Kereső toggle

Amikor a jog a demokrácia ellen fordul

Miként ássa alá a deep state jogi páholya a jogállamot?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A liberális jogrend demokratikus deficitje olyan jogi háttérhatalmat termelt ki, aminek sem választói legitimitása nincs, és a közérdeket sem szolgálja. Eljárásuk rendszerint azt közvetíti nemzeti vezetők felé, hogy hiába szavaz rájuk a többség, a jogi oligarchia vasökle akkor is le fog csapni rájuk.

A posztmodern politikatudomány kénytelen a liberális demokrácia széleskörű válságával foglalkozni. A Journal of Democracy három évvel ezelőtti kutatása arra jutott, hogy a nyolcvanas években született generáció óta döbbenetes mértékben zuhant azok aránya, akik alapvető fontosságúnak tartják, hogy demokráciában éljenek. Nem is csoda: a liberális demokrácia, amiben éltek, fokozatosan elvesztette mind liberális (hatalmi ágak szétválasztásán alapuló), mind demokratikus (népi legitimitáson alapuló) jellegét. Mindemellett persze demoralizálóan hatott Kína nemzetközi porondra lépése, mivel a kommunista párt megtörte a demokratikus monopóliumot a gazdasági fejlődésben résztvevők között. A következő generációk sorra olyan politikai irányokat támogattak, akik a globalizmus szellemében osztották meg hatalmukat pénzügyi megaszervezetek, bizottságok, bankok és vállalatok között, akikkel sikeresen vették célba a nemzeti demokráciát.

A régi recept: a Rousseau-i társadalmi szerződés, a Montesquieu-i hatalommegosztás, az emberi jogok és a jogállamiság mára nem működik. Miközben a főáramú sajtó sikeresen agitálja a többségi társadalmat a nemzeti gondolat ellen, a jogászvilágnak egy háttérben tevékenykedő jurisztokráciája jelent meg, és vált dominánssá. Ez az újfajta szakértői oligarchia jogi eszközöket vet be azok ellen, akik a globalista világnézet áldemokratikus rendszerébe nem illeszkednek be: a „populisták”, a „nemzeti politikusok”, a „keresztény demokraták” és más politikai eretnekek ellen. Ezt látjuk az alapjogok túldimenzionálásában, ez nyilvánul meg egyes nacionalista politikusokkal szemben elindított korrupciós eljárásokban, vagy olyan népakaratok hátráltatásában, mint a Brexit.

Ha az emberi jogok gellert kapnak

A liberális demokrácia elérte a felfoghatatlant: a védelmező jellegű, emberi méltóságon alapuló jogokat sajátos relatív „erkölcsön” alapuló új dimenziókkal ruházták föl (mint például az emberi méltóságot a gender szabad megválasztásával, a mozgás- és vallásszabadságot a migráció korlátlan támogatásával, a diszkrimináció tilalmát pedig a gyűlöletbűncselekmények bevezetésével). Mintha ez nem lett volna elég kár, mindennek tetejébe (illegitim létük mesterséges fenntartása érdekében) mélyen ideologizált jogokká habosították őket, amik akár a demokrácia ellenében is kikényszeríthető eszközökké váltak.

Ennek egyrészt alapja egy fogalmi zavar: hiszen az alapjogok univerzális értékeket képviselnek, míg a demokrácia a nép általi kormányzást valósítja meg. De fundamentuma az, hogy az alapjogokat kizárólag individualista koncepcióként kezdték értelmezni (amennyiben az egyén elsőbbséget élvez a társadalommal szemben). Innentől viszont ezek értelmezése csak azon múlik, hogy kié az ideológiai monopólium (ami önmagában demokráciaellenes). Az ilyen rendszer vajmi kevéssé tűri meg az ellentmondó nézeteket. Ezért tűnik annyira lefutottnak az abortuszvita, és ezért olyan kézenfekvő sok helyütt az azonos neműek házasodása és örökbefogadási joga. És ezért épül be annyi fóbia (homo-, iszlamo- stb.) a politikailag korrekt gondolkodásba.

Bertrand Mathieu, a magyar illiberális demokráciával is foglalkozó konzervatív sorbonne-i professzor szerint „a totalitarizmus felé halad az a rendszer, amely ideológiai alapon konstruál magának egy elképzelt népet, majd bizonygatja a nép és vezetői között előre feltételezett teljes egyetértést, miközben illegitimként állítja be a valódi népakarat minden olyan megnyilvánulását, amely szembehelyezkedik a fenti ideológiával”. Így jutunk el az alapjogok tekintélyelvű „fejlődéséhez”, amikor milliós tüntetések ellenére fogadják el legfőbb bírói vagy törvényhozási testületek a melegházasságot, vagy amikor egyes nyugati államokban már jogi felelősségre lehet vonni valakit azért, mert a szodómia ellen prédikál. Vagyis „szellemi önkényuralom van kialakulóban,” amiben az értelmiségi elit elképzelései érvényesülnek.

Ez a tendencia igyekszik tudományos alapon aláásni a nemzeti értékeket, és Mathieu-nek „A jog a demokrácia ellen?” című munkája szerint bűntudatot gerjeszt azokban, akik nemzeti összetartást hirdetnek. Az ehhez alkalmazkodó jogrendszer sajátossága pedig, hogy azokat részesíti előnyben, akik a többségi társadalom viselkedésének áldozataiként tüntetik föl magukat. Ilyen például a V4-eknek a migrációval szembeni ellenállása, amelyet enyhébb esetben reakciósnak, súlyosabb esetben gyűlölködőnek bélyegez az EU jurisztokráciája. Ez a keresztény és nemzeti értékeket megvető, globalista elvektől csöpögő szupranacionális hatalmi képződmény el kívánja tulajdonítani mind a történelmi emlékezeten alapuló nemzeti érzületet, mind a zsidó-keresztény erkölcsiséget, és helyette a közérdek nehezen definiálható és könnyen manipulálható ernyőfogalma alatt saját ideológiáját erőszakolja a tagállamokra.

Ebben a legfőbb segítséget a Velencei Bizottság nyújtja, amely szerényen úgy nyilatkozott: nem zárja ki, hogy az egyes tagállami aktusok alkotmányossági felülvizsgálata az egész kontinens közös alkotmányos örökségébe tartozzon. De az Emberi Jogok Európai Bírósága már most sok tekintetben hagyatkozik a bizottság meglátásaira.

A népakarat megcsúfolása – Brexit és társai

A népszavazások mindig a képviseleti berendezkedésben biztosítanak korrekciós lehetőséget közvetlen legitimációgyakorlással. Ám a jogot csűrők-csavarók nem mindig nyugodtnak bele ennek eredményeibe. A Brexit 2016. június 23-i megszavazása ennek megnyilvánulása volt, hiszen hiába ismerte el még a Legfelsőbb Bíróság is a parlament által 2017 márciusában hozott Brexit-törvényt, annak végrehajtására hazai Brexit-ellenes politikai és jogi machinációk és az EU kétes viszonyulása révén máig sem került sor. Most – a többéves huzavona és a nép kifárasztása után – egy újabb népszavazással akarja kicsikarni a társadalomból az előző döntésük ellenkezőjét. Mi ez, ha nem antidemokratikus?

Vagy gondoljunk a katalán válságra! Hiába tartottak Katalóniában népszavazást a függetlenedésről pozitív eredménnyel, a spanyol hatóságok (igazából a fölöttük álló EU-s jurisztokrácia nyomása alatt akklimatizálódva) nem ismerték el a szavazás kimenetelét olyan alapon, hogy nem fogadták el a katalánokat ilyen döntéseket meghozni képes szuverén népnek – az EU pedig (nem akarván újabb nemzetállami entitás kialakulásában asszisztálni), szó nélkül hagyta a spanyol hatóságok akár erőszakos fellépését is.

Mindez pedig mit szolgál? A széttöredező államokra nemzeten felüli szervezetek telepednek, akik gyakorlatilag birodalmi berendezkedést nyomnak le az alattvalóvá zsugorodó nemzetek torkán – s mindezt a demokrácia és a liberalizmus zászlaja alatt! Pedig az EU minden, csak nem demokratikus alapon alkotja meg kötelező érvényű szabályait, ahogy az Európa Tanács is önkényes alapjog-értelmezést erőltet rá „alattvalóira”. A Bizottság pedig deklaráltan csak EU-s érdekeket képvisel, szintén nem demokratikus alapokon.

A nép szava helyett az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) diktál, pedig az igazságszolgáltatás hatalmi ágának legitimációja nem a néptől ered. Az EJEB mégis megdöbbentő szabadsággal alakítja kontinensünk jogát a maga morál- és jogértelmezése szerint. Szabadon dönthet a szexuális erkölcs tekintetében, de még az élet értékét is meghatározhatja, mondjuk az abortusz vagy az eutanázia tekintetében. Ezek fényében tehát, amennyiben komolyan vesszük az EU által is (főleg nemzeti vezetők ellenében) színleg képviselt tételt, miszerint csak a demokratikus jogrend lehet legitim, akkor az EU rendszere jelen állapotában egyszerűen nem legitim! Nem véletlen a népszerűségi deficit, amely az EU-s intézkedéseket jellemzi.

Antikorrupciós eljárás – az új selyemzsinór

Betrand Mathieu szerint úgy tűnik, hogy a transzparencia követelményétől mára eljutottunk a politikai vezetők mindenre kiterjedő megfigyeléséig. A félreértések elkerülése végett leszögezzük: a korrupció összeegyeztethetetlen a demokráciával, és szükséges harcolni ellene, ám ez legalább annyira vonatkozik a jurisztokrácia önkényeskedő rétegére, mint az általuk támadott nemzeti vezetőkre. Mégis a kereszttűzbe csak bizonyos politikai vezetők magánélete, vagyona és az általuk motorizált politikai irányzat finanszírozása kerül. Nem ritkán a törvényesen megszerzett vagyont is bűncselekményként állítják be, és a francia szakértő szerint a sajtó amolyan házőrző kutyává alacsonyodik, míg a politikai élet a társadalom kukkolási hajlamát kielégítő realityműsorává degradálódik.

Így „az igazságszolgáltatást már nem az államhatalom részének, hanem ellenhatalomnak” tekinthetjük, aminek egyetlen célja a demokrácia gyengítése – gondolja Mathieu. A vizsgálóbírók több országban (pl. Franciaországban) kormánycsináló vagy éppen buktató erővé váltak, mivel már a vád alá helyezés is elég ahhoz, hogy az érintett vezető lemondásra kényszerüljön.

A szupranacionális szervezetrendszer és a technokrata jogi elit úgy véli, a jog köntösébe bújva bármit elérhet. Ilyen például a legfrissebb eset: Benjamin Netanjahu, izraeli miniszterelnök vád alá helyezése. Több száz tanúval véges-végtelen tárgyalássorozat útján próbálják a közvéleményre kényszeríteni azt a gondolatot, hogy néhány dohánytermék elfogadása, és egyes sajtóorgánumokkal való megegyezés eget rengető korrupció, ami egyenesen büntetőeljárást igényel.

A cél, hogy a boszorkányüldözésüknek nemzetközi hírverést adjanak, ami egyben a Trump elleni vádemeléshez hasonlítható.

Trump esetében szintén bagatell ügyekkel hergelik a közvéleményt – miután az oroszokkal való együttműködés elmélete összeomlott, most az ukrán elnökkel való telefonhívása miatt robbant ki a botrány. Pedig a beszélgetés leirata semmilyen impachmentre méltó aktust nem tartalmaz (ellenben azzal az üggyel, ami ennek alapját adta: Joe Biden ukrajnai zsarolásai és korrupt beavatkozása annál inkább felelősségre vonható lenne!).

Mindez nemcsak nemzeti vezetőket veszélyeztet, hanem amúgy releváns jogi intézményeket is kiüresít – hisz a korrupció ellen tényleg föl kell lépni, és az impeachment is egy fontos eleme a fékek és ellensúlyok rendszerének. Így ezek az eszközök lealacsonyodnak a politikai sárdobálás szintjére, és a többség által demokratikusan megválasztott vezetőt kriminalizálják, megcsúfolva ezzel a szavazókat is – hiszen a Trumpot Fehér Házba juttató 63 millió szavazó döntését most 231 demokrata politikus próbálja meghiúsítani.

Vissza kell térni a legitim alapokra!

Ezen eljárások kezdeményezői legtöbb esetben jogi körökből származnak; céljuk a megfélemlítés, és annak demonstrálása, hogy az érinthetetlen jogi oligarchia mindenható. Így próbálják megzabolázni a renitens politikai vezetőket (s e tekintetben hazánk sem számíthat sok jóra). Ennek érdekében mindent megtesznek az adott vezetővel szembeni karaktergyilkosságért: törvényes jogi eszközökkel veszik el a jó hírnevüket, a hatalmukat, ha kell, akár a szabadságukat is.

Fontos tudatosítani magunkban azt, amit Bertrand Mathieu ír: „A jogász – az emberi jogok bizonyos értelmezése által is megtestesített – tudáson vagy ideológiai alapokon nyugvó legitimitása nem helyettesítheti a demokratikus legitimitást.” Hiszen ha engedjük, hogy a jogászelit vegye át az általunk választott vezetőktől a hatalmat, olyan rendszerek jönnek létre, amelyek legitimitása nem a néptől ered, és nem is nemzeti keretekben működnek. Hacsak a döntéshozatalból kihagyott tömeg nem lép föl a jogi deep state-tel szemben, ezt az úthengert nehezen kerülheti el bárki, aki ellenáll a birodalomépítésnek.

(A szerző nemzetközi jogász)

Olvasson tovább: