Kereső toggle

Erdogan, a „szövetséges”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Törökország évek óta keresztbe tesz amerikai és európai partnereinek. Donald Trump elnöknél most betelt a pohár.

A török kormány minden jel szerint megkísérelte átverni az amerikai elnököt. Donald Trump hónapok óta lobbizott Ankaránál Andrew Brunson amerikai lelkész szabadon bocsátása érdekében. Az elnök cserébe közbenjárt Izraelnél, hogy a zsidó állam hatóságai engedjék szabadon Ebru Özkant, a Hamasz-kapcsolatai miatt letartóztatott fiatal török nőt – ám a török hatóságok Erdogan korábbi ígérete, Özkan szabadon bocsátása, és az amerikai kormányzat határozott követelése ellenére sem voltak hajlandók a két évvel ezelőtti puccskísérlet után letartóztatott és gülenista összeesküvésben történt részvétellel, valamint a Kurd Munkáspárttal folytatott együttműködéssel vádolt Brunson szabadon bocsátására, így a lelkész – bár átkerült házi őrizetbe – nem térhetett vissza Amerikába.

Az Erdogan-rezsim szószegése felbőszítette Washingtont, amely augusztus elején szankciókkal sújtotta a török belügyminisztert és az igazságügyi tárca vezetőjét. A büntető intézkedések értelmében zárolják Abdulhamit Gül török igazságügyi miniszter és Süleyman Soylu belügyminiszter amerikai javait, egyúttal megtiltják, hogy amerikai állampolgárok bármiféle üzleti kapcsolatba kerüljenek a török kormány e két tagjával. 

„Brunson lelkipásztor török tisztségviselők általi igazságtalan fogva tartása és folyamatos zaklatása egyszerűen elfogadhatatlan” – fogalmazott közleményében az amerikai pénzügyminiszter. Mnuchin leszögezte: „Trump elnök többször is világossá tette, hogy az Egyesült Államok elvárja Törökországtól a lelkipásztor azonnali szabadon bocsátását.”

Mélyponton

Hogy mennyire valószínű, hogy a keresztény amerikai lelkész együttműködött volna a száműzött muszlim hitszónokkal és ezzel egyidőben (!) a szélsőbaloldali kurd gerillaszervezettel, nem is érdemes különösebben boncolgatni. Az amerikai szankciók bevezetésével viszont olyan mélypontra süllyedt az amerikai–török viszony, mint 1974-ben, Észak-Ciprus török inváziója után.

Az egykor kikezdhetetlennek tűnő amerikai–török szövetség az elmúlt években jelentős megpróbáltatásoknak volt kitéve, mivel a szíriai polgárháborúban Washington támogatja a Szíriában harcoló kurd milicistákat, akiket Törökország terroristáknak tart viszont akik – Törökországgal ellentétben – aktívan kivették a részüket az Iszlám Állam legyőzéséből. Ráadásul az is Terheli a viszonyt, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó kiadni Törökországnak Fethullah Gülent. Washingtont pedig az ingerelte fel, hogy Ankara Sz–400-as rakétavédelmi rendszert vásárolt Moszkvától, és Brunson tiszteletes mellett más amerikai állampolgárokat és konzulátusi alkalmazottakat is fogva tart.

A déli front

Az elmúlt években a Hetekben számos alkalommal írtunk a törökországi rezsim Iszlám Állammal kapcsolatos, rendkívül visszatetsző politikájáról. A halálszekta 2015 előtt nem csupán Szíria Törökországgal szomszédos területein élvezte Ankara, fogalmazzunk finoman, jóindulatú semlegességét (és a szíriai kurdokkal szembeni alkalmi támogatását is), de terroristái ki-be járkáltak az egyébként NATO-tag Törökország területére is. Sőt, a tragikus 2015-ös törökországi terrorhullámot nem is Szíriából érkezett, hanem török állampolgárságú terroristák hajtották végre.

2015. július 20-án reggel a török területen, a szír határ mellett fekvő Surucban gyülekeztek a kurdbarát baloldali HDP ifjúsági szervezetének hívására összegyűlt baloldali török és kurd fiatalok, hogy a határon átkelve részt vegyenek a szíriai kurdok által az Iszlám Állam rémuralma alól felszabadított Kobani észak-szíriai város újjáépítésében.

A két Alagöz

A Törökország határain évek óta ki-be járkáló Iszlám Állam, pontosabban a magukat Dokumacılarnak (Takácsoknak) nevező terrorcsoport török állampolgárságú (és kurd nemzetiségű) terroristája, Şeyh Abdurrahman Alagöz ekkor hajtott végre öngyilkos merényletet a Kobaniba induló tömegben, felrobbantva a puskaporos hordóvá vált török politikai életet.

A merénylet nyilvánvaló iszlamista motivációja ellenére Ankara olyan „terrorellenes” akciót kezdett török, szír és iraki területen, amely jelentős részben a baloldali kurd mozgalmak és véletlenül sem az Iszlám Állam ellen irányult. Az Iszlám Állam ellen küzdő kurdok hátbatámadására válaszul Törökország kurdok lakta területein felkelés tört ki, majd bekövetkezett az újabb tragédia: október 10-én a suruci mészáros öccse, Yunus Emre Alagöz hajtott végre öngyilkos merényletet Ankarában. A célpont ezúttal is a HDP ifjúsági szervezetének gyűlése volt; az áldozatok száma ezúttal meghaladta a százat. A török kormány az októberi vérfürdő ellenére folytatta a nyáron megkezdett kurdellenes akcióit Irakban, Szíriában és Törökországon belül, következetesen hátráltatva a szíriai kurd erők (tehát az Egyesült Államok legstabilabb térségbeli szövetségesei) Iszlám Állammal szembeni hadműveleteit is.

Szintén elégedetlenségre adott okot Washingtonban, hogy Törökország – annak ellenére, hogy Szíriában sokáig szembenálló feleket támogattak – egyre kisebb távolságot tartott az Egyesült Államok legerősebb térségbeli ellenfelével, a teheráni rezsimmel szemben. Ez messze nemcsak az egyre szívélyesebb Putyin–Erdogan–Rohani tárgyalások barátságos hangvételére vonatkozik, hanem arra is, hogy Washington gyanúja szerint az Erdogan-rezsim fedőcégein keresztül hozzájárult ahhoz, hogy Teherán az elmúlt években kijátssza a vele szemben életbe léptetett szankciókat. Az ebben a folyamatban kulcsszerepet játsztó üzletembert, Hakan Atillát idén tavasszal ítélték börtönbüntetésre az Egyesült Államokban.

Röviden: bár Erdogan elnök az amerikai szankciókat a szövetséges hátbaszúrásaként értékelte, Törökország a 2016-os katonai puccs óta formálisan sem tekinthető a Nyugat, és főként Amerika valódi szövetségesének. A valóságban pedig Ankara már a 2015-ös migrációs hullám elindításával, az Iszlám Állam (legalább hallgatólagos) támogatásával, és a török külpolitika Izrael-ellenes fordulatával bizonyította, hogy nemcsak nem része a nyugati szövetségi rendszernek, de nem is óhajt azzá válni.

Olvasson tovább: