus nézeteire akarta felhívni a figyelmet. Transzcendentalista filozófusként az emberiség és a természet eredendő jóságában, valamint az egyéniség felsőbbrendűségében hitt a romlottnak tekintett intézmények – különösen az egyházak és a politikai pártok – felett. Ez a 19. században népszerű irányzat tudatosan merített a hindu szent szövegekből, amelyek Thoreau számára is legfőbb olvasmányok voltak erdei kunyhójában. A remete a Walden-tó vizét a „szent Gangesz vizéhez” hasonlította, amelynek a partján ülve ő maga is Brahma papjának érezte magát. Egész életében aszkétaként élt, soha nem nősült meg, és étkezésében is puritán volt, leginkább rizst és tiszta vizet fogyasztott, az állati eredetű ételeket tisztátalannak tartotta.

Az eredendően jó természettel való egybefonódás és a bűnös civilizáció kritikája a későbbi zöldmozgalom egyik alapvető ideája lett, csakúgy, mint Thoreau másik kulcstézise, a civil engedetlenség. Ez utóbbi nézetét a Polgári kormányzattal szembeni ellenállás című esszéjében fejtette ki, amelyben a legjobb kormányzatnak azt nevezi, „amely egyáltalán nem is kormányoz”. Ezt a gondolatot később a radikális zöld-anarchisták a „Semmi hatalmat senkinek” jelszóban ragadták meg.

Gandhi és az ősi tibeti mesterek

Míg Thoreau nyugati emberként választotta tudatosan spirituális iránytűnek a keleti vallást, évtizedekkel később Mahatma Gandhi indiaiként gyakorolta a természetbe való kivonulást és a politikai ellenállást. Gandhi tisztelte az amerikai aszkéta filozófust, de ennél is közvetlenebb hatással volt rá a 20. század egyik legismertebb okkultistájával, az orosz származású Helena Blavatskyval való ismeretsége. Gandhi Londonban egyetemi diákként találkozott a Teozófiai Társaság alapítójával, aki azt állította magáról, hogy tibeti „ősi bölcs mesterek” természetfeletti tudásával rendelkezik, akik látomásokon keresztül, telepatikus úton megtanították a vallások feletti „igazságra”. (Blavatsky életéről és a New Age mozgalomra gyakorolt hatásáról a Hetek 2014. július 25. és augusztus 8. között többrészes sorozatot közölt.)

Az idősödő Blavatsky meggyőzte a fiatal joghallgatót, hogy ne a nyugati civilizációban keresse a jövőt, hanem térjen vissza az ősi tudományához, amelyet az általa „mahatmának” nevezett „mesterek” hagyományoztak rá. Gandhit megragadták az ezoterikus látnok tanácsai, és buzgón olvasni kezdte az ősi hindu szent könyveket. Blavatsky „mesterei” iránti tiszteletből vette fel később a Mahatma nevet is.

A keleti filozófia mellett a zöld gondolkodásra az amerikai indiánok is hatottak, akik – különösen az irokéz törzshöz tartozó sámánok – azt tartották, hogy az emberek felelőssége hét nemzedéken át tart, vagyis a mai döntéseinket úgy kell meghozni, hogy azokban figyelembe vesszük a hetedik nemzedékbeli – vagyis 150-200 évvel később élő – utódaink sorsát is. Ez a jövőre irányuló misztikus indián nézet szintén beépült a zöld ideológiába. David Brower amerikai környezetvédő aktivista, a Föld Napja kezdeményezés megalapítója fogalmazta meg ezt közismert mondásában, miszerint a „Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”.

A Zöldek radikális programja

A második világháború után először a hetvenes évek elején Hollandiában kerültek be választott tisztségekbe olyan képviselők, akik magukat „zöld politikusnak” tekintették. Az első „zöld” politikai párt, a PEOPLE Nagy-Britanniában alakult 1972-ben.

A zöldpolitikát azonban a német Zöldek (Die Grünen) tették bevett fogalommá. A német párt 1980-ban tartotta első országos gyűlését, és 1983-ban már 27 helyet szereztek a Bundestagban. A Zöldek elnevezés a párt egyik alapítójától, Petra Kellytől származik, csakúgy, mint a logóként választott napraforgó. 1984-ben csatlakozott a Zöldekhez a ’68-as párizsi diáktüntetések egyik radikális aktivistája, Daniel Cohn-Bendit, aki később az Európai Zöld Párt alapítójaként az Egyesült Európa egyik legfőbb szószólója lett. (A politikus portréját a Hetek 2018. szeptember 21-ei számában közöltük.)

A Zöldek programjukban tudatosan az elődök radikális, „új világnézetét” képviselték, amely jellegében sok szempontból a hagyományos értékek Marx által képviselt totális felforgatását hordozta. Csak egy példa arra, hogy a Zöldek első, radikális generációja milyen messzire volt hajlandó elmenni: az 1980-as országos gyűlésükön a Zöldek elfogadott programjában „A szexuális számkívetettek diszkriminációja ellen” címmel szerepel az a pont, amely – az abortusszal kapcsolatos korlátozások felszámolása és a homoszexuálisok jogainak biztosítása mellett – a gyerekekkel folytatott „erőszakmentes” szexuális viszony büntethetőségét is el kívánta törölni. A pedofília törvényesítése egészen 1993-ig a Zöldek hivatalos országos programja maradt. Az indoklás cinikus módon „a gyerekeket korlátlanul megillető szexuális jogokra” és „a gyerekek boldogságkereséshez való jogára” hivatkozik.

A Zöldek az utóbbi évtizedben elhatárolódtak a radikális pedofil programtól, de a párt Németországban és másutt is a társadalmi progresszió jegyében a korlátozás nélküli abortusz, az eutanázia és az LGBTQ+ jogok első számú képviselője, hűen az alapítók radikális, a zsidó-keresztény civilizációs értékek „meghaladását” kívánó céljaihoz.

 

Olvasson tovább: