Kereső toggle

Végéhez közelít a Merkel-éra?

Zsákutca

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Továbbra sem sikerült kormányt alakítani Németországban. Az elhúzódó válság egyre nagyobb árnyékot vet a német kancellárra, akinek a jövője még tartogathat meglepetéseket.

Merkel népszerűsége a CDU saját szavazói között a tavaly novemberi 44 százalékos állapotról idén év elején 36 százalékra zuhant, most már a szavazók alig harmada szeretné „Mutti Merkelt” 2021-ig a kancellári poszton látni. A távozását szorgalmazók száma a többi párt szavazói között bőven túllépi a 60 százalékot, az Alternative für Deutschland (AfD) szavazóinak pedig 80 százaléka mondja, hogy Merkelnek mennie kell, ráadásul azonnal. A sajtó sem bánik kesztyűs kézzel az ügyvezető kancellárral, jelenleg „egészpályás letámadás” folyik Merkellel szemben, aki az újságok szerint még soha nem volt ennyire híján a hatalomnak. Ráadásul a koalíciós kudarcok miatt egyértelműen mindenki Merkelt teszi felelőssé; Christian Lindner, a liberális FDP elnöke szerint a mostani tárgyalásoknál is azon lesz a hangsúly, hogy „megvegye magának a koalíciós partnereket, mégpedig adópénzen”.

Nagykoalíciós nyomás

A működőképes kormány hiánya miatti nyomást egyre inkább érzik a pártok is, és a január 7-én kezdődött koalíciós tárgyalások a szociáldemokrata SPD és a Kereszténydemokrata/Keresztényszocialista Unió között olyan szintű végletekbe csaphatnak át, hogy nemcsak Merkel feje hullik a porba egy esetleges kudarc esetén, hanem vele bukik Horst Seehofer, a CSU elnöke, és Martin Schulz, az SPD jelenlegi kancellárjelöltje is. Sokak számára nagy kérdés lehet, hogy a választások előtti „nagy fogadkozás” ellenére, miszerint nem lesz újabb nagykoalíció, most mégis úgy tűnik, hogy a „nagyobbik rossz” – azaz a megismételt választások és az AfD térnyerése – elkerülése miatt a felek hajlandók tárgyalni egymással. Ez azonban még nem egyenlő a biztos megállapodással, és a bírálók szerint csak az időt húzzák vele a résztvevők.

A választások előtt Martin Schulz és Sigmar Gabriel, az SPD vezetői egybehangzóan azt nyilatkozták, hogy a szocdem párt csak úgy tud „megújulni”, ha az ellenzék vezetőjeként saját politikai programmal vesz részt a német közéletben. Ami ezt a helyzetet előidézte az SPD számára, az lehet a kulcs arra is, hogy a kisebbségi kormány alakítása helyett a CDU/CSU miért erőlteti ennyire a koalíciót. Az SPD problémája ugyanis megegyezik a kereszténydemokraták választóinak problémájával – ez pedig Merkel politizálási módszere. A pragmatikus hozzáállás, a konfliktuskerülés, a háttérmegállapodások, azaz Merkel eszközei a megoldások megtalálására mindeddig jól működtek. Ez viszont egyenértékű azzal, hogy az SPD-hez semmilyen konkrét politikai célkitűzés nem köthető, ezért nem tudtak saját jogon választást nyerni – erre lenne válasz egy erős ellenzéki SPD, ahol a saját pártprogram harcos képviseletével újra tudják definiálni magukat, kitörve a „Merkel nagykoalíciós partnere” skatulyából. Így ha végül úgy döntenek, hogy beállnak Merkel mögé egy újabb ciklusra, csak hogy elkerüljék a megismételt választásokat, akkor valószínűleg nem az AfD sikere okozhatja az SPD kispárttá zsugorodását, hanem a kormánykoalíció sikertelensége. Schulz és társai számára tehát nem babra megy a játék, a mostani tárgyalásokon az SPD jövője is végleg megpecsételődhet.

Merkel számára viszont a többség hiánya jelent egyet a véggel. Az eddigi tapasztalatok alapján a kancellár nem tud a kisebbségi kormány által megkívánt formában működni, ahhoz ugyanis az kell, hogy minden egyes döntés előtt egyeztessenek a többi párttal, hogy meglegyen a szükséges parlamenti többség. Az ügyvezető kancellárnak pedig nem „fekszik” a konfrontáció, sokkal jobban szeret előre megegyezni a háttérben, vagy erőpozícióból rákényszeríteni a problémás ügyeket másokra. Például a migránsprobléma egyik megoldása lehet, ha az unión keresztül rákényszerítik a vonakodókra a kvótát, vagy ha az unió a nettó befizető németek pénzéből kompenzálja Törökországot és Görögországot, hogy amennyire tudják, tartsák kordában a menekültáradatot – de hozhatnánk példának a NATO-t is, ahol Donald Trump elnökségéig az amerikaiak mindig elvégezték a „piszkos munkát”. A Jamaica-koalícióra törekvő tárgyalások azonban mutatják, hogy az álláspontok nincsenek közel egymáshoz, így siralmasan nehéz négy év várna Merkelre, ha parlamenti többség nélkül lenne kénytelen kormányozni.

A megállapodás tehát létkérdés, legalábbis Merkeléknek. A szociáldemokraták oldaláról viszont az egész helyzet a teljes arcvesztéssel fenyeget. Hogyan magyarázzák el a választóiknak, hogy hogyan lett a választás előtti nemből igen? A választók már most sem támogatják az eddigi politikai modellt, amint ez az AfD előretöréséből egyértelműen leszűrhető.

A kereszténydemokraták viszont saját választóik elveszítéséből szűrhették le, hogy az, ahogy eddig volt, 2017 szeptembere után már nem működik. A választások előtt a CDU még arra számíthatott, hogy ha Merkel nyer egy újabb mandátumot, négy év talán elég lesz arra, hogy kinevelje, vagy legalábbis kiválassza az utódját. Arról ugyanis minden választás után folyamatosan ment a spekuláció, hogy vajon mikor vonul vissza – ehhez képest ügyvezető kancellárként a mai napig megtartotta pozícióját az ország élén.

Utódok

Az elegáns távozáshoz Merkelnek nagy szüksége lenne még erre a pár évre 2021-ig, így ugyanis ki tudna kristályosodni, hogy a jelenleg a CDU-n belül aspiráló lehetséges utódok közül ki nyeri meg a kancellár támogatását. A választások előtt már több összeállítás is megjelent arról, hogy kik lehetnek erre esélyesek, akik közül alapvetően két név emelkedik ki.

Az első, és mondhatjuk, hogy legesélyesebb jelölt fiatal, jól és aktívan kommunikál, és egyértelműen látszik rajta, hogy mindent meg fog tenni a győzelem érdekében. Jens Spahn 37 éves, és 2002 óta (azaz 22 éves kora óta) választott parlamenti képviselő a Bundestagban. Spahn úgynevezett konzervatív homoszexuális, akit a meleglobbi azért támogat, mert kiáll a jogaik mellett, és büszkén vállalja „másságát”, a konzervatívok pedig azért, mert a merkeli politika által kreált törésvonalakon az AfD üzenetéhez hasonló álláspontokkal bírálja a migránspolitikát és más területeket is, hasonló szókimondással – az ő nevéhez fűződik az a javaslat például, hogy a detoxikálóba került fiatalok gyógykezelésének költségeit az állam helyett fizessék ezeknek a szülei. Legfőbb üzenete azonban az iszlámmal és a kudarcot vallott integrációval kapcsolatos, amit a „coming outja” „hitelesített”, így ugyanis úgymond teljes joggal követelheti magának a nyugati liberális értékek védelmezője címet a kirekesztő, homofób iszlámmal szemben, és ebben a liberálisok teljes támogatását is élvezi. Mindezek mellett a párt következő generációjába is jól be van ágyazódva, igen nagy támogatottságnak örvend a fiatalok között, és egyik legnagyobb támogatója a Merkel jobbkezeként is ismert Wolfgang Schäuble. Pontosan ezért gondolják azt a párton belül is, hogy Merkel nem fogja kettétörni Spahn karrierjét, főleg hogy a pártkongresszusokon a fiatal politikus olyan többséget képes összehozni, amivel ő akaszthatja meg Merkel törekvéseit.

Nála esélytelenebb, de ugyancsak nagy potenciállal rendelkezik David McAllister, aki brit-német kettős állampolgár, és 2014 óta az Európai Parlamentben képviseli Németországot. 2013 januárjában szenvedett egyetlen mandátumnyi vereséget az alsó-szászországi parlamenti választáson, amit viszont nem tudott megfelelően feldolgozni, ezért nyergelt át az uniós színtérre. A 46 éves politikus jelenleg az EU Külügyi Bizottságának elnöke, és ha visszatérne a német politikai színtérre, akár az új kormány egyik minisztereként is bizonyíthatná alkalmasságát.

Merre tovább?

Merkel zuhanó népszerűsége azonban nem biztos, hogy hagy elég időt arra, hogy kiválaszthassa saját utódját, ahogy őt Helmut Kohl felkészítette a pártvezetésre. Ha viszont idő előtt távoznia kell, nagy kérdés, hogy vajon milyen irányok jöhetnek szóba számára. A koalíciós tárgyalások kudarca miatt ugyanis azt vetik a szemére, hogy gyenge vezető, akit a választási vereség a világ legbefolyásosabb asszonyából egy petyhüdt, erőtlen, irányvesztett politikussá tett. Először is nem ő tárgyalt a Jamaica-koalícióról, hanem hagyta a második vonalat addig élezni a helyzetet, amíg már lehetetlen volt a megállapodás. A szocdemekkel folyó tárgyalások is azt az érzetet keltik, hogy igazából mindegy, hogy miben állapodnak meg, a fő, hogy kancellár maradhasson legalább még erre a ciklusra. Többet ugyanis saját párttársai sem fognak hagyni neki, látva a gyenge választási eredményt, és a továbbra is megoldatlan menekültkérdést.

Ha viszont sikerül még ezt a ciklust kitölteni, a kudarcot vallott hazai politikai színteret felválthatja az európai uniós szint – az európai problémák ugyanis megkövetelik a németek aktivitását például a Brexit vagy az eurózóna kérdésében, ahol Merkelnek még lehet keresnivalója. Ha ugyanis Németország elveszíti a jelenlegi visszatartó hatását, akkor az Emmanuel Macron francia elnök által vizionált nagy egységesülés teljes sebességgel beindulhat. Ha viszont Merkelnek sikerül kvázi stabilizálni a német kormányt az SPD-vel, akkor Schulzék segítségével sikerülhet ahhoz is előkészíteni a terepet, hogy menekülési útvonalként Jean-Claude Juncker utódja lehessen az Európai Bizottság elnöki székében. Juncker ugyanis most úgy nyilatkozik, hogy „semmi kedve” egy második ciklust betölteni ebben a pozícióban.

Olvasson tovább: