Kereső toggle

Megúszták

A Seehofer–Merkel csata háttere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A német belpolitika utolsó pár napja: kormányválság, politikai majdnem-öngyilkosság, személyeskedés, európai és helyi látszat-megállapodások; a háttérben pedig – nem meglepő módon – egyéni ambíciók.

Úgy tűnt, hogy a múlt héten a menekültkérdés mentén megtörhet az egyébként is igen nehezen létrejött német kormánykoalíció, és nemcsak azzal írja be magát a történelembe, hogy eddig ennek az apparátusnak tartott a legtovább megalakulni, hanem azzal is, hogy ez a kormány regnál a legrövidebb ideig. Ráadásul most nem a szociáldemokratákkal, hanem a saját pártcsaládba tartozó keresztényszocialistákkal (CSU) gyűlt meg Angela Merkel német kancellár és a CDU (Kereszténydemokrata Unió) baja. Végül sikerült látszatra megegyezni, ám egy kicsit közelebbről megnézve a kérdést egyértelműen látszik, hogy a valódi tartalom, azaz a kitűzött célok eléréséhez szükséges feltételek részletezése ezúttal is hiányzik mind az Európai Unió, mind pedig a német kormánypártok oldaláról.

A múlt hét végére már mindenki azt találgatta, hogy mi lehet a krízist okozó helyzetet kiváltó keresztényszocialista belügyminiszter, Horst Seehofer célja, ugyanis a külső szemlélők számára már úgy tűnt, hogy maga se tudja igazán, hogy mit is szeretne. A belügyminiszter már a múlt hétre szervezett EU-csúcs előtt beindította a rakétákat, és két héttel ezelőtt kvázi ultimátumot adott Merkel kancellárnak: amennyiben nem történik semmilyen intézkedés a migránsokkal kapcsolatosan, saját hatáskörben lesz kénytelen elindítani annak megszervezését, hogy a más uniós országokban már regisztrált migránsokat a német határon megállítsák, és visszafordítsák. Határidőként a július 1-jét szabta meg, ami több sebből is vérzett – arra viszont jó volt, hogy Merkel érezze a feje fölött a Damoklész kardját.

Politikai csiki-csuki

A migránskérdés hosszú ideje megosztja a kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártunión belül a feleket, ugyanis a csak Bajorországban működő CSU számára a túlélést jelentheti, ha a migrációval kapcsolatosan országos szinten sikerül valamiféle szigorítást elérni. Mivel idén októberben újabb választásokra kerül sor a bajor Landtagban, ezért ez a téma, akárhol merül is fel, egyértelműen a választási kampány része. Seehofer 2015 óta többször is próbált szigorítást kicsikarni a nyitott határokat propagáló nagykoalíciós kormányból, ám ezek a törekvések eddig nem vezettek eredményre. Így aztán a CSU vezetője elérkezettnek látta az időt, hogy „most vagy soha” jeligével igazi kamikázeakciót indítson, ami, sokáig úgy tűnt, a politikai karrierje végét is jelentheti.

Angela Merkel nem látszott nyitottnak a megállapodásra, és a csütörtökön indult EU-csúcs előtt egy menekültkérdéssel kapcsolatos rendkívüli csúcstalálkozót is összetrombitált, hogy az uniós tagállamokkal valamiféle együttműködést próbáljon kialakítani a kérdésben, amit aztán érvként is felhasználhat a kormányzati válság megoldására. Korábban többször is nyilatkozott azzal kapcsolatosan, hogy az igazi megoldás az lenne a migrációs kérdésre, ha felülbírálnák a dublini egyezményt, úgy módosítva azt, hogy az érkező migránsok megválaszthassák, hogy melyik uniós tagállam legyen a célország, ahová menni akarnak. Ezzel kapcsolatosan azonban visszakoznia kellett. A közös menekültügyi politika kérdése azonban továbbra is az egyik legfőbb célja maradt, és ezzel kapcsolatosan igyekezett egy megállapodást kialakítani az uniós tagállamokkal, amit a csütörtöki hivatalos találkozón akartak véglegesíteni.

A hivatalos dokumentum többek között azt tartalmazza, hogy tranzitközpontokat kell Európa-szerte kialakítani, ahonnét a migránsokat vissza lehetne küldeni azokba az országokba, ahol regisztrálták őket, illetve ahol a menedékkérelmüket elbírálják. A megvalósítás gyakorlati lépései azonban logisztikailag és jogilag is tisztázatlan kérdést jelentenek. Ráadásul a dokumentum azt is kimondja ezzel kapcsolatban, hogy a tranzitok felállítása „önkéntes”, ami lényegében azt jelenti, hogy semmiféle kézzel fogható eredményre nem lehet számítani. A migránskérdésben Németországgal szembehelyezkedő országok ugyanis erre való hivatkozással újra visszautasíthatják a szerepvállalást a migránskérdés megoldásában.

Viszont erre a „látszatmegállapodásra” hivatkozva Merkel végül odaállhatott a koalíciós partnere, Seehofer elé, aki a múlt hét végén először azt jelentette be, hogy lemond, aztán később visszavonta a lemondását, mondván, hogy először megtárgyalja a helyzetet Merkellel. Később azonban személyeskedő megjegyzésekkel kezdte magát a kancellárt támadni – végül pedig egy úgynevezett megállapodást követően bejelentette, hogy így már folytatni tudja a belügyminiszteri poszton végzett munkát. Az elemzők a fejüket vakargatva találgattak, hogy mi lehet a politikai csiki-csuki mögött, amely kapcsán az ember a politikai sakkjátszma helyett inkább az iskolaudvaron játszott malomra asszociált.

Bajor belharc

A politikai viszonyok vizsgálatát követően úgy tűnik, hogy Seehofer első fenyegetőzése a lemondással azt a célt szolgálta, hogy a kormányválság kirobbantásával meggyengítse Merkel helyzetét, aki egy újabb koalíciós huzavonát valószínűleg már nem élt volna túl. Seehoferre nézve is veszélyes volt azonban a próbálkozás, ugyanis ha nem tudja keresztülvinni az akaratát (ami azzal járt volna együtt, hogy végül nem mond le, ha megkapja, amit akar), véget is ért volna a politikai pályafutása. A müncheni Landtagban ugyanis nincs mandátuma, így ha a miniszteri posztját elveszíti, azzal lényegében befejezte volna érdemi politikai karrierjét.

A CSU-n belül azonban gyorsan megfordult a széljárás Seehofer bejelentését követően. Ha ugyanis Merkel nem enged, Seehofer lemond, a CSU nemcsak a választók előtt veszíti el a hitelességét, ami az októberi választásokon nem jött volna túl jól, de a párton belüli posztok leosztása is megindult volna. A jelenlegi bajor miniszterelnök, Markus Söder, aki a belügyminiszteri posztra távozó Seehofert váltotta a poszton, teljes joggal követelhette volna magának a pártelnöki széket is, és ezt szinte teljesen biztos, hogy a párttagság megszavazta volna. A bajor parlamenti CSU frakcióvezetője, Alexander Dobrindt, aki maga is szeretne magasabb szintre lépni a helyi politikában, ezzel a lépéssel elszalasztotta volna a lehetőséget, hogy induljon a pártelnöki posztért. Emiatt Dobrindtnak a párton belül nagy szüksége van arra, hogy Seehofer maradjon az elnök, legalábbis az októberi választásokig, ahol egy esetleges győzelem Södert teljes egészében lekötheti a miniszterelnöki poszton, Dobrindt pedig elkezdheti a párton belül megerősíteni a helyét az elnökségi versenyben. Ezért a visszalépés visszavonása a német politikai elemzők szerint Dobrindtnak köszönhető, akinek a jelenlegi helyzet kifejezetten kedvez.

Seehofer azonban sosem volt csapatjátékos, a saját érdekei mentén intézte az ügyeit eddig is, és úgy tűnt, hogy a CSU vezetősége sem tudja megfékezni az ámokfutását. Az elnök ugyanis személyes megjegyzésekkel is „páros lábbal beleszállt” Merkelbe, azt nyilatkozva a Süddeutsche Zeitungnak, hogy „nem fogja hagyni, hogy egy olyan kancellár mozdítsa el a helyéről, aki neki köszönheti, hogy kancellár lett”.

Látszatmegoldás

Merkel nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta a megjegyzéseket, amelyek viszont a választók körében okozhattak nagy kárt az egyébként sem túl népszerű kancellárnak. A kormánypártok végül hétfőn ültek le egymással, hogy elrendezzék a konfliktust, és egy három pontból álló, az EU-shoz hasonló „tartalommentes” megállapodással látszatra végül sikerült elkerülni a teljes összeomlást. A CDU és a CSU megegyezett egymással abban, hogy megerősítik a határvédelmet, hogy megakadályozzák a beutazását minden olyan migránsnak, akiért más uniós tagállamok „felelősek”, illetve abban is, hogy (az EU-dokumentum alapján) tranzitcentrumokat alakítanak ki, ahonnét közvetlenül kitoloncolhatók lesznek a menedékkérők, ha már máshol regisztrálva vannak. De mivel semmit nem akarnak egyoldalúan intézni, ezért minden egyes országgal, ahová migránst akarnak visszaküldeni, egyedi megállapodásokat kell kötnie Németországnak, ha pedig ilyen nincsen, akkor az Ausztriával kötött megállapodás lesz a visszatoloncolás alapja.

A közelebbi vizsgálat azonban itt is megmutatja, hogy ez a három pont is csak üres mellébeszélés. A tranzitok létrehozását ugyanis a harmadik koalíciós partner, az SPD teljes egészében elutasítja, így ezzel kapcsolatban még a nulla pontot sem sikerült elérni, nemhogy azt az elképzelést, hogy ezek olyan nemzetközi területnek számítsanak, mint a repülőterek, ahogy Merkel koncepciójában szerepel. Másodszor: az osztrákokkal (ahogy a legtöbb uniós tagállammal) sem rendelkezik Németország semmiféle visszatoloncolási megállapodással. A hétfői bejelentést követően Sebastian Kurz osztrák kancellár azonnal bejelentette, hogy Ausztriának nemzeti szinten kell a határvédelméről gondoskodnia – magyarul Ausztria kénytelen lesz lezárni a szlovén és az olasz határt, ha nem akar a Németországból tömegével visszatoloncolt migránsokkal bajlódni abban az esetben, ha meg tudnak egyezni Merkelékkel.

Spanyolországgal és Görögországgal már született megállapodás a visszatoloncolásról, de ezek sem érnek sokat, ugyanis a jelenlegi tapasztalat azt mutatja, hogy a migránsok nem a bajor határ mentén érkeznek, hanem a frankfurti reptérre, nem gyalog, hanem repülővel – így az elfogásuk a határon nem tud megtörténni, azaz nem biztos, hogy a megállapodásban nevesített, a határon elfogott, visszatoloncolandó kategóriába kerülnek majd. Egyébként pedig, mivel Görögország sem nagyon tud senkit visszaküldeni például Törökországba, a németek majd finanszírozhatják a visszatoloncolt migránsok ellátását Görögországban – ez esetben viszont valószínűleg jobban járnak, ha inkább maguk gondoskodnak ezekről az emberekről.

Így aztán kimondhatjuk, hogy a CDU-t és a CSU-t megosztó migránskérdés továbbra sem oldódott meg, akárhogy is igyekeznek úgy elénk tárni a „megegyezéseket”, mintha azok érdemi változást jelentenének. A valóságban ezek csak elodázzák a kérdés valós rendezését, áthárítják azt Ausztriára, az unióra és az SPD-re, és a mostani fiaskó után ráadásul az is valószínűsíthető, hogy a következő akcióban is azon lesz a két párt vezetése, hogy kölcsönösen megalázza a másikat. Merkel pozíciója tovább gyengül – a hatalmi játszmák a pártunión belül pedig egyértelműen arra mutatnak, hogy a kancellárnak nagyon figyelnie kell, hová lép, ha ki akarja tölteni kancellárként a négyéves ciklust.

Olvasson tovább: