Kereső toggle

A német hazugsággyáros

A Spiegel-botrány utóélete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Claas Relotius a legrangosabb német magazin, a Der Spiegel sztárújságírója volt egészen tavaly decemberig, amikor kiderült – több írása egyszerű kitaláció volt csupán.

A mainstream média szekrényéből újabb csontváz borult ki, de a sajtóba vetett bizalom még mindig nem roppant meg teljesen.

Az álhírek és hírhamisítások korában az ember azt gondolná, hogy a fiatal német újságíróéhoz hasonló botrányok alapjaiban ingatják meg az olvasók főáramú médiumokba vetett bizalmát. Egyelőre csak remélni tudjuk, hogy a tavaly év végén kirobbant ügynek nagyobb hatása lesz, mint ami jelenleg látszik.

Mesterien felépített hazugsággyár

A 33 éves feltörekvő újságírónak a Der Spiegelen túl jelentek meg írásai más jobbára baloldali-liberális hangvételű újságokban is. Szinte minden elérhető újságíródíjat begyűjtött, köztük a CNN „Az Év Német Újságírója” elismerését is. Sőt, Relotius előadásokat is tartott középiskolás fiatalok előtt, hogy arra buzdítsa őket, hogy valósítsák meg az álmaikat, nem lehetetlen bekerülni a „nagy öregek” közé még az olyan szakmákban sem, mint az újságírás.

Decemberben aztán kiderült, hogy a szenzációs interjúk mögött nem minden esetben van valós tartalom, és ha van is, az kimerül annyiban, hogy az említett helység neve, és a térség éghajlata megfelel a valóságnak, a többi információ jobbára az újságíró képzeletének szüleménye.

A lebukást az okozta, hogy Relotius közösen jegyzett egy cikket egy Jose Moreno nevű kollégájával egy olyan kezdeményezésről a mexikói határnál, amelyet a helyiek indítottak a határvédelem ellátására. Morenónak nem állt össze teljesen, hogy társszerzője honnan szerzi az információit, illetve hogy a prominens médiaszemélyiség, akire hivatkozik, vajon miért nem akar képpel megjelenni az újságban, amikor a New York Timesban már lehozták a képét. Moreno kutatásba kezdett, amely során gyorsan kiderült, hogy a cikkben idézett források, akikkel állítólag interjút készített, vagy nem léteznek, vagy sosem hallottak még Claas Relotiusról.

Az eset nyomán azonnal kiborultak a csontvázak a szekrényből, és a felszín megkapargatása után világossá vált, hogy Relotius képes akár teljes életpályákat felépíteni Facebook profilok és a közösségi média segítségével, amelyet aztán – a Der Spiegel általános ideológiai beállítottságának megfelelően – baloldali vélemények alátámasztására használt.

Az egyik ilyen ominózus anyagban például egy minnesotai kisvárosról, Fergus Fallsról ír, ahol bemutatja többek között a város egyik közszolgálatot végző tisztviselőjét, és egy olyan fiatal fiút, aki bevándorló háttérből származik. A tisztviselő Relotius narratívájában fegyvermániás, jobboldali fanatikus, aki az egyetemen ahelyett, hogy a többiekkel hip-hop-ot hallgatott volna, és szórakozott volna, inkább Rousseau-t és Montersquieu-t olvasott, és persze semmi sikere nem volt a lányoknál, és azóta is egy fegyver-imádó jobboldali fanatikus. A férfiról később kiderült, hogy sosem olvasott Rousseau-t, és hosszú ideje együtt lakik a barátnőjével, ráadásul otthon nem tart fegyvert, ahogy azt a cikkben állították róla.

A mexikói kisfiúnak Relotius az Israel Rodriguez nevet adta, pedig a fiút valójában Pablónak hívják, és sosem beszélt a német újságíróval. A cikkben a képzeletbeli Israelt az iskolában a gonosz fehér fiúk azért bántják, mert nem olyan, mint ők.

A kitaláció azonnal kibukhatott volna, ha bekerül a Spiegel Online angol változatába, ahol a nyomtatott Der Spiegel jelentősebb anyagait általában angol nyelven is lehozzák. Relotius azonban többször is sikerrel akadályozta meg, hogy az ő írásai bekerüljenek az online verzióba.

Kármentesítés Spiegel-módra

Kritikusok szerint a fiatal tehetség ott rontotta el a hosszú ideig igen jól jövedelmező üzletet (az újságíródíjakkal jelentős pénzjutalmak is jártak), hogy társult valakivel, akit nem kompenzált rendesen. Ráadásul maradnia kellett volna a szíriai, ukrán vagy más, közel-keleti interjúalanyoknál, akiknek nincs Google-hozzáférésük, vagy nem tudnak európai szöveget olvasni. Ha tartotta volna magát ezekhez a szabályokhoz, valószínűleg a mai napig is lehoznák az anyagait.

Ezekben szerepeltek olyan Törökországban rekedt szíriai menekült gyerekek is, akiknek a részére az újság olvasói még adakoztak is, úgy, hogy a gyerekek közben nem is léteztek. Relotius azt állította, hogy a szüleik az Aleppó körüli harcokban haltak meg, és miután több emailt is kapott az adakozni vágyó olvasóktól, adott nekik egy magán bankszámlaszámot, ahová az adományokat utalhatták. Ebből végül sikerült tisztáznia magát az újságírónak ügyvédei segítségével, mivel igazolta, hogy a pénzt a Diakonie nevű karitatív szervezet valóban szíriai menekültek megsegítésére használta fel. Ennek ellenére a tény, hogy a hamisított sztorikkal úgy meg tudta mozdítani az olvasókat, hogy azok pénzt gyűjtsenek, önmagában igen elgondolkodtató.

Relotius végül négy díjat adott vissza, és utólag visszavontak tőle még néhányat. A botrány kirobbanása után senki nem tudta elérni, de az „Év Német Újságírója” díj szervezőinek sms-ben megírta, hogy nagyon sajnálja a dolgot, és visszaadja a díjat. 

Jose Moreno, aki bizonyítékokkal próbálta főnökei tudomására hozni, hogy a Relotius által jegyzett anyag nem valós, zárt ajtókra és süket fülekre talált, és csak azután indult be a gépezet, hogy az újságíró készített egy videót, amelyben azt fejtegeti, hogy Relotius hogyan tudta elkerülni a lebukást ilyen hosszú ideig. Moreno elmondta, hogy „ő volt a német újságírás szupersztárja, és ha őszinték vagyunk, és ha az anyagai is őszinték lettek volna, ezt teljes mértékben jogosnak mondhatnánk. De ez nem így van.” A videóban azt is elmondja, hogy először csak kis hibáknak vélte a problémás részeket, aztán később jöttek azok a részletek is, amelyeket egyszerűen nem lehetett elhinni.

A videó megjelenése után a Der Spiegel kármentő akciója azonnal elindult, és a 2018-ra vonatkozó felmérésekből kiderül, hogy rövidtávon többé-kevésbé sikeres is volt. A nyilatkozó vezetők és kollégák ugyanis sikerrel keltették azt az érzetet az olvasókban, hogy Claas Relotius esete egyedi, és a fiatal tehetség olyan ügyesen hazudott, hogy még a tapasztalt vén rókákat is sikerült átejtenie. Az a kérdés, hogy egy ilyen nagyhírű, patinás hetilap nyomtatott változatába hogyan kerülhettek be olyan anyagok, amelyet egy sor szerkesztő közül senki sem ellenőrzött le, csak azokban merült fel egyelőre, akik eleve kritikus szemmel tekintenek a főráramú médiumokra.

A Der Spiegel által felállított bizottság elkezdte megvizsgálni Relotius anyagait, és bejelentették, hogy legalább tizennégy cikkről derült ki, hogy hamis információt tartalmaznak. Ezek között egy díjnyertes anyag is van, amelyben Relotius azt állította, hogy WhatsApp segítségével interjút csinált egy Mouwiya nevű szír kisfiúról, aki azt gondolta, hogy az általa készített kormányellenes graffiti miatt tört ki a polgárháború.

Csepp a tengerben

A kritikusok azonban igyekeznek felhívni a figyelmet arra, hogy ez az eset csak csepp a tengerben, és hosszú távon legalább olyan mértékű kárt okozhat a főáramú médiának, mint a 80-as években azok a naplók, amelyeket Hitlernek tulajdonítottak, és a Stern magazin sorozatban közreadta őket, miután történészek hitelesnek minősítették azokat. A jobboldali alternatív média felhívta a figyelmet arra, hogy ez a dolog egyáltalán nem egyedi, és most végre bizonyítást nyert, hogy a főáramú médiában lehozott anyagok súlyos ideológiai előítéletekkel vannak tele, és ezt azon az áron is igyekeznek az olvasókhoz eljuttatni, hogy a valódi tények helyett kitalációkkal támasztják alá mondanivalójukat

A történések ellenére egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy hatalmas, ugrásszerű presztízsvesztésen ment volna keresztül a német sajtó. Sőt, úgy tűnik, hogy a németek még mindig hitelesnek fogadják el a nyomtatott sajtót, és kizárólag a bulvárlapoknál gondolják úgy, hogy hamis híreket hoznak le időnként a példányszám növelése céljából, bár ez a bizalom az évek során stabilan csökken.

A Westdeutscher Rundfunk (WDR) által megrendelt felmérés szerint a megkérdezetteknek „csak” 37 százaléka állította, hogy romlott a médiába vetett bizalma. Míg a PwC hasonló vizsgálata is nagyjából 30 százalék körülire teszi azoknak a számát, akik úgy nyilatkoztak, hogy a média iránti bizalmuk csökkent 2018-ban. Hosszú távon tehát mindenképpen meg lehet figyelni a média iránti bizalomvesztést, amit ez az eset valószínűleg felgyorsít majd.

 

Olvasson tovább: