Kereső toggle

Radikálisabbá válhat Pakisztán

Medina atomfegyverekkel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A július végén tartott pakisztáni választásokon a hadsereg favoritja, Imran Khan győzött. Az új miniszterelnök nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy az ország távolodni készül az Egyesült Államokkal való felemás szövetségétől és a látszólag fenntartott demokratikus berendezkedéstől.

Pakisztán az élő példa arra, amikor egy „kétállami megoldás” valójában nem megoldja a problémát, hanem még nagyobbat kreál. (A brit megszállás alóli felszabadulás után, 1947-ben az indiai szubkontinenst felosztották, hogy az ottani muzulmánoknak saját hazájuk legyen. 1971-ben az új állam bengáli nyelvű keleti része – a mai Banglades – India asszisztálásával kivált.) A mesterségesen létrehozott ország gazdasága folyamatosan az összeomlás szélén billeg, kiirthatatlan a korrupció, az állítólagos demokratikus működés mögött valójában egy autokrata elit, a hadsereg irányít, és a terület terrorszervezetek inkubátora is. Ami még ezeknél is aggasztóbb, két, egymással versengő atomhatalom él egymás szomszédságában.

Pakisztán miniszterelnökének lenni nem egy életbiztosítás. Az ország hetven éves történelme alatt 18-an váltották egymást a poszton, és egyikük sem töltötte ki hivatali idejét: egyeseket kivégeztek, másokat meggyilkoltak, a szerencsésebbeket csak leváltották.

Playboyból iszlamista államfő

A most megválasztott Imran Khan mégis húsz évet várt arra, hogy Pakisztán miniszterelnöke legyen. 1996-ban alapította Pakistan-Tehreek-e-Insaf (Mozgalom az igazságért) nevű pártját, amely sokáig marginális maradt – valójában csak a közelmúltban vált az ország legnagyobb pártjává, egyben olyan tényezővé, amely hosszú időre meghatározhatja Pakisztán sorsát és identitását.

Khan magánélete ugyanakkor tele van „színes” fejezetekkel. 1952-ben született az ország második legnagyobb városának számító Lahorban, és a nagy presztízsű, a birodalmi múltból maradt Aitchison College-ban tanult. Később a befolyáshoz jutás ugródeszkájának tartott szakon, PPE-n (filozófia, politológia, közgazdaságtan) tanult Oxfordban (David Cameron volt brit miniszterelnök is itt alapozta meg karrierjét). 

Imran Khan még krikettjátékosként. Sportsikereivel megalapozta hírnevét.

Khan a Pakisztánban rendkívül népszerű krikettben a hetvenes évektől sikert sikerre halmozott. Legnagyobb győzelmét 1992-ben, 39 évesen aratta, amikor országa csapatát világkupa-győzelemre vezette. Sportteljesítménye miatt az angliai diaszpórában élő pakisztániak is hősként tekintettek rá. Kellett is a külhoni közösségnek az ilyen sikerélmény, mivel az 1980-as években nem volt könnyű helyzetük, a brit lapokat megtöltötték a velük kapcsolatos negatív írások. Az úgynevezett Rushdie-ügy kapcsán pedig egyre többen kifejezetten problémásnak, integrálódásra képtelennek kezdték látni a „pakikat”.

Khan, aki ekkoriban még kicsapongó West End-i életet élt, ezt személyesen így élte meg: „A nyolcvanas években egy sor dolog történt, amely közelebb vitt Istenhez. (…). De az iszlámot csak Salman Rushdie sátáni versei után kezdtem el megérteni. Ahogy a muzulmánok a könyvre reagáltak, az iszlámellenes előítéleteket váltott ki, amelyeknek az ütéseit nekünk kellett viselni, azoknak, akik a nyugati világban éltünk. Két választásunk maradt: harcolunk vagy elmenekülünk. Mivel meggyőződésem volt, hogy az iszlám elleni támadások nem igazságosak, úgy döntöttem, harcolok.”

Ekkor kezdte Khan felvenni azt a konzervatív, vallásos imidzset, ami ma is jellemző rá. Első felesége ugyan még a brit celeb, Jemima Goldsmith volt (aki egyben a 2016-os londoni polgármester választáson Sadiq Khannal szemben alulmaradt Zac Goldsmith testvére), aki Pakisztánban a férje kedvéért még az iszlámra is áttért. Hiába volt azonban az igyekezet, a frigy, amelyből két fiú született, tíz éven belül, 2004-ben válással végződött.

Khan második házassága Reham Khan brit–pakisztáni újságíróval még kilenc hónapot is alig ért meg. A volt feleség csupa kellemetlen emléket őriz a rövid időszakból. Nemrég megjelent memoárja szerint Khan kokain- és szexfüggő volt, fekete mágiát és vudupraktikákat űzött, és azzal kérkedett, hogy Indiában házasságon kívül született gyermekei vannak.

Khan követőit nem nagyon hatották meg ezek a vádak, az év elején kötött harmadik házassága viszont rövid időre már visszavetette a népszerűségét. A 39 éves, ötgyermekes Bushra Maneka ugyanis férjnél volt, amikor megismerkedtek. A frigy állítólag nem Khan miatt bomlott fel, és a PTI elnöke bizonygatta, hogy az esküvőig még az arcát sem látta a mindig burkát viselő menyasszonyának, ez mégis egy homályos történet.

Maneka egyébként egyike az iszlám világban ritka női szúfi misztikusoknak. Khan szellemi mentorának tekinti, ahogy korábban is gyakran kért tőle politikai tanácsot – az egyik például úgy szólt, hogy ha feleségül veszi, Pakisztán miniszterelnöke lesz. Hát, ez bejött. 

Khan első feleségével, Jemimával. A brit celeb férje kedvéért áttért az iszlám hitre.

A favorit

Az elmúlt hetven év alatt Pakisztánban ritkán érvényesült a választói akarat; a mindenkori miniszterelnök tulajdonképpen bábu a hadsereg kontrollja alatt. A katonaságnak több olyan húzása is volt, amellyel Khant hozták helyzetbe, kiiktatva a másik két nagy esélyest, Benazir Bhuttót és Nawaz Sharifot.

Az előző miniszterelnök, Sharif és a katonaság között részben azért éleződött ki a feszültség, mert előbbi békésebb viszony kialakítására törekedett Indiával, és véget akart vetni annak a gyakorlatnak, hogy Pakisztán menedéket és támogatást nyújt a militáns csoportoknak.

Sharifot egy éve korrupciós vádakkal eltávolították. A választások előtt pár héttel, július elején tíz év börtönre és nyolcmillió fontos büntetésre ítélték, amiért nem tudta bizonyítani, miből futotta londoni luxusingatlanjaira. Közben a titkosszolgálatok a pártja több jelöltjét megkörnyékezték, hogy más párt színeiben vagy függetlenként induljanak.

A választások előtt a médiát is megfélemlítették. Pakisztán legrégebbi, legolvasottabb angol nyelvű lapja, a Dawn fenyegetéseket kapott, durván cenzúrázták, forgalmazását bizonyos helyeken betiltották, sőt, az elmúlt években több újságíró eltűnt. 

Khan többször jelét adta, hogy külpolitikában a katonasággal egy véleményen van. Oxfordi évei alatt mély benyomást tett rá az akkori miniszterelnök, Zulfikar Ali Bhutto, aki az ENSZ-ben tartott egyik beszédében ezeréves háborúra kötelezte el Pakisztánt Indiával szemben. Khan ennek szellemében leszögezte, hogy Shariffal ellentétben ő nem fog meghajolni India előtt.

Donald Trumpot „tudatlannak és hálátlannak” nevezte, amiért az amerikai elnök megvádolta Pakisztánt, hogy „semmit nem nyújt, csak hazugságokat és csalást” a dollármilliókért cserébe. Khan egyébként mindig is kikelt az amerikai anyagi támogatás ellen: „Nem kell az amerikai segély. Tönkreteszi az országunkat. (…) Őszintén akarjuk a békét, és ezt csak úgy érhetjük el, ha elszakadunk az Egyesült Államoktól. Egyúttal békés kapcsolatokat kell kialakítani afgán és iráni szomszédainkkal”. Valószínűleg azért a nagy mellény, mert vannak más jelentkezők: Pakisztán például kulcsszerepet játszana Kína nagyszabású beruházásában, a Belt and Roadban, és már folynak a tárgyalások a két ország között egy gazdasági folyosó létrehozásáról.

Khan Amerika-ellenessége és Izrael-ellenessége kéz a kézben jár. A politikus előszeretettel figyelmeztet a „zsidó lobbira”, amely „markában tartja a globális médiát”, illetve Amerikában „ki akarja provokálni az Irán elleni támadást és a pakisztáni nukleáris program leállítását”. „Az olyan emberek, mint Trump, nem veszik emberszámba a muzulmánokat” – panaszkodott Khan 2017-ben, amikor az elnök Jeruzsálembe helyezte át az amerikai nagykövetséget. 

Khan szélsőségesek felé való viszonyulása szintén aggasztó. Hevesen ellenezte a tálibok elleni pakisztáni hadműveleteket, választási kampányában pedig elfogadta terrorcsoportok támogatását. Úgy tűnik, ebben is összhangban van a hadsereggel, amely ahelyett, hogy elszigetelné ezeket a szervezeteket, próbálja őket integrálni a főáramú politikai életbe. A választásokon például új név alatt elindulhattak. Így állíthatott 200 jelöltet – Allah-o-Akbar Tehreek néven – többek között az a Lashkar-e-Taiba, amely a 166 ember életét követelő 2008-as mumbai merényletért felelős, és ami szerepel az ENSZ globális terrorszervezeteinek listáján. Vezetőjének, Hafiz Saeednek a fejére az Egyesült Államok 10 millió dolláros vérdíjat tűzött ki. 

Újabb lator állam?

Más muzulmán országokhoz hasonlóan Pakisztán identitása is azon dilemma szorításában formálódott eddig, hogy az iszlám törvényeken, vagy legalább részlegesen nyugati demokratikus elveken alapuljon. Az ország mostanáig a nyugatellenes, szaúdi finanszírozású medreszékben képzett iszlamisták és a szekuláris, anglofón elit küzdőtere volt; Imran Khan miniszterelnöksége alatt ez utóbbiak várhatóan háttérbe szorulnak. Khan megválasztása azért is tekinthető fontos momentumnak, mert az ország jövőjéről alkotott képe azokéval a vallásos csoportokéval esik egybe, akik Pakisztánt a Mohamed által alapított első iszlám állam után Medina-e-Sani (második Medina) néven emlegetik. A PTI ígérete pontosan egy Medina-szerű jóléti állam.

Valójában nem is kérdés, mennyire fog tudni Khan a hadseregtől függetlenül kormányozni (nem fog; természetesen viszonzást várnak majd a hathatós segítségért). Inkább úgy tűnik, benne emberükre találtak: olyan miniszterelnökre, aki a legtöbb ponton osztja elképzeléseiket. Az Egyesült Államokkal való viszony minden bizonnyal romlani fog – hogy milyen mértékben, az attól függ, képes lesz-e Pakisztán az IMF-től és az USA-tól kapott dollármilliók helyett más forrásból talpon tartani rogyadozó gazdaságát.

Kevin Hulbert, volt CIA ügynök 2015-ben azt írta Pakisztánról, az vele a probléma, hogy „nem lator állam, amely atomhatalommá válhat, hanem atomhatalom, amely lator állammá válhat”. Nem pusztán egyike a kilenc, nukleáris fegyverekkel rendelkező országnak (és azok sorában az előkelő ötödik, a muzulmán világon belül pedig az első), hanem egyúttal a globális dzsihádizmus melegágya, ahol a hadsereg és a titkosszolgálatok a terrorhálózatokat is igénybe veszik regionális céljaik elérése érdekében. Bár pakisztáni vezetők váltig állítják, hogy a tömegpusztító arzenál száz százalékig biztonságban van illetlen kezektől, a bizonyítékok ennek ellenkezőjére utalnak. Nem lehet kizárni, hogy a nukleáris fegyverek terrorszervezetek birtokába jutnak, ahogyan azt sem, hogy maga az ország valamikor egyik fanatikus vallásos csoport irányítása alá kerül.

Atomtitkok és hazugságok

Az „Atomot a békéért” kezdeményezés keretein belül 1965-ben az Egyesült Államok egy reaktort adott Pakisztánnak. Ezt 1974-ben aktiválták, ám Zulfikar Ali Bhutto (Pakisztán korábbi elnöke, képünkön) két évvel korábban, Kelet-Pakisztán elvesztése után a hivatalos mellett elindított egy titkos katonai programot is.
Abdul Qadeer Khan 1975-ben került a történetbe. A hírhedt „atomtudós” Németországban tanult, ahonnan a gázcentrifugák működésének ismeretével és lopott urándúsító technológiákkal tért haza. A pakisztáni atomprogram fő felelőseként globális nukleáris feketepiaci hálózatot épített ki.
Az atomtitkokkal való kereskedés Mirza Aslam Beg vezérezredes ötlete volt. 1993 decemberében Khan felkereste Benazir Bhuttót, és javasolta, hogy a miniszterelnök pekingi útja során ugorjon át Észak-Koreába néhány No-Dong rakétáért. Bhutto nem akart ujjat húzni a katonasággal (amikor első ciklusa alatt megpróbálta, megvádolták, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent, és kormányát feloszlatták). Így született meg az a gyümölcsöző együttműködés, amely során Pakisztán urándúsító technológiát cserélt észak-koreai rakétatervekre. 
A hálózat azonban elképesztően kiterjedt volt. Egyes centrifugarészeket Malajziában gyártattak, más elemeket Afrikából, Európából és a Közel-Keletről szereztek be; Iránnak pénzért árulták a centrifugákat. Kína segített urándúsító telepeket, valamint a plutóniumgyártáshoz reaktorokat építeni és robbanófejeket tervezni. Vagyis, miközben kereskedelmi szerződések reményében közeledett az Egyesült Államokhoz, ezért kirakatból nem adott M-11 rakétákat Iszlámabadnak, a háttérben aktívan segédkezett, hogy Pakisztán és Észak-Korea is két fő ellenségét, Amerikát és Indiát fenyegető atomhatalommá váljon. Szaúd-Arábia finanszírozóként szállt be az üzletbe, nekik – és a többi Öbölmenti államnak – Pakisztán most nukleáris védőernyőt biztosít.
Mindez nem jöhetett volna létre az amerikai vezetés szűklátókörűsége és cinkossága nélkül. 1979-ben napvilágra került egy amerikai dokumentum, amelyből Izrael számára kiderült, milyen rohamléptekkel fejleszti Pakisztán az atomprogramját. Izrael úgy döntött, megtámadja Khan kahutai létesítményét. Adrian Levy és Catherine Scott-Clark Deception: Pakistan, the United States, and the Secret Trade in Nuclear Weapons (Megtévesztés: Pakisztán, az Egyesült Államok és a nukleáris fegyverek titkos kereskedelme) című könyve szerint azonban amerikai nyomásra letettek az 1984 márciusára időzített akcióról. A Reagan-adminisztráció attól tartott, hogy a manőver veszélyeztetné afganisztáni sikereit.
A következő kormányok mind ugyanígy áldozták be ezért a rövid távú célért hosszú távon a világ biztonságát. Még az is kiderült, magas rangú amerikai tisztségviselők belföldi és nemzetközi atomsorompó egyezményeket megszegve falaztak Pakisztánnak, sőt maguk adtak el nekik WMD (tömegpusztító fegyver) technológiákat.

Olvasson tovább: