Kereső toggle

Az olaj közbeszólt

Geopolitikai helyezkedés Szíriában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Abu Bakr al-Bagdadi terrorvezér likvidálásába „torkolló” váratlan amerikai kivonulás után újabb fordulattal a katonák mégis maradnak, hogy „megvédjék az olajat”. Mennyiben tudható ez be a fekete arany geopolitikai szerepének és esetleg más tényezőknek?

Az Egyesült Államok az 1970-es évek olajválságaira, valamint az 1979-es afganisztáni és iráni eseményekre adott válaszként döntött amellett, hogy aktívan szerepet vállal a közel-keleti konfliktusokban.

Az „olajfegyvert” 1973 őszén vetették be először az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) tagállamai: a jóm kippúri háborút elindító Egyiptom és Szíria iránti szolidaritásból október 17-én bojkottot hirdettek az Izraelt támogató országok ellen, és 70 százalékkal megemelték a szaúdi olaj árát. A második, 1979-es olajválságot elsősorban a termelés hirtelen csökkentése eredményezte, részben az iráni forradalom kitörése miatt. Az arab és a szovjet energia gazdaságoktól való függés következményeként a nyugati országokban takarékossági intézkedéseket vezettek be, és megszokottá váltak a benzinkutaknál hosszan kígyózó kocsisorok.

Afganisztán szovjet lerohanásakor az USA fenyegetve érezte az öböl-menti olajtermelő országokat, s így saját érdekeit is. Az iráni forradalom és a mekkai nagymecset Dzsuhajman al-Utajbi szélsőséges szalafista vezette megszállása pedig azt a veszélyt hordozta magában, hogy az Egyesült Államok elveszítheti szövetségeseit, például Szaúd-Arábiát. Carter elnök ezért 1980-as „State of the Union” beszédében kijelentette: „Az iráni és az afganisztáni válság egy igen fontos tanulságot emelt ki: függésünk a külföldi olajtól nemzetbiztonságunkat fenyegető, nyilvánvaló és közvetlen veszély.” Egyúttal meghirdette a róla elnevezett doktrínát: „Bármely külső erő kísérletét arra, hogy megszerezze az ellenőrzést a Perzsa-öböl felett, az Egyesült Államok létérdekei ellen intézett támadásnak fogjuk tekinteni. Bármely szükséges eszközzel, akár katonai erő alkalmazásával is visszaverjük ezt.”

Önellátó Amerika

Ma egészen más a helyzet, mint a Carter-doktrína megfogalmazásakor. Az Egyesült Államok nyersolaj-kitermelése 2018 februárjában meghaladta Szaúd-Arábiáét, júniusban és augusztusban pedig Oroszországét. A British Petroleum (BP) júniusi jelentése megállapította, hogy az USA növelte legnagyobb mértékben tavaly az energiahozamát: a napi 2 millió hordós (bpd) plusz a globális szintű emelkedés 98 százalékát tette ki. Vagyis Amerika, az olajhozamcsúcs-elmélet rá vonatkozó jóslatait (melyek szerint 1971-ben elérte a maximumot, és hamarosan feléli a készleteit) meghazudtolva, maga mögé utasította a két energia-nagyhatalmat, többek között a vízszintes fúrásnak és a frackingnek (repesztéses eljárásnak) nevezett forradalmi módszereknek köszönhetően.

A hetvenes évek olajválságai tehát annyiban visszaütöttek, hogy az érintett országokat új megoldások keresésére kényszerítve lendületet adtak a fejlesztéseknek. Ennek köszönhetően az Egyesült Államok szinte teljesen elő tudja állítani a saját szükségleteit fedező kőolaj- és földgázmennyiséget, egyedül nehéz típusú nyersolajat importál, azt is főleg Kanadából. Az OPEC-országokból származó amerikai behozatal idén júliusban harmincéves mélypontot ért el.

A reformherceg víziója

Mindeközben Szaúd-Arábia saját, a fosszilis energiahordozóktól való függéséből igyekszik kitörni. Miután az olaj világpiaci árának manipulálása már nem elég hatékony fegyver, és tartalékainak kimerülésével is számolnia kell, 2016 áprilisában kiadta a következő 15 évre szóló, a köztudatba nemzetközi szinten Saudi Vision 2030 néven bedobott programját. A 2017 óta koronahercegi címet viselő Mohamed bin Szalmán fejlesztési koncepcióját tartalmazó dokumentum megerősíti a gazdaság diverzifikálásának szándékát.

Az ambiciózus reformok költségei 100 ezer milliárd dollárra tehetők; a finanszírozást a világ legnagyobb integrált kőolaj- és földgázipari vállalatának, a monarchia koronagyémántjának nyilvános részvény-kibocsátásával tervezik megoldani. Az Aramco december elején értékpapírjainak egy százalékát elhelyezi a rijádi Tadawul tőzsdén, majd újabb egy százalékot 2020-ban. A tervek szerint később további három százalékot egy vezető külföldi börzén – várhatóan Londonban, New York-ban vagy Tokióban – tennének elérhetővé; tíz év alatt összesen a cég 49 százalékát.

Így ki fog derülni, mennyire reális a cég 2000 milliárd dollárra „taksált” piaci tőkeértéke (szakértők szerint az 1500 milliárd dollár közelebb áll a valósághoz) – az biztos, hogy Szaúd-Arábia igyekszik több lábra állítani a gazdaságát, és feltölteni az üresen kongó, pénzügyeket kezelő úgynevezett kormányzati befektetési alapot.

Olajmisszió

A szíriai fejlemények részben mégis azt mutatják, hogy az olaj – ha nem is rázza meg úgy a piacot, mint néhány évtizede – azért még nem degradálódik egyszerű, „hétköznapi” árucikké.

Mark Esper amerikai védelmi miniszter az október végén Brüsszelben tartott NATO-tanácskozást követő sajtótájékoztatóján közölte, hogy az Egyesült Államok fenntartja, sőt feltehetően harckocsik átvezénylésével is megerősíti katonai jelenlétét Északkelet-Szíriában. Elsődleges indokként az Iszlám Állam távoltartását jelölte meg a (pont két éve visszafoglalt) Dajr ez-Zaur-i olajmezőktől.

Esper és Mark Milley vezérkari főnök szavai szerint ennek egyik fő célja a kurd milíciák alkotta Szíriai Demokratikus Erők (SDF) támogatása. Bár úgy tűnt, hogy a hirtelen bejelentett kivonulással a Trump-adminisztráció magára hagyta őket, a mostani nyilatkozatok arról tanúskodnak, hogy az olajmezőkhöz való kurd hozzáférés biztosításával az Egyesült Államok szövetségese önfinanszírozását is lehetővé akarja tenni. 

A védelmi miniszter elismerte továbbá, hogy az amerikai megerősített jelenlét a szíriai kormányerők és orosz szövetségeseik elrettentésére is szolgál. Ezt egyértelműen alátámasztja a páncélos járművek átirányítása a térségbe, hiszen az Iszlám Állam ellen ezekre nem lenne szükség. Annál indokoltabbak annak a februári incidensnek a fényében, mely során támadás érte a Szíriai Demokratikus Erők Dajr ez-Zaur melletti bázisát és a szakasznyi ott állomásozó amerikai katonát. Az offenzívát minden jel szerint a szír kormány katonái és orosz zsoldosok hajtották végre, akik tökéletesen tisztában voltak az amerikaiak pozícióival.

Nem véletlen, hogy Moszkva most azzal vádolja Washingtont, hogy lenyúlja a szíriai kormány jogos bevételét (az olajmezők korábban az Aszad-rezsim egyik fő jövedelemforrásai voltak). Érdekes módon ilyen aggodalmak nem merültek fel, amikor egy 2018. január végén aláírt megállapodás kizárólagos jogokat ígért Oroszországnak a szíriai olaj- és gázszektor újjáépítésére. Ebben szó volt például a megsérült olajkutak és infrastruktúra helyreállításáról, energetikai tanácsadásról és szír szakemberek kiképzéséről. Miután az orosz közel-keleti érdekek konszolidálásába így belenyúlt, Trump az egészet még megtetézte egy fricskával, amikor kijelentette, hogy később akár egy amerikai vállalat is beszállhat az olajmezők fejlesztésébe és működtetésébe.

Irán megfékezése

James Jeffrey, az amerikai külügyminisztérium szíriai különmegbízottja egy szenátusi meghallgatáson az Egyesült Államok térségbeli céljai között minden iráni haderő és szövetségesei távozását is felsorolta.

Az iráni befolyás kiépítésének meghiúsításában kulcsfontosságú lehet a másik amerikai bázis az Irakkal és Jordániával közös hármashatárnál, a Bagdadot Damaszkusszal összekötő, stratégiai jelentőségű autóút vonalán. Ha az Egyesült Államok kivonulna al-Tanfból, Teheránnak sikerülne közvetlen utánpótlási folyosót létesítenie Irakból Libanonba, a Hezbollah ottani szárnyához. A síita félhold feletti kontrolljának kiterjesztésével Irán vészesen közel kerülne a térségbeli hegemónia megszerzéséhez.

Az Egyesült Államok által most ellenőrzés alatt tartott övezet pontosan szemközt helyezkedik el al-Bukamallal, ahol Irán állítólag hatalmas bázist épít. Az egyik stratégiai, iraki határátkelőhöz közel fekvő területen jelen vannak Irán-hű milíciák, például a Kata’ib Hezbollah, és feltehetően itt haladnak át az iráni fegyverszállítmányok. Innen küldött a Hezbollah drónokat a Golánhoz, illetve próbáltak meg több ízben Irán által támogatott csoportok csapást mérni Izraelre. Nem véletlen, hogy utóbbi állítólag kifejezetten kérte Washingtont, hogy ne vonja ki katonáit al-Tanfból.

A Haaretz izraeli lap szerint Irán térségbeli terjeszkedésének megállítása nélkül Trump átfogó Irán-politikája is kudarcra van ítélve, ami egyet jelentene Amerika közel-keleti geostratégiai helyzetének összeomlásával. Ez veszélyeztetné Izraelt, a terrorhálózatok elleni harcot, és akár nukleáris konfliktushoz vezethetne Irán és a Szaúdi vezetésű szunnita koalíció között.

A The National Interest biztonságpolitikai elemzése úgy értékeli a helyzetet, hogy az Egyesült Államok olyan stratégiai folyosó fölött rendelkezik, amely aduként vethető be az Oroszországgal, Szíriával és Iránnal való egyezkedések során. A külpolitikát egyébként is jellegzetesen kereskedelmi ügyletként megközelítő Trump semmiképp nem szeretne „üres kézzel távozni” Szíriából. A lap szerint azonban nem az olajmezők „lefölözéséről” van szó, inkább egy Moszkvával való megegyezés vagy egy iráni kivonulás eléréséről, cserébe például azért, hogy Amerika visszajuttatja az olajmezőket a szír kormánynak.

Vörös vonal

A Fehér Ház mindezek alapján továbbra is kiemelten fontos térségként foglalkozik a Közel-Kelettel, de az önellátó amerikai gazdaság korában már nem elsősorban az olaj miatt (vagy legalábbis nem a maga számára). Ne feledjük: a Carter-doktrína kifejezetten a Szovjetunióra nézve született meg. Félő volt, hogy az afganisztáni invázió csak nyitánya az olajban gazdag Öböl-térség elleni támadásnak, Carter ezért felállította a gyorshadtestet (RDF), amely Reagan idején az öbölbeli amerikai érdekek védelmére „szakosodott” központi parancsnoksággá (Central Command) alakult át. Vagyis Amerika nem akart engedni egyetlen hatalomnak sem, hogy a régiót befolyása alá vonja – a kormányközeli Hudson Intézet kutatói ezt nevezik a Carter-doktrína „vörös vonalának”.

Az Obama-adminisztráció annak idején nemcsak a saját vörös vonalát (ha Bassár el-Aszad elnök vegyi fegyvereket vet be, Amerika katonai választ ad), hanem Carterét is kitörölte. Ahelyett, hogy a Szovjetunió szerepét átvevő Irán terjeszkedésével szemben átfogó stratégiával lépett volna fel, hagyományos szövetségeseinek (Szaúd-Arábia, Jordánia, Egyesült Arab Emírségek, vagy az iraki és szíriai szunnita közösségek) bizalmát eljátszva, szinte mindent a teheráni rezsim felé való nyitásra tett fel. A Trump-kormány, úgy tűnik, újra érvénybe helyezte a carteri vörös vonalat.

Olvasson tovább: