Kereső toggle

Sárga lap Erdogannak

Nő a törésvonal Törökország és a nyugat között

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A „legyőzhetetlen Erdogan” imidzs sérült ugyan kicsit a márciusi török önkormányzati választások után, de mélyreható változásokra nincs kilátás sem a bel-, sem a külpolitikában.

 

A German Marshall Fund amerikai agytröszt 2012-ben vezette be az ingaállam (swing state) fogalmát. Olyan feltörekvő demokráciákat ért alatta, amelyek egyelőre nem foglaltak egyértelműen állást sem a jelenlegi nemzetközi rend mellett, sem azzal szemben; gazdaságuk és stratégiai helyzetük miatt viszont döntéseikkel meghatározhatják, hogy az fennmarad és fejlődik, vagy széthullik. Törökországot (akkor még Brazíliával, Indiával és Indonéziával együtt) is ilyenként azonosította.

Az aktuális események mindenesetre alátámasztják Törökország geopolitikai jelentőségét. Nem véletlen, hogy a március 31-én tartott önkormányzati választásokat nemzetközi szinten feszült figyelem kísérte: megrendül-e Erdogan elnök legyőzhetetlenségének mítosza, illetve sor kerülhet-e akár a 2023-ban esedékes parlamenti választások előrehozására?

Nincs egyértelmű győztes

Ezek a várakozások túlzottnak bizonyultak. Az eredmény úgy alakult, hogy az összes nagyobb párt – tulajdonképpen jogosan – győztesnek tekinti magát.

Erdogan valamint az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 2002-es hatalomra kerülése óta minden választást megnyert. Ehhez képest most Ankarában és Isztambulban is nagyon szoros versenyben győzött az ellenzék (a Köztársasági Néppárt, a CHP és a Jó Párt, YP) jelöltje, és számos más kulcsfontosságú települést is megszereztek. Ellenzéki média híján eleve jelentős hátrányból indulva olyan nagyvárosokat „hódítottak el”, amelyek eddig hagyományosan az AKP-re szavaztak. Az égei- és földközi-tengeri partvonal összes, valamint Közép-Anatólia néhány jelentős települése, a teljes nyugati régió és az északkeleti országrész az ellenzékhez „pártolt át”. A túlnyomórészt kurdok lakta délkelet szavazatai, mint korábban is, megoszlottak a kurdbarát Népi Demokratikus Párt (HDP) és az AKP között.

Az ország lakosságának majdnem felét teszi ki az ellenzék fennhatósága alá került területeken élők száma; a GDP 70 százalékát is ezek a városok adják.

A választásokat sokan Erdogan, illetve a kormány népszerűségi lakmuszpapírtesztjének tekintették. Mint kiderült, kevesebb, mint 45 százalék támogatja továbbra is az elnököt, magát a koalíciót pedig valamivel több, mint 51 százalék. (A két vezető párt nem azonos ideológiai alapokon áll. Az iszlamista AKP-val szemben a Nemzeti Mozgalom Pártja, az MHP nacionalizmusa szekuláris színezetű.) Ez nem túl fényes, de a gazdaság állapotának tükrében egyáltalán nem rossz eredmény.

Rogyadozó gazdaság,izmos nyugatellenesség

Tavaly nyáron – részben a kormány elhibázott gazdaságpolitikája, részben pedig az Andrew Brunson pásztor jogtalan fogva tartása miatt kivetett amerikai szankciók miatt – a líra szinte teljesen összeomlott. A helyzetet szeptemberben a jegybank drasztikus kamatemeléssel „oldotta meg”. A háztartások azóta is nyögik a következményeket: novemberben – tíz éves csúccsal – 14 százalékos munkanélküliséget mértek, az infláció pedig még mindig 20 százalék körül mozog. Ebbe a háttérbe helyezve a vezető pártok szereplését, az látható, hogy a választók „sárga lapot” adtak a rezsimnek, de annak nem kell komolyabb fenyegetéstől tartania.


Erdogan az ország problémáit igyekezett a Nyugat hibájaként felróni. Fő kampányüzenete az volt, hogy egyenesen Törökország túlélése a tét az Egyesült Államok és szövetségesei „ellenséges politikája” miatt. Naponta több gyűlést tartott, melyeken levetítette az új-zélandi Christchurch-ben véghezvitt öldöklésről a merénylő saját felvételét. Kiaknázva, hogy a gyilkos az Hagia Sophia minaretjeinek eltávolítására szólított fel, ezt is Törökország és a saját személye elleni nyugati támadásként igyekezett beállítani.

A hangosan helyeslő tömeg előtt azt is kijelentette, hogy nem elszigetelt esetről van szó. A christchurchi fanatikus kiáltványát a nyugati hatalmak fogalmazták meg és adták át neki, állította. Az új-zélandiakat – akik rendszeresen nagy számban érkeznek az 1915-ös gallipoli ütközet évfordulóján, hogy halottaikról megemlékezzenek – így figyelmeztette: „Nagyapáitok idejöttek, és koporsókban távoztak. Ne áltassátok magatokat: ugyanúgy küldünk benneteket vissza, mint az őseiteket”. Mármint, ha ellenséges szándékkal jönnének.

Azt, hogy végső soron az AKP nem szenvedett megsemmisítő vereséget, sőt könnyen szerzett többséget olyan településeken, ahol leginkább érezhető a recesszió hatása (például Erzurumban, Konyában, Gaziantepben), azt bizonyítja, hogy ennek a retorikának van közönsége. Vagyis szavazók milliói ideológiai alapon voksoltak – más kérdés, hogy ez 2023-ban is így lesz-e, ha addig sem sikerül a gazdaságot talpra állítani.

Még nem gyökeres fordulat

„Aki elveszíti Isztambult, elveszíti Törökországot” – vázolta Erdogan egy 2018-as beszédében szavazói előtt a nagyvárosok fontosságát. Szimbolikus jelentőségük mindenképpen van: éppen 25 éve, 1994 márciusában az iszlamista Erény Pártja (FP; az AKP elődje) nagy meglepetést okozva győzött Ankarában és Isztambulban, ez utóbbiban Erdogant juttatva a polgármesteri székbe. Ez indította be azt a folyamatot, amelynek eredményeként a politikai iszlám meghódította Törökországot. Az egy évre rá következő parlamenti választásokon az FP vezetője, Necmettin Erbakan, Erdogan mentora lett Törökország miniszterelnöke. Erbakant a modern török iszlamizmus atyjának tartják; Nemzeti Szemlélet (Millî Görüş) című könyvében kifejtett eszmerendszere határozta meg az általa alapított pártok politikáját.

Elhamarkodott lenne azonban most is gyökeres fordulatot várni az ellenzék győzelmétől. A helyi hatóságok ugyanis alá vannak rendelve a központi kormánynak. Az alkotmányban is rögzített államigazgatási gyámsági rendszerben a polgármesterek szinte semmit nem tehetnek az országos vezetés, vagy az annak képviseletére kiküldött kerületi kormányzók jóváhagyása nélkül. Vagyis a kinevezett bürokratáknak abszolút hatalmuk van a megválasztott képviselők fölött.

Az önkormányzatok helyzete ráadásul tovább romlott, amióta az AKP kormányzását az elnöki rendszer, azaz Erdogan egyszemélyes irányítása váltotta fel. Tavaly augusztusban egy új elnöki rendelet a költségvetésüket a pénzügyminisztérium fennhatósága alá utalta, amit Erdogan veje, Berat Albayrak vezet. Ez azt jelenti, hogy bevételeikkel, kiadásaikkal egyaránt el kell számolniuk a központ felé, a rendelkezésükre bocsátott forrásokról pedig tulajdonképpen Erdogan és Albayrak dönt. Erdogan világossá is tette egy tévés nyilatkozatában, hogy „Azok, akik nem működnek együtt a központi kormánnyal, garantáltan csődbe fognak menni”.

Erdogan arra is előre figyelmeztetett, hogy joga van a terrorizmus támogatásával vádolt polgármestereket elmozdítani, és a helyükre tetszés szerint más hivatalnokot kinevezni. Márpedig az elnöki rendszer elég tág teret biztosít a vádpont önkényes alkalmazására (délkeleti kurd településeken már volt is ilyenre példa).

Feszültség a NATO-ban

A gazdasági helyzet mellett komoly problémát jelent Ankara szinte folyamatos diplomáciai ütközése a NATO-val, és elsősorban az Egyesült Államokkal.

Törökország 1952-ben vált a NATO tagjává. Ez annyira vágyott célja volt, hogy elérése érdekében 1950-ben egy gyalogsági dandárt küldött a koreai háborúba. A hidegháború idején is a nyugati blokk elkötelezett szövetségese maradt a szovjet inváziótól, illetve a kommunizmus exportjától tartó állam. Erdogan iszlamista kormányának 2002-es hatalomra kerülése óta azonban a moszkvai és washingtoni érdekek közti állandó lavírozás, valamint az Észak-atlanti Szerződésen belüli kötelezettségeinek ellentmondó lépések jellemzik.

2013-ban Törökország bejelentette, hogy egy kínai céget (CPMIEC) választott első hosszú hatótávolságú légvédelmi és rakétaelhárítási rendszere megépítéséhez. Ezt a szerződést később felmondták, és úgy döntöttek, az oroszoktól vásárolnak inkább S-400-asokat. Erről Erdogan minden nyugati és NATO-nyomásnak ellenállva azóta sem tett le – jelenleg is ez az ügy az Egyesült Államokkal való kapcsolatában kialakult feszültségek egyik fő forrása. Az USA válaszul felfüggesztette Ankara részvételét az F-53 vadászgép-programban. (A Közel-Keleten csak Izrael rendelkezik ilyen repülőkkel.)

Amerika és Törökország viszonyát számos más probléma is mérgezi. Ankara nem nézi jó szemmel, hogy az általa terroristáknak bélyegzett szíriai kurdokat Amerika támogatja, és hogy menedéket ad a 2016-os államcsíny megszervezésével vádolt Fethullah Gülennek, vagy hogy az állami tulajdonban lévő Halkbank ellen bűnügyi eljárás indult New Yorkban, amiért állítólag segít Iránnak kijátszani a szankciókat. Miután tavaly májusban Donald Trump az iráni atomegyezményből való kilépés mellett döntött, Törökország egyébként is bejelentette, hogy nem vezeti be Iránnal – „szomszédjával és stratégiai partnerével” – szemben a megszorításokat. A török rezsim gyakorlata, hogy alaptalanul vádol, és mintegy túszként fogva tart amerikaiakat, szintén hozzájárul a diplomáciai válsághoz.

Mecsetet a Golánért

Izraelnek a Golán-fennsík feletti fennhatóságának amerikai elismerése ugyancsak vörös posztó volt Erdogan szemében. Megtorlásként azzal fenyegetett, hogy mecsetté alakíttatja az isztambuli Hagia Sophiát.

A 6. századi épület majdnem 1000 évig – Konstantinápoly 1453-as elestéig – a világ legnagyobb székesegyháza volt. A hódítók a város összes templomát kirabolták, megszentségtelenítették, és mecsetként kezdték használni. Az Hagia Sophia átalakítását II. Mehmed szultán személyesen felügyelte. Idővel négy hatalmas minaretet húztak fel körülötte, mintegy világgá kürtölve az iszlám győzelmét a legnagyobb keresztény birodalom fölött.

A Török Köztársaság 1923-as megalakulása fordulatot hozott az Hagia Sophia státuszában – templomi funkcióját nem nyerte vissza, de Musztafa Kemal Atatürk elnök 1935-ben múzeummá alakíttatta. (Konstantinápoly nevét 1930-ban változtatták Isztambulra.) Az elmúlt években azonban török politikusok egyre többször beszélnek arról, hogy ismét mecsetet csinálnának a hányatott sorsú épületből.

2016-ban hivatalosan bejelentették, hogy a ramadán hónapja alatt Korán felolvasásokat közvetítenek az Hagia Sophiából, és a kormány kinevezett egy imámot, aki a napi ötszöri imát vezeti a helyszínen.

Az anatóliai görög keresztények elleni 1914-tól az 1923-as görög–török lakosságcseréig folytatott szisztematikus népirtás, valamint a megmaradtakkal szembeni későbbi atrocitások (így az 1955-ös isztambuli pogromok) következtében belföldi tiltakozásra egyáltalán nem kell számítani.

Merre leng ki az inga?

Csak találgatni lehet, hogy megszívleli-e Erdogan a választásokon kinyilvánított figyelmeztetést, vagy még erőteljesebb autoriter kormányzással reagál. De még egyértelműen hosszú távon kell számolni vele.

Külpolitikai szempontból pedig úgy tűnik, a NATO- és EU-tagállamok minden igyekezete ellenére az „ingaállam” egyre távolodik tőlük. Bár stratégiailag rendkívül fontos lenne Törökországot a Nyugat szövetségesi rendszerében tartani, Erdogan a kereszténység és az iszlám történelmi küzdelmeiből levezetett zsigeri nyugatellenességével újra és újra törésvonalakat hoz létre az együttműködésben. „A keresztesek maradéka nem akadályozhatja meg Törökország felemelkedését” – jelentette ki egyik kampányrendezvényén, a christchurchi felvétel bemutatása után.

 

 

Olvasson tovább: