Kereső toggle

Negyvenéves lecke külpolitikából

Egy 1979-es esszé hatása Trump diplomáciájára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt két év váltást hozott az amerikai külpolitikában. Elődei „tudatos vakságával” szakítva, a mostani kormány leginkább Reagan realistább szemléletéhez csatolt vissza. 40 éve jelent meg Jeane Kirkpatrick esszéje, amely akkor azt megalapozta.

 

Az Egyesült Államok egykori ENSZ-nagykövetének, Ronald Reagan tanácsadójának híres esszéje 1979-ben jelent meg, amelyben az amerikai külpolitika és a Jimmy Carter-féle adminisztráció gyengeségeit elemezte.

Míg az előző kormányok sorra ismételték ezeket a hibákat, a mostani adminisztráció, úgy tűnik, hasonló válaszokat ad a felmerülő kihívásokra, mint annak idején Kirkpatrick. Ma a közel-keleti dominanciát építő Irán és a globális elsőségre törő Kína állítja olyan fenyegető kihívás elé az Egyesült Államokat, mint annak idején a Szovjetunió.

A kettős mérce

Ronald Reagan az 1979-ben a Commentary-ben megjelent esszéje miatt figyelt föl Jeane Kirkpatrickre. A Dictatorships and Double Standards (Diktatúrák és kettős mérce) című írásban a carteri idealista külpolitika kritikáját foglalta össze az ekkorra a Demokrata pártból kiábrándult politológus.

A Carter-adminisztráció külpolitikájának vezérelve a társadalmi változás szükségszerűségének elméletére épült: elkerülhetetlennek tartotta a fejlődést (vagyis minden társadalom modernizációját) és a happy endinget (a fejlett, autonóm nemzetek világközösségének megvalósulását). Úgy látta, az eseményeket mélyben húzódó, irányíthatatlan erők formálják, így a kormányoknak be kell érniük „a történelem bábája” passzív szerepével.

A Carter-kormány – Kirkpatrick szerint könnyelműen – nem tulajdonított jelentőséget annak, amikor ezek a „mély történelmi erők” Moszkva és Havanna „ujjlenyomatát” viselték magukon. A kommunizmustól való félelmet indokolatlannak tartotta a vezetés, holott a détente (enyhülés) korszakának megnyitása elsietett volt. Jimmy Carter elnökségének már első két évében leállították a haderőfejlesztéseket, miközben a szovjetek rohamléptekkel fegyverkeztek, és növelték befolyásukat az Afrika szarvának nevezett övezetben, Dél-Afrikában, Afganisztánban és a Karib-térségben.

Washington mindezt azzal tetézte, hogy Iránban és Nicaraguában aktívan hozzájárult autokrata, de mérsékelt és baráti vezetők eltávolításához és ezáltal Amerika érdekeivel szemben ellenséges, szélsőséges államfők színre lépéséhez. Kirkpatrick szerint ugyanis a Carter-kormány másik nagy mellényúlása az volt, hogy nem ismerte fel a hagyományos „jobboldali” autokráciák és szovjet támogatottságú forradalmi mozgalmak valódi természetét.

Amint Anastasio Somoza nicaraguai elnök és az iráni sah Amerika-barát tradicionális társadalmai az Egyesült Államokkal szemben ellenséges erők támadása alá kerültek, Washington megvonta támogatását a belső ellenzékkel küzdő kormánytól, és megpróbálta demokratizálódásra kényszeríteni.

Az ennek köszönhetően hatalomra került új rezsimek még kevesebb szabadságotés biztonságot nyújtottak az embereknek, és szembehelyezkedtek Amerika érdekeivel és politikájával.

A be nem avatkozás elvét ráadásul szelektíven alkalmazta a Carter-adminisztráció. Elfogadta a status quót a kommunista nemzetekben (például Kínában; a „sokféleség”és nemzeti autonómia jegyében), de „jobboldali” diktátorok vagy fehér oligarchák vezette országokban nem (például Dél-Afrikában, Nicaraguában). Ez a kettős mérce egyrészt abból a meggyőződésből fakadt, hogy bármilyen társadalom bármikor demokratizálható, másrészt abból, hogy a forradalmi eszmék és értékek közelebb álltak az amerikai értelmiség gondolkodásához (a felvilágosodással és a 18. századi demokratikus forradalmakkal közös gyökerük miatt), mint azok az elvek, melyeken a hagyományos autokráciák nyugszanak.

Kirkpatrick hiányolta a carteri külpolitikából a realizmust: az adminisztráció „a jobb- és baloldalban való gondolkodás zsarnoksága” miatt nem vette észre, hogy a hagyományos autokrata kormányok kevésbé elnyomóak, mint a forradalmi diktatúrák, és hogy ezek alkalmasabbak a – megfelelő módon támogatott – liberalizációra.

„Tanultunk a hibáinkból”

A második világháború után az Egyesült Államoknak egy bipoláris nemzetközi rendszerben kellett megtalálnia a szerepét, a hidegháborúból pedig egy egypólusú valóság vezető nemzeteként emelkedett ki. A 2017-ben összeállított Nemzetbiztonsági Stratégia arról árulkodik, hogy a Trump-kormány multipolárisnak tekinti az aktuális geopolitikai helyzetet: „versenyszellemű világról” beszél, melyben bizonyos nemzetek „regionális és globális befolyásuk megerősítésébe kezdtek”, „vitatják Amerika geopolitikai elsőbbségét, és a nemzetközi rendet saját érdekeik szerint megváltoztatnák”.

A Nemzetbiztonsági Stratégia erre a többpólusú világra szabott irányelveket fogalmaz meg, melyek úgynevezett „elvvezérelt realizmus” jegyében fogantak. Ebben, csakúgy, mint az adminisztráció vezető hivatalnokainak nyilatkozataiban, Jeane Kirkpatrick munkásságából számos alapvető külpolitikai fogalom és elképzelés köszön vissza.

Mike Pompeo külügyminiszter január 10-én Kairóban mondott beszédében vázolta, hogyan gondolkodik a kormány a térségről és Amerika külpolitikai szerepéről. Az elhangzottak mintegy ellenpontot képeznek Barack Obama 10 évvel ezelőtt, ugyancsak az egyiptomi fővárosban elhangzott, a muzulmán világ felé való nyitásnak szánt kijelentéseihez képest.

Pompeo elmarasztalta Obamát, amiért annak idején – az amerikai történelmet és az arab országok akkori történelmi pillanatát félreértelmezve – kijelentette, hogy „a radikális iszlámnak nincsenek ideológiai gyökerei”, és hogy „Amerika 9/11 után hátat fordított korábbi eszméinek, különösen a Közel-Kelettel kapcsolatban”. Az Egyesült Államoknak és a muzulmán világnak tehát, javasolta Obama, új fejezetet kell nyitnia.

Ez a hajlam a „vágyvezérelt gondolkodásra” Pompeo szerint katasztrofális eredményeket szült. A radikális iszlám alábecsülése és a nemzetek helyett a muzulmánok mint közösség megszólításának vágya tette lehetővé az Iszlám Állam iraki–szíriai kalifátusát, Iránban a 2009-es zöld forradalom elfojtását, egy olyan egyezmény aláírását, amelyet az Amerikával nyíltan ellenséges Irán soha nem szándékozott betartani, valamint a teheráni befolyás kiterjesztését Jemenben, Irakban, Szíriában, Libanonban. Ennek egyik „ága” az iráni rezsimhez köthető Hezbollah jelenléte Libanonban – és az Izraelre irányított, körülbelül 130 ezer rakétából álló arzenálja.

„Amikor elhanyagoljuk a barátainkat, azok megneheztelnek. És amikor az ellenségeinkkel társulunk, azok előrébb jutnak” – fogalmazott Pompeo, egyúttal bejelentetve az ilyen gyakorlat végét. „Tanultunk a hibáinkból” – mondta, magyarázatként hozzáfűzve, hogy Amerika újra elkezdte felépíteni kapcsolatait régi szövetségeseivel, miközben nem fogadta el ellenségei hamis közeledését.

Az Amerikával baráti viszonyt ápoló országokkal nemcsak külön-külön újította meg a viszonyát az Egyesült Államok, de koalíciók létrehozására is erőfeszítéseket tesz (ilyen például a Közel-Keleti Stratégiai Szövetség). A Szíriából való csapatkivonást Pompeo azzal magyarázta, hogy stratégiai partnereiktől ugyanakkor többet várnak a közös előrelépés érdekében.

Ezek a szövetségesek sokszor nem ütik meg az amerikai demokratikus értékek mércéjét, és súlyosan elmarasztalhatók az emberi jogok terén. A külpolitikai realizmus – Jeane Kirkpatrick gondolkodásával összhangban – azonban azt diktálja, hogy még mindig célravezetőbb, és a stabilitást jobban szolgálja a nem tökéletes barátokkal, semmint az engesztelhetetlen ellenségekkel való együttműködés keresése. 

Pompeo beszéde határozott kiállás volt Iránnal szemben. A külügyminiszter egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok továbbra is minden lehetőt megtesz Teherán térségbeli befolyásának visszaszorítására. Szíriából diplomáciai eszközökkel és a szövetségesei segítségével „az utolsó iráni katonát is kiűzzük” – tudatta. Egyúttal megerősítette, hogy Amerika teljes mellszélességgel támogatja Izrael jogát, hogy megvédje magát az iráni rezsimtől.

Erő által őrzött béke 2.0

A Kínával kapcsolatos új stratégiát Mike Pence alelnök ismertette tavaly októberben a Hudson Intézetben. Világossá tette, hogy Amerika stratégiát váltott, és nem nézi tovább tétlenül, ahogy Peking politikai, gazdasági, katonai, valamint propagandaeszközökkel növeli globális befolyását.

A korábbi adminisztrációk által dédelgetett illúzió, hogy a Kínának tett engedmények következtében a gazdaságit politikai szabadság követi, rég szertefoszlott. Ugyanúgy, a Kirkpatrick szerint a Szovjetunióval szemben tévesen alkalmazott „a gyengébb erősebb” elméletnek sincs helye többé Pekinggel kapcsolatban sem. (Lényege, hogy az amerikai katonai fölényt provokációként értelmezik, ezért az annál erőteljesebb ellenreakciót vált ki).

A Nemzetbiztonsági Stratégia egyik alappillérének az „erő által őrzött béke” nevet adták – szó szerint átvéve Reagan kampányszlogenjét. Reagan, ígéretéhez híven, Amerika gazdaságának felrázásával és a katonaság újjáépítésével jelezte: az Egyesült Államok kész megvédeni jogos érdekeit. Pence kiemelte, hogy 2018 elején Trump a nemzetvédelemre szánt összeg Reagan óta nem látott mértékű (716 milliárd dolláros) emelését rendelte el.

A kapcsolat- és szövetségépítés az Indo-csendes-óceáni térségben ugyanolyan hangsúlyos, mint a Közel-Keleten. Amerika kétoldalú kereskedelmi megállapodást kötött többek között Dél-Koreával, és egy másikat készít elő Japánnal. Kína adósságcsapdára épülő diplomáciájával átlátható fejlesztési és finanszírozási programokkal igyekszik versenyre kelni.

Amerika most először lépett fel a szellemi tulajdon lopásával és – különösen a fejlett iparágakban – tisztességtelen kereskedelmi játszmákkal vádolt Kínával szemben. Mégpedig keményen: eddig 250 milliárd dollár értékű kínai árura vetettek ki vámot, és amerikai kérésre Kanadában letartóztatták a Huawei pénzügyi igazgatóját, az alapító lányát, Meng Van-csout, amiért a gyanú szerint megszegte az iráni szankciókat. 

 

Olvasson tovább: