Kereső toggle

Hollywoodi rémálomgyár

A 90. Oscar-gála margójára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idei Oscar-díjátadó minden eddiginél erőszakosabban képviselte a szélsőliberális és transzhumanista eszméket, nyakon öntve élhetetlen polkorrektséggel. A kaliforniai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia gyakorlatilag amióta csak Oscar-díjakat osztogat, amolyan lakmuszpapírként mutatja meg számunkra, hogy milyen paradigmák hódítanak a világ kulturális fellegvárában. Amit ma itt láthatunk, azt előbb-utóbb az egész civilizált világ torkán le fogják nyomni. Az idei felhozatal igencsak aggodalomra ad okot azoknak, akik bibliai alapon definiálják az erkölcsöt és a társadalmi együttélést.

Alapvetően két vezérelv határozta meg az idei műsort: a társadalmi sokszínűség és a feminizmussal tüzelt genderideológia. Az elmúlt évek ünnepségeit követően az Akadémiát két fő vád érte: túl fehéren és túl férfidominánsan dönt a díjak kiosztásakor. Gyorsan korrigálta tehát magát, és szervilisen meghajolt minden ilyen divatos kívánalom előtt. Számos nő és színes bőrű alkotó került rivaldafénybe, ami akár dicséretes is lehetne, de több kritikus hang szerint nem feltétlenül azért történt így, mert egyedülállót tettek le az asztalra, hanem mert a kultúrpolitikai irányelvek ezt követelték meg. Mindez nyilván kéz a kézben járt Trump gyalázásával.

A szexbotrányok miatt hónapok óta tomboló Hollywood-purgatóriumban igazából a papírforma szerint bontakoztak ki a díjkiosztó eseményei. Az est házigazdája, Jimmy Kimmel showman több mint tízperces monológgal nyitotta meg a filmipar legjelesebb eseményét. Beszédének fő üzenete, hogy mennyire jó folyamatok zajlanak Hollywoodban, elsősorban azért, mert a szexuális zaklatási botrányok nyomán kirobbant kampányok végre felszínre hozták a filmipar immanens problémáit. Méltatta a hatalmas színpadi szobor formájában fölvonultatott 90 éves „Oscar urat”, méghozzá azért, mert – Kimmel szavaival élve – nem nyúlkál rossz helyen, illetlen szó nem hagyja el száját, és történetesen nemi szerve sincsen – ez korunk „férfiideálja”. Kimmel szerint a múlt évben „annyira felsültek a férfiak, hogy a nők inkább már halakkal randevúznak”.

Bár a gála legvégén adják át az év Legjobb filmje díjat, mi most mégis előre vesszük: az A víz érintése győzött, amelyről pár hete írtunk (Ember és bestia, 2018. február 2.), és egyáltalán nem dicsértük. A film mexikói rendezője egy nosztalgikus, romantikus drámát kreált egy víziszörny és egy nő szexuális viszonyából. A hollywoodi álomgyár ezáltal olyasmivel kábította közönségét, amitől a nézők korábban csak borzongtak, és mainstreammé tette a fajtalankodás tabuját. 13 Oscar díjra jelölték – hosszú évek óta ez kapta a legtöbb jelölést –, és négyet haza is vitt: a fődíj mellett a rendező, filmzene és látványtervezés kategóriákban diadalmaskodott. A technikai díjak megkérdőjelezhetetlenek, inkább az üzenettel van itt baj. Az erőszakos fehér férfiak elnyomása révén a társadalom perifériájára jutott siket hölgy – az afro-amerikai barátnőjével és egy meleg bácsival karöltve – igyekszik megmenteni egy némiképp antropomorf halszerű lényt, akibe a főszereplő aztán bele is szeret, és szexuális viszonyba bonyolódik.

Az okkult műben a szörny transzcendens érintése gyógyító erővel bír, sőt, gyakorlatilag élet-halál ura, aki képes más (kopoltyús) életformát adni egy embernek, és ezt végül meg is teszi a főszereplő nővel annak érdekében, hogy együtt élhessenek tovább a vízben, ahol a trumpi rémálom már nem árthat nekik.

A kultúrháború következő celluloidrakétája a Szólíts a neveden című alkotás, melynek minden fordulata arra törekszik, hogy az Akadémia hatezer tagjának szíve megolvadjon tőle. A recept a következő: végy egy amerikai-olasz bibliofil művészlelket, helyezd őt a páratlan észak-olasz tájba, tudjon zongorázni és franciául is, hisz értelmiségi családból származik, majd barátnőjét elfeledve szeressen bele egy huszonéves amerikai szívtipró férfibe. Keressenek antik tárgyakat a fiú régész apjával a Comói-tóban, legyen benne hetero- és homoszexuális szex, és szóljon a háttérben alternatív barokk pop. A legjobb adaptált forgatókönyv díjának bezsebeléséhez elégségesnek bizonyult a recept, még úgy is, hogy sokan kifogásolták, amiért a főszereplő karakter fiatalkorúként (17 évesen) kerül egy felnőttel viszonyba.

A gyerekeket a Disney-Pixar varázsgyár egyre vállalhatatlanabb alkotásokkal doktrinálja a játékos okkultizmusra. Az idén győztes Coco nevű animáció a mexikói halottkultuszt viszi képernyőre. A főszereplő kisfiú a Mexikóban kultikus népünnepélynek számító halottak napján az eltávozottak világába keveredik, hogy örökségét feltárja, és a zene iránti passziójának támogatást szerezzen őseitől. Ahogy az a Pixarra jellemző, itt is új univerzumba kívánják bevezetni a nézőt; korábban a rovarok, játékok, érzelmek vagy éppen egy állatváros világát tárták elénk, ezúttal viszont a csontvázas halottak birodalma elevenedik meg. Ebből a miénkhez hasonló, de természetesen fantasztikusabb világból pedig évente egyszer átjárhatnak azok a lelkek az élő rokonaik közé, akikről szeretteik megemlékeznek a családi oltáron képekkel és ajándékokkal. Egy Disney-hez hű könnyfakasztó, megható, fordulatos és (minden értelemben) szellemes mese, hogy könnyebben csússzon az animista, spiritiszta üzenet – már Mary Poppins is megénekelte: „csak egy kis kanál cukor kell, és lemegy az orvosság”. A démonológiához kicsit is konyító néző pedig hátborzongva nézheti végig a katartikusnak szánt zárójelenetet, ahol az élő a holttal együtt ünnepel; a halotti szellemek boldogan karolják át még élő utódaikat, ahogy teljes, mámoros egységben néznek a jövő elé.

Még annyit sem könyvelhetünk el idén vigaszként, hogy a Vajna-gépezet három év alatt magyar mesterhármast állít föl, mert a Testről és lélekről című magyar film elől a chilei jelölt vitte el a pálmát. Az Egy fantasztikus nő témája egy transznemű nőt, szerelme elvesztését és a személyét övező megvetést és atrocitásokat állítja középpontba – szerintem ennyi elég is erről a filmről.

Az egész díjátadót jellemző eszetlen hollywoodi polkorrektséget végül jól példázza, hogy amikor Emma Stone úgy vezette föl a rendezői kategóriát, hogy „négy férfi és Greta Gerwig” (az egyetlen női jelölt), először magasztalták, hogy szót emel a még mindig kevés női jelölt miatt, aztán már úgynevezett „fehér feminizmussal” vádolta meg az internet állatkertje, mivel a fehér férfiak alacsonyabbrendű masszájába merte vegyíteni a mexikói és fekete alkotókat.

A műsort 44 éve nem nézték ennyire kevesen. Úgy tűnik, sokan nem vevők a hollywoodi doktrínákra.

Olvasson tovább: