Kereső toggle

Bársonykesztyű és vasököl

Kína lenne a 21. század vezető hatalma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Oroszország, Irán és Észak-Korea jelentette stratégiai problémák egyáltalán nem lebecsülendők, mégis egyre többen Kínát tartják az Egyesült Államok vezette világrend legfenyegetőbb kihívójának. Ugyanis csak a kommunista ország rendelkezik azzal az ideológiai elkötelezettséggel megtámogatott gazdasági erővel, ami átformálhatja a jelenlegi globális berendezkedést.

Szovjetunió összeomlása után a Nyugat azt várta, hogy Teng Hsziao-ping gazdasági reformja nemcsak a kapitalizmus, de a demokratikus átalakulás felé mozdítja Kínát. A Kommunista Párt ehelyett még szorosabban ragadta magához a hatalmat, Teng pedig kijelentette, hogy új hidegháború kezdődött Kína és a talpon maradt szuperhatalom, az Egyesült Államok között. Az 1998 júliusában kiadott védelempolitikai fehér könyv már célként fogalmazta meg, hogy „Kínának kell a világot bevezetnie a 21. századba”.

Hogy a gazdasági nyitás nem vonta maga után a várt társadalmi változásokat, nem ellentmondás. A Nyugat egyszerűen figyelmen kívül hagyta, hogy ez a több mint kétezer éves kínai politikai gyakorlat lényegéből fakad.

Évezredes totalitarianizmus

Mao Ce-tung is elismerte, hogy Csin Si Huang-tinak, Kína első császárának a politikai rendszere az évszázadok során továbbélt. Ami azért érdekes, mert Steven W. Mosher Bully of Asia: Why China’s Dream Is the New Threat to World Order (Ázsia fenegyereke: Miért veszélyezteti Kína nagy álma a világrendet?) című könyve szerint a Csin-dinasztia alapítója „találta fel” évezredekkel Lenin és Sztálin előtt a totalitarianizmust.

A „hadakozó nagyurak korában”

(Kr. e. 475–221) az egymással kegyetlen háborúkat vívó független fejedelemségek minden társadalmi és gazdasági forrást a háború szolgálatába állítottak. Kialakult egy tanácsadói elit, amely kidolgozta a győzelem receptjét: „tedd gazdaggá az államot, és erősítsd meg a hadsereget”. Legizmusnak nevezett politikai rezsimjük főbb pillérei az uralkodó hatalmának növelése, erős hadsereg fenntartása, örökletes arisztokrácia helyett kinevezett bürokraták irányítása, a kereskedelem állami szabályozása és a nép megfélemlítés általi alávetése voltak.

Az évszázadokon át tartó vérontásból Csin Si Huang-ti emelkedett ki győztesként. Kr. e. 221-ben egyesítette Kínát, majd uralma alatt a tanácsadók reformjával megvalósult „autokrata politikai rendszer beleivódott Kína kulturális DNS-ébe, és (...) újra meg újra reprodukálja magát” – mondja Mosher.

Az alattvalóktól megkövetelt abszolút engedelmesség Konfucius tanainak terjedésével később ideológiai legitimációt kapott. A következő, Han-dinasztia a gondolatrendszert állami ideológia rangjára emelte, mivel jól lehetett alkalmazni a nemzeti egység, a társadalmi konformitás és az állam szerepének sulykolására. Konfucius egy eszményi világ (datong, azaz nagy harmónia) eljövetelét sürgette, amelyben az abszolút uralkodó biztosítja, hogy az emberi viszonyokat a tisztelet határozza meg.

Ezt továbbgondolva, a káosz nemzetközi szinten is úgy kerülhető el, hogy egy domináns hatalom körül adófizető államok szerveződnek. A kínaiak több mint kétezer évig a világ földrajzi és geopolitikai középpontjaként és az emberiség legfejlettebb kultúrájaként határozták meg magukat, ami civilizációs küldetéstudattal ruházta fel a mindenkori rezsim terjeszkedésre való hajlamát. Nyilvánvaló tehát, hogy erre a hegemón szerepre Kínát jelöli ki a történelem.

A Kínai Népköztársaság tulajdonképpen a Csin-dinasztia politikai rendszerének legutóbbi megtestesülése. A marxizmus nemcsak hogy éppannyira államcentrikus és elitista, mint a hagyományos kínai politikai kultúra, de Mao mintának is tekintette a legizmust. Vezetése alatt megvalósult a legista program fele (erős központi hatalom), de a kommunizmus gazdasági modellje nem volt alkalmas „gazdaggá tenni az országot”.

Teng Hsziao-ping ezért nyitott az Egyesült Államok felé: úgy ítélte meg, hogy az állam ideiglenes meggyengítése a gazdaság felfuttatása érdekében hosszú távon annak erősödését szolgálná. Utódja, a Népi Felszabadító Hadsereg költségvetésének két számjegyű növelését elrendelő Csiang Cö-min szintén meg volt róla győződve, hogy a prosperitás és a katonai erőfölény elérhető a nyugati demokratizálódás nélkül is.

Ennek a politikának az örököse a jelenlegi elnök, Hszi Csin-ping is, aki ráadásul, úgy tűnik, a hegemón újjáteremtőjeként szeretne bevonulni a történelembe. Hszi hivatalba lépése óta a hatalom még nagyobb centralizálására törekszik, március elején pedig az elnöki poszt kétciklusos korlátját is eltörölték, így akár élete végéig Kína első embere maradhat.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: