Kereső toggle

Diplomáciai forradalom?

Trump szakított az előző elnökök hagyományaival

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt napokban két nagy diplomáciai esemény főszereplője volt Donald Trump amerikai elnök. Előbb Kanadában vett részt a G7 csoport, azaz a hét legfejlettebb ipari ország állam- és kormányfőinek tanácskozásán, majd jött a keddi, történelmi kézfogás Szingapúrban Kim Dzsong Unnal.

Mindkét esemény formabontó volt a maga nemében: a G7 egyébként rutinszerűen megrendezett csúcstalálkozójára rányomta a bélyegét az Egyesült Államok és kereskedelmi partnerei között kirobbant vámháború (ennek az európai és a magyar gazdaságra gyakorolt hatásáról részletesen is írunk a Hetek 17. oldalán), majd Trump és Trudeau kanadai miniszterelnök csörtéje, amely végül megakadályozta, hogy a szingapúri csúcs miatt a G7-találkozóról idő előtt távozó Trump távollétében az amerikai delegáció aláírja a hetek zárónyilatkozatát. Kim Dzsong Un és Trump viszont aláírtak egy közös nyilatkozatot, amely négy pontban foglalja össze a tárgyalás eredményét – a jövő szempontjából a legfontosabb eredmény, hogy Észak-Korea elkötelezte magát a Koreai-félsziget teljes atomfegyver-mentesítése mellett.

Amit Donald Trump az elmúlt hónapokban a nemzetközi politika terén tett, az nem csupán baloldali és liberális kritikusai számára meghökkentő, de az elmúlt évtizedek republikánus külpolitikájának hívei számára is, akik megszokták a világcsendőri szerepre és demokráciaexportra épülő washingtoni külpolitikát. 

Nem csoda, ha Trump össztűz alá került az utóbbi hetek diplomáciai viharai nyomán. De mit is vetnek a szemére kritikusai?

Az első vád szerint Donald Trump alkalmatlan amerikai elnöknek, mert a szövetségesi lojalitásnál is előbbrevalónak tartja a szűk értelemben vett amerikai érdekek képviseletét.

A második vád szerint méltatlan a szabad világ vezető hatalmának irányítására, hiszen miután vérig sértette G7-beli partnereit, Kim Dzsong Unnal kedélyesen sétálgatott tárgyalásuk szünetében – világos tehát e vád megfogalmazói szerint, hogy az amerikai elnök jobban megérteti magát a világ legsötétebb rendszerét működtető diktátorral, mint Angela Merkellel vagy éppen Justin Trudeau-val.

A harmadik, az elmúlt hónapokban sűrűn előkerült vád szerint Trump alkalmatlan amerikai elnöknek, mivel „kiszámíthatatlan”, „infantilis”, „agresszív” tárgyalási stratégiájával egy, Kim Dzsong Unnál türelmesebb partnert is kihozna a sodrából, így kettejük találkozója az elmúlt évtizedeknél is rosszabb helyzetet eredményez a Koreai-félszigeten. Ennek a vádnak a legszebb példája volt, amikor az iráni atomalku felmondása után azért látták Trump kritikusai borítékolhatónak a koreai–amerikai enyhülés kudarcát, mert Kim Dzsong Un szerintük aligha fog megbízni (!) egy ennyire kiszámíthatatlan amerikai elnökben.

A negyedik, a csúcstalálkozó óta a legtöbbször elhangzó vád ez utóbbi módosított variánsa: Donald Trump egyszerre amorális és buta tárgyaló, így Szingapúrban nemcsak legitimálta Kim Dzsong Unt, de a ravasz koreai vezető le is játszotta a pályáról tárgyalási stratégiájával.

Irán: a hódító megfékezése

Az elnöknek az utóbbi hónapokban lebonyolított diplomáciai és gazdaságdiplomáciai offenzívája érthetően borította ki a diplomácia konzervatívabb iskoláinak képviselőit. Trump példátlan dolgokat tett: előbb felmondta az Amerika első számú közel-keleti szövetségesét, Izraelt létében fenyegető Iránt a terjeszkedéséhez szükséges anyagi javakkal ellátó 2015-ös atomalkut (amely Teheránon kívül főképp az ajatollahok rezsimjével üzletelő nyugat-európai vállalatok érdekeit szolgálta); importvámot vetett ki az Amerikába irányuló acél- és alumíniumtermékekre, és ezt az intézkedést június elsejétől az európai, kanadai és mexikói árukra is kiterjesztette; végül kritikusai várakozására rácá-folva Szingapúrban találkozott Kim Dzsong Unnal és – legalábbis az általános ígéretek és vállalások szintjén – eredményes tárgyalást folytatott az észak-koreai vezetővel. Az első két esetben olyan dolgokat tett, amelyeket elődei nem mertek volna meglépni, a harmadikban olyat, amire képtelennek bizonyultak.

Az elmúlt hónapokban világosan kiderült, hogy a Trump-féle diplomácia éppen annyira kíméletlen és hatékonyság-elvű, ahogy a Trump-féle belpolitika vagy korábban a Trump által követett üzleti stratégia. Ráadásul akár Irán, akár a szövetségesekhez való viszony, akár Korea esetében az elnök olyan kérdésekhez nyúlt, amelyek évtizedek óta okoznak fejfájást az amerikai elnököknek.

Irán 1979 óta fenyegeti létében az Egyesült Államokat és legfontosabb közel-keleti szövetségesét, Izraelt, egy percig sem titkolva, hogy a teheráni rezsim, ha tehetné, a holokauszt szörnyűségeit zúdítaná az Izraelben élő zsidókra. Vajon megszelídítette Iránt Obama elnök békülékeny politikája? Kevesebb fenyegetés hangzott el a zsidó államnak vagy akár az Egyesült Államoknak címezve Teherán és szövetségesei (így a Hezbollah) részéről az utóbbi években, mint korábban? Eltűntek Iránból a gusztustalan holokauszt-karikatúra versenyek?

Korántsem. Iránnal sem Bush kardcsörtető politikája, sem Obama önfeladó engedékenysége nem tudott mit kezdeni. A helyzet az, hogy Irán nem mérséklődött, ehelyett megerősödött 2015, az atomalku aláírása óta. Az Egyesült Államok saját térségbeli szövetségesei, Izrael és több arab állam tiltakozásán átlépve úgy állapodott meg a teheráni rezsimmel az iráni atomfegyver előállításának késleltetéséről, hogy nem várta el Teherántól, hogy akárcsak verbálisan is szakítson az elmúlt évtizedek Amerika- és Izrael-ellenes uszításával, vagy felhagyjon a síita forradalom exportjával Irakba, Szíriába, Libanonba vagy akár Jemenbe.

Világosan kiderült: nem lehet az atomprogram valóban neuralgikus kérdésében úgy megállapodni Iránnal, hogy a síita teokrácia ne vállalna komoly kötelezettségeket egyéb területeken, vagyis ne vonná ki milíciáit a felsorolt közel-keleti országokból, ne vállalna kötelezettséget arra, hogy nem fenyegeti többé Izraelt és az Egyesült Államokat. Egy átfogó teheráni szemléletváltás nélkül illúzió azt gondolni, hogy Irán jóhiszeműen fog tárgyalni atomprogramjáról – ezt ismerte fel Trump az alku felmondása előtti időszakban – ezt a szemléletváltást viszont csak kemény szankciókkal lehet kikényszeríteni.

Amerika és a potyautasok

Szintén régi problémára mutatott rá az amerikaiak és európai szövetségeseik (plusz Kanada) kereskedelmi háborúja, amely természetesen jóval többről szól, mint az acél- és alumíniumtermékekre kivetett vámokról. Trump választási sikerében nagy szerepe volt annak, hogy az amerikaiak jelentős része úgy érzi: szövetségeseik kihasználják nagyvonalúságukat, és anélkül élvezik az amerikai védőernyő nyújtotta biztonsági garanciákat, hogy érdemben kivennék a részüket saját országaik védelméből – ráadásul eközben nem folytatnak fair kereskedelmet az Egyesült Államokkal.

Trump már a választási kampányban egyértelművé tette, hogy Amerika nem tűrheti, hogy NATO-beli szövetségesei jelentős része „potyázzon”, vagyis messze teljesítőképessége alatt vegye ki a részét a katonai szövetség költségvetéséből. (Ez a megállapítás éppúgy igaz a katonai célokra 1999-es NATO-csatlakozása óta messze kötelezettségei alatt költő Magyarországra, mint Németországra, amely ezen a területen nem nagyon töri magát, hogy úgy viselkedjen, ahogy az egy gazdasági-politikai nagyhatalomhoz illik.)

Ahogy az iráni atomprogram kérdését, úgy az Európa és Amerika közötti kereskedelem (nagyon is létező) problémáit sem lehet önmagukban, kontextusukból kiragadva kezelni. A német gazdaság ugyanis úgy halmozott fel 2016-ban 14 milliárd dolláros kereskedelmi többletet az Egyesült Államokkal szemben, hogy közben Németországot és az általa vezetett Európai Uniót az Egyesült Államok hadereje védi a külső fenyegetésekkel szemben. A szövetségesek közötti bizalmi viszony – ez világosan kiderült a viharosan és közös zárónyilatkozat nélkül végződött G7-csúcson – nem állítható helyre, amíg a gazdaságilag egyre jobban teljesítő Amerika nem érzi fairnek az Európával ápolt kapcsolatokat. Ezt az üzenetet a jelek szerint nem értették meg az európai országok és Kanada kormányfői, így egyáltalán nem lenne meglepő, ha a kereskedelmi háború folytatódna a szövetségesek között, akár az európai autóipart sújtó importvámok kivetésével. A Kanadából Szingapúrba tartó Trump már útközben világossá tette: Amerika többé sem barátainak, sem szövetségeseinek, sem ellenségeinek nem engedi meg, hogy hülyének nézzék.

Korea: a patthelyzet feloldása

Mindezek után, az előzmények fényében meglepően gördülékenyen zajlott le a szingapúri csúcstalálkozó Donald Trump és Kim Dzsong Un között. A koreai békefolyamatot épp Trumptól féltő nyugati baloldal érezhetően zavarban volt, miután végül nemhogy zavartalanul, de kifejezetten jó hangulatban folyt le a május végén egyszer már veszélybe került találkozó. Az elnököt, akit a választási kampányban Hillary Clinton azzal támadott, hogy Twitter-üzenetekkel képtelenség egy ennyire komplex válságot kezelni, mint a koreai, a sikeres találkozó után azzal kritizálták ellenfelei, hogy véreskezű diktátorokkal barátkozik (nem mintha a baloldali amerikai elitet zavarta volna, amikor Barack Obama 2016-ban találkozott és kezet rázott Raúl Castróval vagy diplomatái az iráni rezsimmel tárgyaltak). Ráadásul – hangzik egy másik vád – Trump anélkül legitimálta a csúccsal Kimet és rendszerét, hogy érdemi engedményt csikart volna ki belőle a már meglévő észak-koreai atomfegyverek sorsát illetően.

Ahogy az Iránnal és az európai partnerekkel szembeni akciók esetében, úgy itt is csak az eredmények dönthetik el, hogy Trump stratégiája működőképes lesz-e. És az enyhülési folyamatnak – szemben az iráni atomalkuval – máris vannak a nukleáris leszerelés területén túli eredményei.

Észak-Korea nemcsak felhagyott a Dél-Koreával, Japánnal és az Egyesült Államokkal szembeni fenyegetésekkel, de egyenesen egy békeszerződés aláírását is kilátásba helyezte idénre déli szomszédjával. Ilyesmire Irán sosem volt hajlandó Izraellel kapcsolatban.

Kim a hosszúnak ígérkező tárgyalássorozat elején nem mondott le ugyan meglévő atomfegyvereiről (óriási tévedés lett volna erre számítani, hiszen az atomarzenál a diktatúra legfontosabb ütőkártyája a most elkezdődött alkudozás során), de további nukleáris és rakétatesztjeit felfüggesztette, sőt felszámolta az eddigi atomrobbantások helyszínéül szolgáló kísérleti telepet. Erre válaszul jelentette be Szingapúrban az amerikai elnök a közös amerikai–dél-koreai hadgyakorlatok felfüggesztését mindaddig, ameddig „jóhiszemű” tárgyalások folynak Washington és Phenjan között a félsziget atomfegyver-mentesítéséről.

A négypontos közös nyilatkozatban Kim Dzsong Un – konkrét vállalások nélkül ugyan, de – egyértelműen elkötelezte magát a Koreai-félsziget teljes atomfegyver-mentesítése mellett.

Akármit is mondanak most Trump kritikusai, a fentiek érdemi eredménynek tekinthetők – nemcsak az elmúlt évek atomháborús légköréhez, de a korábbi évtizedek folyamatos feszültségéhez képest is. Ettől természetesen Kim Dzsong Un éppen úgy tömeggyilkos diktátor marad, ahogy Khamenei ajatollah vagy Raúl Castro is az volt, amikor az Obama-adminisztráció tárgyalásokat kezdett kormányaikkal. Ám Trump sohasem ígérte, hogy nem tárgyal diktátorokkal – furcsa is lett volna ez egy olyan ország vezetőjétől, amelynek egyik legfontosabb szövetségese Szaúd-Arábia.

Ráadásul Trump külpolitikája éppen olyan távol áll a George Bush által képviselt neokon demokráciaexport-koncepciótól, mint az Aszad-rezsim civilekkel szembeni vegyifegyver-támadásait saját ígéreteit megszegve toleráló Obama-kormányzat elvtelen, önfeladó politikájától: George W. Bush hamis ürüggyel támadta meg Szaddám Huszein tömeggyilkos diktatúráját 2003-ban, nyolc évig tartó, megnyerhetetlen háborúba rángatva Amerikát, és végül Iránnak készítve elő a terepet a meggyengült Irakban. Barack Obama ezzel szemben ott is visszavonulót fújt, ahol különösebb veszteségek nélkül megmutathatta volna Amerika ellenségeinek, hogy érdemes komolyan venni a Washingtonból érkező figyelmeztetéseket – ez történt 2013-ban Szíriában, amikor Obama saját, korábbi ígéretét megszegve nem rendelt el támadást a saját népét vegyifegyverrel támadó Aszad-rezsim ellen.

Donald Trump ezzel szemben kíméletlenül célratörő politikát folytat: Észak-Koreának nem kell demokráciává válnia ahhoz, hogy az Egyesült Államok békét kössön vele, sőt feloldja az ellene hozott szankciókat – viszont bizonyítania kell, hogy többé nem fenyegeti sem Amerikát, sem térségbeli szövetségeseit. Ha ezt Trumpnak sikerül elérnie, és ezzel egy potenciális nukleáris tűzfészket felszámolnia, máris többet tett a nemzetközi biztonságért, mint Ronald Reagan óta bármelyik amerikai elnök.

Olvasson tovább: