Kereső toggle

Egy elképesztő pályafutás

Benjamin Netanjahu ötödik választása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az izraeli választáson elért győzelmével szinte biztosra vehető, hogy Netanjahu lesz Izrael leghosszabb ideje hivatalban levő miniszterelnöke. Egy páratlan politikai életút tanulságai. 

Benjamin Netanjahu már ma is Izrael második leghosszabb ideje hivatalban lévő kormányfője az államalapító miniszterelnök, Ben Gurion után. Mindketten megszakítással töltötték be a kormányfői tisztséget; ám ez a megszakítás Ben Gurion esetében 1954–55-ben 22 hónapig tartott, Netanjahu esetében viszont 1999 és 2009 között egy évtizedig. Ebben az egy évtizedben előfordult, hogy Netanjahu saját pártján belül is belső ellenzékbe szorult, volt, hogy a kormányból kényszerült távozni az izraeli jobboldal másik óriásával, Ariel Saronnal folytatott vitája után – ám épp ez az évtized volt az, amikor Netanjahu előbb a saját, majd pártja politikáját formálta át gyökeresen, hogy aztán ismét kormányra kerülve Izrael történelmét is megváltoztassa.

Amikor Benjamin Netanjahu Budapesten járt 2017 júliusában, már felhívtuk a figyelmet arra a párhuzamosságra, amely az 1999-ben ellenzékbe került Netanjahu és a 2002-ben ellenzékbe került Orbán Viktor pályafutása között fedezhető fel. Mindketten néhány évnyi miniszterelnökség után szorultak hosszú időre ellenzékbe, majd mindketten hazájuk politikai életének jobboldalát integrálva tértek vissza a hatalomba (2009-ben, illetve 2010-ben). Ebben pedig mindkettejüknek a legendás politikai stratéga, a 2017-ben elhunyt Arthur Finkelstein volt a segítségére.

Három évtized, három pálya: katona, diplomata, politikus

Netanjahu számára az 1992-es Likud-vereség hozta meg az áttörést: ő lett a párt vezetője.

Benjamin Netanjahu a modern Izrael megalapítása után másfél évvel Tel-Avivban született. Élete első közel egy évtizedének nagy részét azonban nem Izraelben, hanem az Egyesült Államokban töltötte családjával.

Először 18 éves korában, a hatnapos háború évében, 1967-ben tért hosszabb időre haza, ahol azonnal belépett az izraeli hadseregbe. A ’70-es évek elején az Elit Felderítési Egységben szolgált, ennek egyik, 1972-es művelete során megsebesült, így 23 évesen századosként leszerelt, és újra az Egyesült Államokba költözött, ahol építész-, majd közgazdászhallgató lett. Egészen 1976-ig a tengerentúlon maradt, ám miután ebben az évben az entebbei túszszabadítás során palesztin fegyveresek megölték a bátyját, végleg hazatért Izraelbe. Diplomata lett, és e minőségében a ’80-as években hosszabb időre megint Amerikában élt: 1982 és 1984 között Izrael washingtoni nagykövetségén dolgozott, majd 1984 és 1988 között nagykövet volt. Ekkor befejezte diplomata pályafutását, és politikus lett: a Likud színeiben bejutott a Kneszetbe. Jichák Samír kormányában 1988 és 1990 között külügyminiszter-helyettes volt, majd 1990 márciusában kinevezték a Miniszterelnöki Hivatal miniszterhelyettesévé.

Az első nekifutás

Netanjahu felszólal az ENSZ-ben. Karrierje elején sokat dolgozott az Egyesült Államokban.

A Samír vezette Likud 1992-ben elvesztette a Kneszet-választást. A miniszterelnök az egykori tábornok, Jichak Rabin lett – a vereség utáni Likudon belüli mozgások Netanjahu számára is meghozták az áttörést: 1993-ban a Likud vezetője lett.

Rabin miniszterelnök az 1993-ban hatalomra került Clinton-adminisztráció támogatásával elindította az izraeli – palesztin békefolyamatot, amely 2000-re jutott végleg zsákutcába, miután a palesztin fél még Jeruzsálem megosztásába sem (!) volt hajlandó beleegyezni, csak akkor, ha a lakóhelyüket 1948 óta elhagyó összes palesztin és leszármazottaik nem a leendő palesztin területre, hanem a Ciszjordánia 95 százalékáról, Kelet-Jeruzsálemről és Gázáról lemondó Izrael területére térnek vissza. Az egyértelműen Izrael stabilitásának aláásását célzó elképzelésbe Bill Clinton és Ehud Barak, akkori izraeli kormányfő végül nem egyezett bele; a türelmüket vesztett izraeli választók és Ariel Saron pedig véget vetettek a huzavonának.

A békefolyamatot elindító Rabin miniszterelnököt 1995-ben egy zsidó nacionalista meggyilkolta. Az egykori tábornok-miniszterelnök halála után a Munkapárt és a Clinton-adminisztráció is azzal számolt, hogy Rabin külügyminisztere és utódja, Simon Peresz simán megnyeri a közvetlen kormányfőválasztást – az eredmény viszont sokkolta a kormánypártot és Washingtont is: fél év alatt húsz százalékpontnyi hátrányt ledolgozva 1996 nyarán első ízben Benjamin Netanjahu lett Izrael miniszterelnöke.

Nem egyszerű, pattanásig feszült helyzetben kellett egyensúlyoznia; fokozott amerikai nyomás alatt kellett folytatnia egy olyan tárgyalássorozatot a palesztinokkal, amellyel kapcsolatban ő maga eredendően szkeptikus volt, és amelynek során a palesztin fél (mint 2000-ben Bill Clinton és Ehud Barak megtapasztalta) végig rosszhiszeműen járt el. Ráadásul a széttöredezett izraeli pártstruktúra szinte lehetetlenné tette a stabil kormánytöbbség kialakítását. 1996 és 1999 közötti első miniszterelnöksége idején Netanjahu az amerikai nyomás, a palesztin terror és a Likud koalíciós partnereinek folyamatos zsarolása között őrlődött – végül 1999-ben alulmaradt Ehud Barakkal szemben a kormányfőválasztáson.

A Clinton-adminisztráció azzal számolt, hogy 1996-ban Simon Peresz nyeri a választásokat.
A Camp David-i kudarc és Ariel Saron győzelme

Barak az égvilágon mindent megtett a zsidó–arab megbékélés érdekében. Egyoldalúan kivonult Dél-Libanonból, elfogadta a Fehér Házból távozni készülő Bill Clinton béketervét, ígéretet tett a Gázai övezet és Ciszjordánia, azaz Júdea–Szamaria 95 százalékának kiürítésére, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is, ám 2000 nyarán Camp Davidben kiderült: Jasszer Arafatnak nem a megbékélés, hanem Izrael stabilitásának aláásása a célja. A Camp David-i tárgyalások összeomlottak, Barak megbukott, a mindenáron való megbékélés helyett immár rendre vágyó Izrael pedig 2001 tavaszán a keménykezű egykori tábornok, Ariel Saron felé fordult.

Arafat megmutatta valódi szándékait: elindult a második intifáda, amikor már nem a kődobáló palesztin tinédzsereké, hanem az öngyilkos merénylőké volt a főszerep.

Saron nem zárkózott el attól, hogy ha a palesztin terrorhullám véget ér, valamikor a jövőben létrejöjjön egy palesztin állam. Ám világossá tette: mindaddig, amíg a merénylethullám tart, szó sem lehet semmiféle tárgyalásról a palesztin vezetéssel. Saron úttörőnek bizonyult: elsőként ismerte fel, hogy kerítés- és falépítéssel meg lehet akadályozni az erőszak eszkalációját – a gázai és ciszjordániai kerítés- és falépítéseknek köszönhetően 2005-től sokat csillapodott a palesztin terrorhullám.

Az ismét kormányra kerülő Likud első vonalába Netanjahu a Saron-kabinet külügyminisztereként tért vissza 2002 novemberében. Alig néhány hónap múlva már pénzügyminiszter lett, ám közben nem rejtette véka alá, hogy számos kérdésben nagyon eltérően gondolkodik, mint az általa egyébként nagyra értékelt miniszterelnök. Együttműködésük kevesebb, mint három évig tartott: 2005 nyarán, amikor Saron a Likud párttagjainak kifejezett ellenkezése ellenére keresztülvitte a Kneszeten a Gázai övezet egyoldalú kiürítésének tervét, a Likud kettészakadt, és épp a Saron–Netanjahu törésvonal mentén.

A kivonulás szorosan illeszkedett Saron biztonsági stratégiájába: a közel 100 százalékosan arabok lakta övezetbeli katonai jelenlét helyett a volt kormányfő a terület hermetikus (fallal történő) lezárását tűzte ki célul – Netanjahu ezzel szemben arra figyelmeztetett, hogy Gázában egy ellenőrizhetetlen terrorfészek keletkezik a kivonulással. Furcsa módon mindkettejüknek igaza lett: a kivonulással és a falépítéssel jelentősen csökkent a Gázából kiinduló terrortámadások száma Izraelben, ám az alig néhány év után a Hamasz kezébe került övezet azóta is a zsidó állam elleni rakétatámadások kiindulópontja. (Netanjahu következetesen igyekszik elkerülni egy elhúzódó, mindkét fél számára elképzelhetetlen áldozatokkal járó háborút a Gázát uraló Hamasszal, ám ezzel együtt máig súlyos hibának tartja Saron 2005-ös döntését az egyoldalú kivonulásról.)

Új jobboldal születik

Arafat célja nem a megbékélés, hanem Izrael stabilitásának aláásása volt.

A Kneszet gázai kivonulásról döntő ülésén Netanjahu távozott a kormányból. „Eljött az igazság órája. Nem vállalhatok közösséget egy olyan intézkedéssel, amely az állam biztonságát veszélyezteti” – mondta. A küzdelmet a Likudon belül megnyerte, ám rövid távon nemzeti szinten elvesztette: Saron a Likud kisebbségével a háta mögött, a baloldal egy részének támogatásával keresztülvitte kivonulási tervét, majd 2005 novemberében távozott a Likudból, és a Munkapártot ugyanekkor elhagyó Simon Peresszel közösen megalakította Kadima nevű pártját. Az Izraelt a második intifáda poklából kivezető pályája tragikus fordulatot vett: 2006 legelején agyvérzést kapott, és egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig többé nem tért magához.

A Kadima megalakulásával Netanjahu ellenzékbe szorult, de a Saron és hívei által elhagyott Likud az ölébe hullt. A miniszterelnök agyvérzése után a Kadima és a kormány élére Ehud Olmert került, a frissen ellenzékbe szorult Likud viszont Netanjahu vezetésével történelmi fordulatot hajtott végre: Begin és Samir egykori pártja 2005 és 2009 között határozottan jobbra tolódott, és hozzálátott a hagyományosan ezerfelé szabdalt izraeli jobboldal integrálásához. Történelmi szövetség jött létre a Likud és a nála radikálisabb jobboldali (vallásos és szekuláris) pártok között. Így jött létre az a masszív politikai tömb, amely nemcsak Netanjahu 2009-es visszatérését segítette elő, de azt is lehetővé tette, hogy egy évtizede megszakítás nélkül a kormány élén maradjon.

Ebben döntő szerepe volt annak az Arthur Finkelsteinnek, akinek Netanjahu első, 1996-os meglepetésszerű győzelmét köszönhette. Mint arról Finkelstein halálakor közölt nekrológunkban írtunk (Finkelstein életműve. Hetek, 2017. augusztus 25.), 1996-ban az ő irányításával sikerült Netanjahunak fél év alatt húsz százalékpontnyi hátrányt ledolgozva megvernie Simon Pereszt az 1996-os miniszterelnök-választáson. Ennél is fontosabb volt viszont, hogy Finkelstein 2005 után segített tető alá hozni a Likud és a tőle jobbra álló politikai erők máig is fennálló stratégiai szövetségét. Új jobboldal született Izraelben, amely új fejezetet nyitott az ország történelmében.

Tárgyalás csak feltételekkel

Netanjahu már a ’90-es években sem tartozott a nemzetközi politika alakítóinak kedvencei közé. Első miniszterelnöksége idején is fékezni igyekezett az Izrael számára bizonytalanságot hozó békefolyamatot. A 2000-es Camp David-i összeomlás utáni évtizedben Washington (ami praktikusan a Bush-adminisztrációt jelentette) jó ideig nem erőltette a tárgyalások folytatását, így Saron és Olmert nem szembesült hasonló nyomással amerikai részről, mint a kilencvenes években Rabin, Peresz és Netanjahu.

A hatalomba 2009 után visszatért Likud következetesen ellenállt a nem sokkal korábban megválasztott Obama elnök (és első külügyminisztere, Hillary Clinton) nyomásának, és nem siettette a tárgyalásokat a palesztinokkal. Bár Netanjahu a maga részéről kategorikusan sosem zárkózott el a Palesztin Hatósággal folytatott együttműködéstől, ám ennek nála komoly előfeltételei vannak: főként az Izrael elleni terrortámadások elkövetői és családtagjaik jutalmazásának megszüntetését követeli Ramallahtól.

Ezenkívül – ez a mostani választási kampány hajrájának kulcskérdése lett – stratégiai célnak tekinti nemcsak Jeruzsálem, hanem Júdea és Szamaria zsidó lakosainak védelmét és a zsidó települések itteni fenntartását, amit szükség esetén a területek annektálásával is kész lenne megerősíteni.

Olvasson tovább: