Kereső toggle

Polgárpukkasztásból épített karrier

Cohn-Bendit, a lázadó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Daniel Cohn-Bendit azok közé az elnyűhetetlen politikusok közé tartozik, akiknek időről időre felröppen valamilyen botrány vagy meghökkentő hír kapcsán a neve. Legutóbb Emmanuel Macron francia kormányfő hozta vissza a köztudatba mint reménybeli minisztert, majd EP-listavezetőt.

Amikor 1968 májusában Jean Genet hazatért hosszabb ázsiai útjáról, Jaques Derridával sétálgatva el volt ragadtatva a „diákforradalom” pusztításának nyomait viselő párizsi utcaképtől: „Ez egyszerűen gyönyörű!”. A lázadásokban a város eleganciáját látta, azok vezéralakját pedig „briliáns polgárpukkasztóként” méltatta.

A „kulturális forradalom” élén

Ebből a – nem csak a látható környezetre irányuló – rombolásból épített politikai pályát Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as generáció, illetve a több országon végigsöprő diákmozgalmak két lábon járó szimbóluma. Az ominózus események epicentrumába a Nanterre-i egyetem szociológia szakos hallgatójaként került – életét egészen odáig Franciaországban született nyugatnémet állampolgárként a két országban felváltva töltött időszakok határozták meg. (Szülei a náci Németországból menekültek Montaubanba. A család később visszaköltözött az eredeti hazába, ahol Daniel tizenhét évesen a sorozás elkerülése miatt választotta a német útlevelet.) Amint azonban elkövette azt a hibát, hogy átlépte a német határt, a francia hatóságok kitiltották az országból.

De ha már belekóstolt a forradalmárságba, nem volt leállás. Európában csavargott, és közben megszervezett egy-egy kisebb „akciót”. 1970-ben például egy csapat francia fiatalt vezényelt Isle of Wightra egy rockfesztiválra, hogy kiálljanak a kapitalizmus és a klerikalizmus (ez utóbbit nem indokolta) ellen, valamint a szabad rockzene mellett.

Többnyire azonban Frankfurtban tartózkodott, mégpedig a későbbi külügyminiszterrel, Joschka Fischerrel közösen alapított, Revolutionärer Kampf (Forradalmi Harc) nevű szervezet „székházában”. Cohn-Bendit részt vett a Fischer vezette, főként rendőrök elleni erőszakos megmozdulásokra specializálódott militáns diákcsoport szervezésében. Igaz, ő nem annyira az utcai harcokban vette ki részét, hanem inkább a „kulturális forradalom” „barikádjain” jeleskedett: óvóbácsinak szegődött. Az oktatás ugyanis az ún. német újbaloldal szívügyének számított. A hagyományos tekintélyelvű modell ugyanis szerintük olyan embereket „termelt” ki, akik feltétel nélkül elfogadják az utasításokat – akikből könnyen válhat „náci”, illetve akik nem tiltakoznak az ilyen jellegű kormányok ellen.

„Csak polgárpukkasztás”

Az anti-autoriter nevelést márpedig minél előbb el akarták kezdeni, és természetesen ehhez tartozónak gondolták a szexuális tabuk ledöntögetését. 1975-ben megjelent Le Grand Bazaar című memoárjában Cohn-Bendit betekintést engedett abba, hogyan járult hozzá a gondjaira bízott gyerekek „egészségesebb szexuális fejlődéséhez”. Az elképesztő, gyomorforgató passzusok évtizedekig senkinek sem szúrtak szemet, amikor pedig 2001-ben több újság közölte azokat, nagyrészt bevált a „csak polgárpukkasztásnak szánt”, „irodalmi túlzás volt” fogalmakkal apelláló csodafegyver. Merthogy a „burzsoázia” orra alá borsot törni, úgy tűnik, bármilyen eszközzel szent és nemes dolog. (A pedofiliához való viszonyáról lásd keretes írásunkat.)

Sokan azzal söpörték le a kérdést az asztalról, hogy a részleteket Bettina Röhl, a Vörös Hadsereg Frakció hírhedt terroristájának, Ulrike Meinhofnak a „zakkant” lánya hozta nyilvánosságra, az áldozatnak a meg nem bűnhődött felelősök iránti bosszúvágyától hajtva.

A francia rendőrség közben a nyomára bukkant az egykori újbaloldali terroristának, Hans-Joachim Kleinnek, aki Cohn-Bendit segítségével bujkált egy normandiai faluban. Az ismeretség még a Revolutionärer Kampf és a közös albérletben megforduló személyek kapcsán szövődött, és amikor Klein később hátat fordított erőszakos múltjának, a régi barátok segítségét kérte. (Klein csoportjának, amely a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezettel is kapcsolatban állt, a leghírhedtebb bűncselekménye az volt, hogy részt vettek az 1972-es müncheni olimpián az izraeli sportolók elleni támadás megszervezésében. 1975-ben pedig Carlos, a Sakál oldalán követtek el merényletet „az arab forradalom” nevében OPEC-miniszterek ellen Bécsben.)

Anarchiából a politikába

Az 1970-es évek végére a legtöbb „lázadó” mozgalom kezdett kifulladni. Cohn-Bendit a frankfurti „spontán ellenállást” hirdető anarchista-maoista közösségek, a Sponti-Szene orgánumaként működő Pflasterstrand magazin szerkesztője lett. Ennek kapcsán vett részt először környezetvédő akcióban, mindenekelőtt az atomenergia és a frankfurti reptér bővítése elleni tiltakozásban. Amikor 1984-ben a Sponti-mozgalom hivatalosan kapitulált a parlamentáris demokrácia rendszere előtt, Cohn-Bendit belépett a német Zöld Pártba. 1989-ben Frankfurt multikulturális ügyekért felelős polgármester-helyettese lett. 

1994-ben került az Európai Parlamentbe a német Zöldek képviselőjeként. Öt évvel később a francia Les Verts soraiba ült át. 2002-ben pedig a Zöldek parlamenti csoportjának elnökévé lépett elő, hogy aztán 2004-ben megint a német listán induljon.

A 2009-es EP-választások során ismét Franciaországban ért el óriási sikert. A Cohn-Bendit alapította Europe Écologie nevű formáció 16,28 százalékon végzett, alig lemaradva a Szocialista Párt (16,48%) mögött. Cohn-Bendit listája a harmadik legnagyobb politikai erő lett; a párizsi régióban még meg is előzte a Szocialista Pártot.

A képviselőség évei alatt a politikai spektrum mindkét végéről kapott kritikákat, amit részben a jobb- és baloldal szerinti felosztás tudatos rombolásával provokált. A jobboldalról a szabadabb migrációt támogató nézeteiért, a könnyű drogok legalizációjának és az atomenergia beszüntetésének helyesléséért, balról többek között a szabadpiaci elveiért, valamint a boszniai és afganisztáni katonai beavatkozás melletti voksáért.

Egy húron Macronnal

Cohn-Bendit a nemzetállamok szuverenitásával szembeni szorosabb unió elkötelezett szószólója. 2003-ban, az európai alkotmány szövegét megfogalmazó konvención követelte, hogy a nemmel szavazó országokat kötelezzék újabb népszavazás kiírására, ha pedig másodjára sem térnek jobb belátásra, az EU-ból való távozásra. 2010-ben részt vett a föderális Európát szorgalmazó Spinelli Csoport létrehozásában. (Ennek tagjai az eddigi EU-szerződéseket új alaptörvénnyel váltanák fel. A dokumentum visszaállítaná a közösségi modell elsőbbségét, és az Európai Bizottságot „valódi demokratikus, alkotmányos kormánnyá” alakítaná. Emellett véget vetne annak a rendszernek, amelyben minden állam kedve szerint szemezgethet a politikákból.)

Bár van, hogy az EP-tagságot az egykori „forradalmárok” nyugdíjas állásának nevezik, Cohn-Benditnek sikerült megőriznie a „forradalmi” lendületet. Hírhedtek az eltérő álláspontot képviselő politikusokkal szembeni kirohanásai: Václav Klaust 2008-ban, a cseh uniós elnökség átvétele előtt figyelmeztette, hogy ne akadályozzák az EU klímaváltozással kapcsolatos csomagjának elfogadását; Orbán Viktort 2011-ben a médiatörvény miatt vagy 2013-ban a Tavares-jelentésről szóló EP-vita során osztotta ki.

Az biztos, hogy Emmanuel Macronnal jól kijön. Versenyen kívül mutatták be Cannes-ban a Romain Goupillal készített road-movie-ját, a La Traversée-t. A dokumentumfilmben, amelyet 2017-ben forgattak a ’68-as események 50. évfordulójára, a két régi harcostárs beutazza Franciaországot, és közben megörökíti találkozásait politikusokkal, közemberekkel. A készítők az alkotás kult jelenetének tartják, amikor a frissen megválasztott francia elnök felbukkan asztaluknál egy frankfurti kávézóban, és néhány percig eldiskurálnak a szekuláris jelleg hiányáról, a vertikális hatalomról és a menekültek befogadásáról. „Spontán”. Igazi jutalomjáték volt ez a középiskolában értő irányítással színjátszást tanult államfőnek.

Cohn-Bendit és a pedofil-kérdés

A mai napig téma a jobboldali sajtóban minden Cohn-Bendittel kapcsolatos hírnél a pedofília vádja, ugyanis a német-francia politikus részletekbe menően kifejtette a 70-es években a gyermekkori szexualitással kapcsolatos nézeteit. Egy művében arról is írt, hogy miként simogatták a nemi szervét az 5-6 éves gyerekek és ő ezt miként élvezte és „viszonozta”. Egy interjúban „fantasztikus erotikus élményként” írta le, ahogy egy 5 éves kislány levetkőzött előtte. A pedofil tartalmú kijelentéseit még hosszan lehetne sorolni, ugyanis a 68-as mozgalom akkoriban büszkén tűzte zászlajára, hogy emancipációval oldja meg a „prűd társadalom tilalma” alá eső gyermek-felnőtt „szerelmi viszonyt”.
A vad freudizmus jegyében nemcsak a diákforradalom utódszervezetei, de még a német Zöldek pártja is aktívan kampányolt a pedofília elfogadtatása mellett, a mozgalom lapjaiban rendszeresen jelentek meg ilyen témájú cikkek és tanulmányok. Utólag már a legtöbb párt és szervezet sajnálatát fejezte ki a „múlt sötét fejezeteivel” kapcsolatban (főleg a Zöldek pártja, ahol az elmúlt években derült fény tényleges pedofil bűncselekményekre), de Daniel Cohn-Bendit a mai napig nem kért bocsánatot egyetlen szaváért és tettéért sem.

Olvasson tovább: