Kereső toggle

„A nemzetnek joga van a túléléshez!”

Interjú Clifford D. May-jel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amerikában a konzervatív agytrösztök a Trump-adminisztráció intellektuális bázisát is jelentik. A Foundation for Defense of Democracies (Demokráciák Védelmében Alapítvány) hatékonyan szólal föl a szuverenitás, a határok védelme, és nemrégiben Magyarország jogai mellett is. Az alapító elnökkel Budapesten beszélgettünk.

A Budapesten tartott előadását azzal kezdte, hogy egy nemzet és a nemzetállamok túlélése alapvető fontosságú. Nyugaton mintha már más szelek fújnának; Ön miért gondolja ennek ellenére így?

– Egy igen egyszerű megfigyelésre alapítom ezt: az emberek döntő többsége túl akar élni. Igaz ez úgy individuális, mint kollektív értelemben. Embercsoportok, nemzetek, kultúrák túl akarnak élni. Ki merné megkérdőjelezni, hogy a túléléshez mindenkinek joga van? Ki merné azt mondani a másiknak, hogy könnyen helyettesíthető vagy pótolható? A nemzetek tekintetében is ez a helyzet.

Én nem tudok eleget Magyarországról; ez az első alkalom, hogy itt járok. De annyira azért ismerem a történelmet, hogy tudjam, milyen sok szenvedésen kellett keresztülmennie e nemzetnek; milyen sok áldozatot kellett hoznia a túlélés érdekében több mint ezer éven keresztül, rengeteg ellenséggel szemben. Nemcsak, hogy sok éven keresztül rengeteg embert fogadtak be, egyúttal nagyon sokszor került megszállás, hódítás és idegen uralom alá, gyakran a legbrutálisabb és legkegyetlenebb módokon. Pontosan ezért teljesen természetes az, hogy a magyar emberek és a demokratikus úton megválasztott vezetőik gondolni akarnak saját jövőjükre, és biztosítani akarják a nemzetük jövőjét, kultúráját, nyelvét és népességet.

A „természetes” jelzővel ma már tömegeket lehet akaratlanul is megsérteni…

– Ennek igen nagy a valószínűsége. Nem is igazán tudom, mihez kezdjek ezzel, hisz számomra a túlélés gondolata annyira alapvető és magától értetődő, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy egy egyénnek vagy egy nemzetnek bocsánatot kéne kérnie azért, mert túl akar élni. Ezzel helyezkedik szembe az egyik legnagyobb probléma, amellyel szembe kell néznünk ma: a multikulturalizmus.

Úgy gondolom, hogy ez a jelenség eredetileg pluralizmusnak indulhatott – amelynek egyébként támogatója vagyok –, ma viszont már sokkal inkább hasonlít a relativizmusra abban az értelemben, hogy a multikulturalisták szemében minden kultúra egyenlő. Pedig a kultúrák különbözőek, és különböző módon ítélhetjük meg őket. Én például éltem Afrikában is, ahol csodálatos kultúrák léteznek, csodálatos emberekkel. Nem „többek” vagy éppen „kevesebbek”, mint a Beethoven, Bach vagy Picasso fémjelezte kultúrkör; egyszerűen gyökeresen más! Nem tiszteletlenségből fakad, amikor azt mondom, hogy habár ők is nagyszerűek, igenis léteznek különbségek. Ha azonban azt állítjuk, hogy minden kultúra egyenlő, az azt a veszélyes következtetést hordozza magában, hogy nem számít problémának az, ha az egyik kihal. Hiszen úgyis lesz egy másik, egy ugyanolyan jó, amely majd helyettesíti. Igen furcsa gondolkodásmód ez. Ha most előállnék azzal, hogy felfedeztem egy ismeretlen törzset az Amazonas mentén, és pénzgyűjtő akcióba kezdenék annak érdekében, hogy fenntarthassák a nyelvüket és kultúrájukat, hogy ne tűnjenek el csak úgy, és ne kelljen mondjuk Rio de Janeiróba költözve „átlagos” brazilokká válniuk, mindenki támogatna, és ünnepelné az ötletet. Ugyanez történne, ha a púpos bálnák megmentése érdekében rendeznék pénzgyűjtést. Akkor mégis, hogy lehet az, hogy amikor – tegyük föl – Magyarország túlélését szeretnénk biztosítani, és ennek érdekében kinyilvánítjuk, hogy olyan emberek tömeges migrációja, akiknek nagyon más a kultúrája, a nyelve, a szokásai és a népessége, veszélyes lehet a jövőre nézve, akkor már nemhogy nem ünnepelnek, de mélységesen elítélnek érte. Valamiért olyan tévképzetek élnek az emberek fejében, hogy ha valaki például Eritreában született, annak megvan a joga ahhoz, hogy minden előfeltétel nélkül Magyarországon éljen, ha éppen így tartja kedve. Pedig nekem sincsen jogom csak úgy Eritreában élni! Kanadába és Mexikóba sem költözhetek csak úgy. Mégis, valami érthetetlen oknál fogva az emberek azt gondolják, hogy az olyan országok, mint Magyarország, Amerika, Franciaország vagy Németország, feltétel nélkül be kell engedjék, aki ott akar tartózkodni. Ez számomra érthetetlen logika!

Tehát, ha jól értem, Ön nem hisz abban, hogy bármely kultúra „csak úgy” helyettesíthető lenne?

– Egyszerűen nem tudom felfogni, miért gondolják úgy a multikulturalizmus hívei, hogy minden kultúra egyenlő. Sőt mi több, hajlamosak azt is gondolni, hogy a nyugati kultúrák kevésbé egyenlőek, mint a többi. Mindezt arra alapozzák, hogy a nyugati kultúrákat olyan bűnök terhelik, mint az imperializmus, a gyarmatosítás, a rasszizmus stb. Ebben persze van igazság; a nyugati kultúrák is bűnösek, ugyanúgy, mint majdnem az összes kultúra a világon! Az iszlám imperializmusról például alig hallani, holott már évszázadok óta létezik. Amikor a Török Birodalom uralma alá hajtotta Magyarországot, az sem kizárólag a Török Birodalom volt. A megszállók nemcsak a törökök voltak, hanem maga az egész kalifátus, akik kényszerítették a magyar embereket, hogy térjenek át a keresztény vallásról az iszlám vallásra. Minden kalifátus magán hordozta az imperializmus, a gyarmatosítás és a rasszizmus jegyeit. Hogy van az, hogy a Marokkó területén élők az arab nyelv egyik változatát beszélik? Vannak köztük, akik konkrétan araboknak is vallják magukat, holott köztudott, hogy ők nem az Arab-félszigetről származnak. Ennek oka, hogy az arab seregek végigvonultak egész Észak-Afrikán egészen Spanyolországig, amelyet uralmuk alá is hajtottak több évszázadra. A multikulturalizmus szerint ez nem probléma, nem kell aggódnunk amiatt, hogy az egyik kultúra – jelen esetben az arab – szó szerint felemészti a másikat (a spanyolt). Még szép, hogy ez probléma!

Hogyan ítéli meg ebből a világnézeti aspektusból Magyarország helyzetét?

– Amit Magyarországon jelenleg látok, merőben új tapasztalat a számomra. Adott egy nemzet, aki túl akar élni, és emellett adottak olyan vezetők Brüsszelben, Berlinben és egyéb városokban, akiknek erre az a válasza, hogy ez igazán nem szép dolog a magyarok részéről. Pontosan ezért tartom jelzésértékűnek azt, hogy Nicolas Sarkozy részt vett a március végi migrációs konferencián itt a magyar fővárosban. Tisztelem azért, hogy ezt meglépte, méghozzá azért, mert Orbán Viktor miniszterelnököt a legtöbb nyugati média gonosznak állítja be. A volt francia elnök ennek ellenére barátjának nevezte Orbán Viktort. Mindemellett, azzal amit mondott, nem feltétlenül értettem egyet. Úgy fogalmazott, hogy „kompromisszumra van szükségünk”. Mégis mit jelent ebben a kontextusban a kompromisszum? Ha Angela Merkel azt mondja, hogy Franciaországnak be kell fogadnia 400000 migránst a Közel-Keletről és Afrikából, akkor Franciaország megegyezhet Németországgal, hogy fele-fele arányban fogadják be ezeket az embereket? Ez lenne a kompromisszum? Nem gondolnám, hogy akár a magyaroknak, akár más nemzetnek fel kéne adniuk a szuverenitásukat a „kompromisszum” nevében. A magyaroknak maguknak kell meghozni a döntéseiket azzal kapcsolatban, hogy mit akarnak vagy nem akarnak csinálni. Lehet, hogy Sarkozy vagy Merkel nem fog vele egyetérteni, de ez akkor is a magyar emberek döntése kell, hogy legyen. Az igazi tolerancia az, hogy elfogadjuk, ha a másik olyan döntést hoz, amivel mi nem értünk egyet. Az európai vezetőkre ennek ellenkezője igaz.

Ami még számomra problémát jelent, az a „migráció” és „migráns” szavak használata. A migráció szó alapvetően jelentésében hordozza azt, hogy valami oda-vissza megy, zajlik. A pillangók, a méhek vagy akár a bivalyok is „migrálnak” egy időre más területekre, de aztán visszatérnek. És ez a kulcs! Visszatérnek oda, ahonnan eredetileg indultak! Amennyiben egy egyirányú mozgásról beszélünk, azt nem nevezhetjük migrációnak. Azt a jelenséget inkább a kivándorlás vagy elvándorlás (emigráció) szóval illetjük.

Azt is mondta, hogy az integráció nem azt jelenti, hogy ne létezhetne egy szubkultúra a társadalmon belül.

– Fontos elkülönítenünk az integrációt, az asszimilációt és a befogadást. A befogadás az, amikor egy bevándorló csak néhány téren azonosul az adott nemzet kultúrájával, tradíciójával és szokásaival. Az integráció célja, hogy ez az azonosulás minél több, lehetőleg az összes területen megtörténjen. Asszimiláció során pedig a bevándorló teljesen eggyé válik az adott nemzettel, és beolvad annak állampolgárai közé, ami persze nem jelenti a gyökerek megtagadását vagy elfelejtését.  

Az egyik leggyakoribb kritika, amivel a magyarokat szokták illetni az az, hogy nacionalisták. Akik ezt kritikaként fogalmazzák meg, azok úgy látják a nacionalizmust, mint azt a szörnyűséget, amely a világháborúk kiváltó oka volt. Holott, a világháborúk pont nem a nacionalizmus, hanem az imperializmus miatt törtek ki! Ha Németország megelégedett volna azzal, hogy a saját határain belül dönt saját sorsáról, és saját nemzetének sorsát helyezi első helyre (ez ugyebár a nacionalizmus), nem lett volna világégés. A probléma ott kezdődött, hogy amint Hitlernek lehetősége nyílt rá, azon nyomban megalapította a Harmadik Birodalmat. Márpedig, ha valaki birodalmat alapít, méghozzá azzal a céllal, hogy leigázza és uralma alá hajtsa a többi nemzetet, az nem nacionalizmus!

Macron francia elnök nemrég azt nyilatkozta, hogy a nacionalizmus nem más, mint a hazafiság elárulása. Ez nyilván nem igaz; ha valaki megnézi e szavak jelentését a szótárban, mindkettőre ugyanazt a definíciót fogja találni.

Fontosnak érzem hangsúlyozni azt is, hogy milyen sok múlik a számokon. Egy kisebb létszámú embercsoport minden szempontból kezelhetőbb. Ha azonban emberek tömegesen vándorolnak be valahova, és ott kizárólag egy helyen tartózkodnak, a saját nyelvüket beszélik, és nem mozdulnak ki saját kultúrájukból, akkor nem fognak tudni a befogadó ország társadalmába integrálódni.

De nemcsak a számokra kell figyelni, hanem arra is, hogy kiket enged be egy ország. Minden országnak joga van megválasztani, hogy ki az, akikkel együtt tud és akar élni. Magyarország is szabhat olyan kritériumokat, hogy csak azokat engedi be, akik meg akarják tanulni a nyelvet, akik tisztelik, elfogadják és megélik a magyar kultúrát, vagyis: akik magyarként akarnak Magyarországon élni.

Ejtsünk pár szót a határvédelemről is, ez ugyanis szintén olyasmi, ami miatt sokan és sokszor vádolják Magyarországot. Ön korábban azt mondta, hogy Donald Trump az amerikai fal megépítésével egy olyan dolgot valósítana meg, amit az amerikaiak már régóta vártak és szerettek volna. Ebben áll a hatékony határvédelem?

– Egy nemzetnek kell, hogy legyenek határai! Ez a nemzetként való létezés egyik alapelve. Ez a mi földünk, az pedig a ti földetek – ennyire egyszerű az elhatárolás. Trump elnök azt ismerte föl, hogy az embereket aggasztotta a biztonság hiánya a déli határainknál. Emberek ezrei jönnek be Amerikába teljesen ellenőrizetlenül, aminek eredményeképpen egyebek mellett rengeteg problémánk van a drogcsempészettel. Trump felismerte az amerikaiak biztonságra vonatkozó igényét, amire a demokraták nem válaszoltak, és Trumpig a konzervatívok is csak mérsékelten.

Sokan nevezik Trumpot populistának, de a helyzet az, hogy ha valaki eleget tesz azon emberek elvárásainak, akik őt megválasztották, az nem populista, hanem egyszerűen demokratikus. A legtöbb ember, aki populistának nevezi Trump elnököt vagy éppen Orbán Viktort, gyakorlatilag fasisztának bélyegezi őket, anélkül, hogy bármilyen bizonyítékkal alátámasztaná ezt az igen súlyos vádat.

(Clifford D. May az MCC Migrációs Konferencia meghívására érkezett Budapestre)

Olvasson tovább: