Kereső toggle

Német-francia-tengellyel épül a jövő Európája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az EU Franciaország és Németország együttműködésén alapul. Az eredeti cél a háborúk elkerülése volt, Azóta viszont egymás legszorosabb európai szövetségesévé is váltak. Ma pedig már ott tartunk, hogy a két ország új szövetségeket épít Európa jövőjének irányba helyezése és a liberális világrend megerősítése érdekében.

 

Németország legfontosabb európai szövetségese Franciaország – ezzel a bevezetővel indul a német–francia kapcsolatok ismertetése a Német Külügyminisztérium honlapján. A két ország együttműködése kapcsán a szöveg arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy egyetlen másik országgal sem olyan gyakori és intenzív az egyeztetés, mint Franciaországgal. 

A német–francia együttműködést sokan egészen a Német-római Császárság koráig vezetik vissza. E két nép kapcsolata kétségkívül igen komoly múltra tekint vissza, a történelmi tanulmányainkból jellemzően mégis inkább az egymással való versengésüket, háborúskodásaikat tudjuk feleleveníteni. Ez a szembenállás sok esetben az Európa vezető hatalma címért folyó küzdelemként is értelmezhető.

Több évszázados rivalizálás után azonban megszületett a felismerés: az európai egységhez e két nép szövetségén keresztül vezet az út. Az egymás irányába tett – először egyértelműen gyanakvó lépések – vezettek az Európai Szén- és Acélközösség 1951-es létrehozásához, amelynek célja a német–francia megbékélés és a további háborúk elkerülése volt. A Franciaország és Németország mellett további négy állam közreműködésével létrejött szervezetre úgy tekintünk, mint a mai Európai Unió alapjára. Másként megfogalmazva tehát azt is mondhatjuk, hogy a mai Európai Unió nem máson, mint a német–francia együttműködésen alapul.

Európa legkülönösebb házasságának kezdete

A kapcsolatok rendezésében a következő mérföldkövet az úgynevezett Élysée-szerződés jelentette. Az 1963-ban megkötött keretszerződéssel Charles de Gaulle és Konrad Adenauer formálisan is több évszázados rivalizálást zártak le a tartós európai béke érdekében. Ez az egyezség ugyanakkor még ennél az igen fontos, praktikus és egyben szimbolikus döntésnél is többet jelentett. A két ország ugyanis megállapodott abban, hogy kötelező érvénnyel különböző szintű találkozókat szerveznek. Így előírták a két állam vezetőinek rendszeres találkozóját – amely mind a mai napig működő gyakorlat, a német kancellár és a francia államfő ugyanis minden EU-csúcs előtt egyezteti álláspontját. Az együttműködésben foglalt további területek a külügy, a honvédelem, az oktatás és a két nemzet ifjúsága közötti csereprogramok. A keretszerződést 1988-ban kiegészítették védelmi és biztonsági, valamint gazdasági és pénzügyi együttműködéssel is.

A brexit felgyorsítja az eseményeket: új szerződés Aachenben

A két ország együttműködése ezt követően a szokott mederben folyt tovább. 2013-ban, az Élysée-szerződés 50. évfordulóján közös parlamenti és kormányülést tartottak – ez azonban inkább jelképes, mintsem konkrét hatalmi politikai történés volt. A 2016-os Brexit népszavazás azonban felgyorsította az eseményeket és megerősítette az együttműködést is. A hosszú évtizedek óta tartó európai erőegyensúly-politika ugyanis a brit kilépéssel egészen biztosan felborul, s ez lehetőséget teremt Németország és Franciaország számára, hogy kezükbe vegyék Európa jövőjének alakítását. Idén januárban, napra pontosan 56 évvel a mérföldkőnek számító megállapodás után, a két ország egy új szerződést kötött. Az új német–francia együttműködési és integrációs szerződést Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia államfő írta alá a németországi Aachenben. Az Aachen-szerződés célja, hogy szorosabbra fűzze a német–francia kapcsolatokat a gazdaságpolitika, a kül- és biztonságpolitika, az oktatás, a kultúra, a kutatás és a technológia, a klíma- és környezetvédelem, valamint a határvidékek és a civil társadalmak közötti együttműködések terén. A helyszínválasztás egészen biztosan nem a véletlen műve: Aachen I. Károly Frank Birodalmának volt a központja, annak a középkori birodalomnak, amely nagyjából az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó hat tagország területét fedte le. S amibe a brit birodalom pont nem tartozott bele – hasonlóan a Brexit utáni EU-hoz.

Új szövetség a fennálló világrend védelmére

Április 2-án Franciaország és Németország bejelentette, hogy szövetséget szándékoznak létrehozni a többoldalú megállapodásokon alapuló, 1945 óta létező, de mára már fenyegetett világrend védelmére. A két ország célja ezzel az, hogy továbbra is az ENSZ maradjon a nemzetközi béke és biztonság garantálásának legfőbb intézménye – ezzel tulajdonképpen választ akarnak adni a több ország által jogosan felvetett kritikákra, amelyet „ENSZ-ellenes” törekvésekként fordítanak le. A kezdeményezéssel ugyanakkor egyelőre nem akarnak nyíltan szembenállást hirdetni Donald Trump amerikai elnökkel. Sajtóinformációk szerint egyelőre Kanada és Japán érdeklődik leginkább az előterjesztés iránt. Az új szövetséggel kapcsolatos elképzeléseket hivatalosan egy szeptemberi, New Yorkban tartandó külügyminiszteri tanácskozáson tervezik bemutatni. A kezdeményezéshez bármely ország csatlakozhat.

Hajtóerők: a hatalmi logika és a személyes ambíciók

Az események sűrűsödését csak részben magyarázza a britek várható kilépése. Ugyan ez adta meg a kezdőlökést, emellett azonban más is hajtja a történések kerekét: méghozzá Macron és Merkel tervei. Egy ideje egyértelműen érzékelhető, hogy a két politikus már a britek nélküli Európát tervezi. Ez minden bizonnyal be is fog következni. Vagyis a német–francia dominancia legnagyobb európai ellensúlya hamarosan félreáll az útból. Merkel és Macron nem csupán várja, hanem egyenesen sürgeti is ezt. Bizonyítják ezt a Brexittel kapcsolatos nyilatkozataik is. A német kancellár megszólalásaival az elmúlt hetekben folyamatosan a kilépési megállapodás minél gyorsabb elfogadása irányába próbálta nyomni a briteket. A francia elnök szintén így tett, szerinte ugyanis elérkezett az idő, hogy a britek végre eldöntsék, hogyan akarnak kilépni az EU-ból. Kettejük közül Merkel tűnik a türelmesebbnek, Macron egyenesen Európa megreformálásának legfőbb akadályaként tekint az Egyesült Királyságra.

Hogy miért sürgetik ennyire? Feltehetően személyes európai politikai ambícióik miatt. A kiválás ugyanis – nagy valószínűséggel – előbb vagy utóbb, de be fog következni. Legalábbis a brit vezetés ezt folyamatosan igyekszik egyértelművé tenni. Azonban minél jobban elhúzódik a kilépés, annál valószínűbb, hogy elmarad, vagy csak nagyon későn kerülnek az EU-n kívül a britek. Hogy miért nem mindegy a kilépési időpont a német kancellár és a francia elnök számára? Ha történelmi vagy európai hatalmi politikai szempontból nézzük a kérdést, akkor azt mondhatnánk, hogy Németország és Franciaország számára nem jelentős kérdés, mikor jön el ez az idő. A két politikus szempontjából azonban közel sincs így. Merkel az utolsó kancellári ciklusát tölti, és egy saját korábbi ígérete szerint (amiben azért hazájában is sokan kételkednek) teljesen visszavonul a politizálástól. Ez legkésőbb 2021-ben történik meg. Franciaországban pedig 2022-ben tartanak elnökválasztást, márpedig Macron támogatottságát ismerve ennek kimenetele meglehetősen bizonytalan (ha nekifut egyáltalán a megmérettetésnek).

A helyzet tehát világos: a két vezető politikust szorítja az idő. Minél előbb szeretnének abba a korszakba átlépni, amelyben országaik dominálják az európai politikát. Így ugyanis közös elképzeléseiknek megfelelően tudnák formálni Európát – amely elképzelésből van bőven, gondolhatunk itt Macron különböző Európa-beszédeire vagy az aktuális, minden európai polgárhoz címzett levelére, amelynek fordítása az összes tagországban megjelent a közelmúltban egy vagy több lapban. A két vezető tisztában van vele: elképzeléseiket csak ketten tudják megvalósítani, az ugyanis, hogy kik és milyen tervekkel veszik majd át tőlük a vezetői posztokat, egyelőre még nem látható.

Obama szellemében: liberális világrend és egy új Európa

A két politikus közötti szoros együttműködés már hosszú ideje jól látható. Céljaik eléréséhez ráadásul szükségük is van egymásra. Egyfajta szereposztás is kialakult közöttük. Macron a szóvivő, ő az, aki nagyívű beszédekben és írásokban ismerteti az egyébként többnyire közös terveket. Fontos azonban látni: ezek véghezviteléhez sem Macron, sem pedig Franciaország nem elegendő. Mindenképp szüksége van Németországra és annak kancellárjára. S hogy miért ez a szereposztás? Miért tűnik úgy, hogy Macron viszi előre a dolgokat?

Donald Trump elnökké választását követően megindult a keresés, hogy Barack Obama távozásával ki töltheti majd be a liberális világrend védelmezőjének szerepét. Az egyik legbefolyásosabb, nemzetközi kérdésekkel foglalkozó lapban, a Foreign Affairs-ben már 2016 novemberében, Trump megválasztását követően megjelent egy írás „Németország védheti meg a liberális világrendet” címmel (Germany Can Protect The Liberal Order). Ebben az időben óriási volt a várakozás Németországgal és Merkellel kapcsolatban. Egyre többen fogalmazták meg, hogy Merkelnek kell átvennie Obama örökségét. A német kancellár azonban ettől láthatóan ódzkodott.

A történelmi tanulságok okán ugyanis belátta, nem feltétlenül hozna nyugalmat, ha Németország ismét vezető szerepre törekedne a nemzetközi színtéren. A meghatározó európai szerep elfoglalásában pedig egy másik tényező is erősen hátráltatta: a pártja és koalíciójának hazai politikai megroppanása.

Merkel ezt a kettős kihívást úgy igyekszik feloldani, hogy a rá amúgy is jellemző módon nem egyedül törekszik a színpadon a vezető pozíció elfoglalására, hanem beemel maga mellé más szereplőt. Jelen helyzetben ez Macron francia elnök. A kettejük együttműködését kritikusabban szemlélők megközelítése szerint a német kancellár nem maga mellé vette, hanem maga előtt tolja Macront, aki karakteréből fakadóan szeret meghatározó pozícióban tetszelegni. Így tehát a két politikus remekül kiegészíti egymást, s ennek eredményeképpen létrejött a sajtóban sokszor csak Macron–Merkel-tengelyként emlegetett szövetség. Ennek a szövetségnek az igen hathatós működése nyilvánult meg európai szinten az aacheni szerződésben, nemzetközi színtéren pedig a fennálló világrendet megvédő új nemzetközi megállapodás kezdeményezésében. Európai szinten a cél egy központosítottabb, a németek és franciák által dominált EU létrehozása. Nemzetközi szinten pedig az obamai örökség, vagyis a liberális világrend továbbvitele, ehhez pedig Németország nemzetközi befolyásának kiterjesztése: az aacheni szerződés egyértelműen tartalmazza, hogy a két ország közösen küzd Németország állandó ENSZ BT tagságának eléréséért.

 

Olvasson tovább: