Kereső toggle

Új közel-keleti szövetség épül

Iráni–orosz–török együttműködés Amerika kiszorításáért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Iszlám Állam kalifátusának fizikai felszámolásával olyan hatalmi űr keletkezett a nyolc éve polgárháború sújtotta Szíriában, amelyet ezúttal jó eséllyel nem a nyugati országok fognak betölteni. Kérdés azonban, hogy a térség három regionális nagyhatalma, a „Szocsi-trió” tagjai félre tudják-e tenni történelmi különbözőségeiket annak érdekében, hogy megegyezzenek az új közel-keleti rendről.

Oroszország, Törökország és Irán vezetői az elmúlt néhány évben több formációban és fórumon is összegyűltek, hogy az országaik közti együttműködésről és a szír helyzet megoldásáról tárgyaljanak. Kooperációjukkal együtt beindították az Asztana-folyamatot 2016-2017 fordulóján, amely szintén a szíriai polgárháború lezárására és Szíria stabilizálására törekvő, eleddig eredménytelen genfi ENSZ béketárgyalásoknak kíván kiegészítője, az irániak ambíciói szerint inkább alternatívája lenni. A folytatólagos tárgyalások az azonnali tűzszünetet és a politikai helyzet stabilitását kívánják kieszközölni Szíriában. A folyamat részeként az orosz, a török és az iráni tárgyalófelek, köztük az országok diplomatái, külügyminiszterei, illetve államfői is többször összeültek. Az utóbbinak, vagyis Vlagyimir Putyin orosz, Haszan Rohani iráni és Recep Tayyip Erdoğan török elnök találkozóinak egyik legemblematikusabb helyszíne a Fekete-tenger partján fekvő Szocsi, ahonnan a politikai trió elnevezése is ered.

Legutóbb április 10-én Moszkvában gyűlt össze a három ország nemzetgyűlésének külügyi bizottsága, hogy „a térség békéjéről, biztonságáról és stabilitásáról” tárgyaljanak. Ez az alkalom volt az első, hogy a három hatalom parlamenti szinten találkozott. A cél egy: lehetőség szerint az ENSZ által is elismert alkotmányozó bizottság felállítása Szíriában, amely révén az ellenzék, az Aszad-rezsim és a közvetítő országok képviselői új alkotmányt szövegeznének meg a jövőbeli demokratikus választásokhoz.

A találkozón a jordán, a libanoni, és más közel-keleti országok parlamentjeivel való együttműködés terve is megfogalmazódott, akik a szír menekültek befogadása révén váltak érintettekké. Többmillió szír menekült hazaköltöztetésének koordinálása vár rájuk. Moszkva a polgárháború csillapodásával a nyugati országoknál is házalt a tervével, amelyek azonban a továbbra is bizonytalan szír helyzet és az Aszad-rezsim megreformálásának elmaradása miatt vonakodtak anyagi forrásokat biztosítani a kezdeményezéshez. Az oroszok szerint, ha Aszad nem is a legeszményibb vezető, legalább stabilitást tud adni a sok éve szenvedő, hontalanná vált szír tömegeknek.

Itt egyébként az orosz és a török álláspont eltér, hiszen míg Moszkva felszámolná az ellenzék utolsó bástyáját is a szír Idlib tartományban, addig Erdoğan elejét akarja venni, hogy a hárommilliós lakosság újabb menekülthullámként meginduljon a török határok felé. A tárgyalófelek egyhangúlag támogatták Szíria szuverenitásának és területi integritásának elismerését, illetve hangsúlyozták annak fontosságát, hogy a szír nép maga dönthessen az ország sorsáról.

Az előbbi egyúttal Donald Trump amerikai elnök azon közelmúltbeli lépésének nyílt kritikája, hogy elismerte Izrael fennhatóságát a Golán-fennsík fölött: a tárgyalópartnerek egyetértettek abban, hogy a Golán Szíria integráns részét képezi, és az iráni delegáció vezetője elhintette, hogy a találkozó eredményeit összegző kommünikében ezt ki is fogják emelni. Mindhárom ország ellenzi az amerikaiak egyoldalú aktusát, továbbá a konfliktusrendezés érdekében egyhangúlag támogatják – Donald Trump amerikai elnök decemberi ígéretével összhangban – az amerikai seregek teljes kivonását Szíriából.

Történelmi konfliktusok

A három ország között sosem volt fényes a viszony. Az orosz, a perzsa és az ottomán birodalmak a korábbi évszázadokban, miután nem tudtak tartósan felülkerekedni egymáson, egyfajta békés versengésben éltek egymás mellett. Ez a dinamika mindmáig meghatározta kapcsolatukat. Bár Szíriában Putyin és Rohani hasonlóképp a szír kormányt támogatják, egymással konkurálnak, és stratégiájuk is merőben eltér egymástól. Míg az oroszok az USA-tól és Izraeltől sem távolodtak el teljesen, az irániaknak az efféle együttműködés teljes mértékben kizárt, és amíg Putyin jobban épít Aszadra, legalábbis a remélt jövőbeli szíriai választásokig, addig a perzsák számára a konkrét vezető helyett az a prioritás, hogy visszaszerezzék (az oroszoktól) a domináns befolyást a szír vezetés fölött.

A síita Teherán nem szimpatizál a törökök katonai jelenlétével Szíriában, akik a kezdetekben egyértelműen a szunnita lázadókat támogatták, és csak idővel ismerték fel, hogy érdekeiket a török–iráni–orosz háromszögben tudják leginkább realizálni, Aszad helyett a kurdokat tekintve első számú ellenségüknek.

Az orosz–török regionális együttműködés hasonlóképp még pár éve is igen távolinak tűnt, hiszen 2017-ben Putyin a kurdokkal folytatott stratégiai együttműködést, míg ugyanezen év májusában került sor Erdoğan és Trump elnök találkozójára. A 2015-ös orosz repülőgép-fiaskó, majd az oroszok Törökországban szolgáló nagykövetének 2016-os meggyilkolása mélypontra sodorta a két ország kapcsolatát, ahonnan a török elnök nyilvános bocsánatkérése, no meg a közös gazdasági és biztonsági-hatalmi érdekek mozdították ki a két regionális hatalmat.

Hatalmi érdekek

Az oroszok régóta jelen vannak a térségbeli hatalmi játszmákban, az Aszad-rezsim oldalán a 2015 végi légitámadással vetve meg lábukat a polgárháborús Szíriában. A szír területeken biztonságpolitikai szempontból elsősorban a tengerészeti és légierő bázisokhoz kívánnak hozzáférni. Azt sem túlzás állítani, hogy tulajdonképpen Moszkva, továbbá Teherán és az irániak által patronált Hezbollah révén fordult a kocka a harcokban, és Aszad csapatai kezdtek előnyhöz jutni az ellenzéki erőkkel szemben.

Törökország mindenekelőtt (befolyása növelése mellett) a szíriai kurdokat szeretné egy semleges zóna létrehozásával távol tartani a török határtól, és elszigetelni a saját területén élő kurd kisebbségtől, továbbá bármilyen kurd függetlenedési törekvést csírájában elfojtani –, s ily módon a szíriai helyzet rendezéséből is kizárni az etnikumot.

Irán, regionális befolyását biztosítandó, a háború kezdete óta titkosszolgálati információkkal, harcászati támogatással, kölcsönökkel és szárazföldi haderővel látta el Damaszkuszt. Gazdasági értelemben egyes elemzések szerint az iráni befolyás olyan mértékű, hogy az Aszad kormányzásához szükséges büdzsé nagy részét az iráni adóbevételekből biztosítják. Szíria első számú gazdasági partnere pontosan Irán, ami a szír gazdaság több kulcsfontosságú szektorát is kézben tartja. Hogy miért éri meg ez Teheránnak hosszú évek óta? Annak reményében, hogy végre biztosítva lesz számára a folyosó a földközi térség felé Szírián és Irakon át, ami által a Hezbollahnak továbbra is zavartalanul juttathatja a muníciót, miközben igyekszik Izraelt az iráni bázisok elleni katonai csapásoktól elrettenteni. Ebben pedig Szíria központi szerephez jut.

Közös nevező

A kezdeti szembenállás után Afrinból tavaly Erdoğan már orosz segítséggel pucolta ki a kurd katonákat – demonstrálva a Manbijban (szintén kurdok lakta területen) állomásozó amerikai erőknek, hogy nélkülük is képes fellépni ellenségeivel szemben –, és a továbbiakban is Putyinra számíthat az észak-kelet-szír területek „megtisztításában”. Az orosz–török szövetség része a 2018. szeptemberi idlibi ütközőzóna létrehozásáról szóló megállapodás is, amely stabilizálta a törökök jelenlétét Észak-Szíriában, és befagyasztotta a harcokat a területen. Idlib ilyen módon a menekültválság kezelése és a menekültek hazaköltöztetése szempontjából is ütőkártya lett Erdoğan kezében.

Moszkva és Ankara együttműködése gazdasági érdekekkel is alá van dúcolva: Putyin elmondása szerint 2018-ban közel 26 milliárd dollárnyi kereskedelem folyt Törökország és Oroszország között, a Rosatom építi a törökök első atomerőművét, míg a török Turkstream vállalat gázvezeték- és infrastruktúra építkezései is folytatódnak. Ezen felül egy orosz közlemény szerint a felek egy orosz–török befektetési alap létrehozását tervezik közös 900 milliós tőketartalékból.

Kooperációjuknak fontos eleme lehet a légvédelmi megállapodás is, mely szerint az orosz S-400-as légvédelmi rendszerekhez szükséges alkatrészek egy részét Törökországban gyárthatják a jövőben. Amerika, Törökország legnagyobb NATO-szövetségese – amint az várható volt – ez ellen rögtön felemelte szavát. A törökök régóta részt vesznek az F-35-ös amerikai vadászgépek programjában, vásárlóként és gyártóként egyaránt, azonban Washington a továbbiakban megtagadhatja, hogy alkatrészeket szállítson a török üzemeknek. Mi több, akár az amerikai törvényhozás által 2017-ben elfogadott, Észak-Koreát, Iránt és Oroszországot szankcionáló CAATSA törvényt kiterjesztheti a török félre. Az ultimátumnak komoly zsarolóértéke lehet, habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ankara az után döntött az orosz rendszer mellett, hogy Washingtonnál hosszú ideig hiába kopogtattak, illetve hogy a szíriai hadszíntéren az amerikaiak – az előzetes tervekkel ellentétben – több ponton (például Rakka bevételénél) kihagyták őket, és a számukra hatékonyabb segítségnek bizonyuló Szíriai Demokratikus Erőkkel álltak össze. Trump elnök kurd- és Izrael-párti lépései is Oroszország karjai felé tolják a török politikát. Ráadásul az Erdoğan által vasmarokkal elfojtott 2017-es puccskísérlet után a nacionalista és nyugatellenes erők törtek előre az országban.

Putyin ezzel vélhetően tökéletesen tisztában van, és megfelel stratégiai céljainak, hogy Törökország és Amerika közé éket verjen, belülről bomlasztva az észak-atlanti együttműködést, egyúttal meggyengítve az USA közel-keleti pozícióját, saját „szárnyait terjesztgetve” a térségben. Az S-400-as technológia leszállítása számára is kockázatot jelent, hiszen a NATO-hoz tartozó törököknél könnyen kerülhetne az amerikai titkosszolgálat átvilágítása alá, így nagy eséllyel nem fogja elsietni, ugyanakkor a megállapodás és a puszta ígéret is évekre az oroszok lekötelezettjévé teszi a törököket.

Iránt Amerika szintén egyre ridegebben kezeli – gondoljunk csak az atomalkuból való kiugrásra és a szankciók visszaállítására, amely nyomán sokan már hadüzenetet és az iráni nukleáris létesítmények bombázását vizionálták – és az űrt az oroszok nagy örömmel készek betölteni.

Törökország és Irán a 2017. júliusi katari krízis és a szeptemberi észak-iraki kurd népszavazás idején kerültek közel egymáshoz. A két ország esetében, bár eltérő motívumból, mégis közös nevező a kurd-kérdés, hiszen míg a törököket a kurd harci önszerveződés önmagában aggasztja, addig Iránt Szíria föderális alapon történő felosztásának gondolata rettenti elsősorban.

Az oroszok, törökök és irániak tehát a konfliktus kirobbanásakor gyökeresen ellentétes érdekeket képviseltek, az utóbbi egy-két évben a három ország mégis elkezdett egymáshoz közeledni. A triumvirátus felállása azt a diplomáciai üzenetet küldi Amerikának és a többi nyugati hatalomnak, hogy a térség regionális hatalmai maguk szeretnék átvágni a gordiuszi csomót, és nem szándékoznak osztozkodni a nyugatiakkal. Minden jel arra mutat, hogy Szíriában elmarad a hatalmi „fejcsere”, ilyen módon a rendszerváltás helyett a politikai szisztéma megreformálására kerülhet inkább sor, ami Aszad, a szír ellenzéki erők, esetleg a kurdok és természetesen a környező hatalmak – köztük az iráni, az orosz, a török és az izraeli vezetők – ügyes diplomáciai együttműködése révén eszközölhető ki.

Mindent egybevetve, a Szocsi-trió egyelőre csupán egy formálódó, mintsem kiforrott szövetség, hiszen a közös nevező csekély, és a bizalomnak is fejlődnie kell még a felek között. Mindazonáltal ez a felállás tűnik az eddigi legkiegyensúlyozottabb együttműködésnek tűnik Szíria ügyének rendezése kapcsán.

 

Olvasson tovább: