Kereső toggle

Tűz és düh – „Tényfeltáró” mű, amiből pont a tények hiányoznak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Trumpról leperegtek a vádak

Egy nyertese és egy vesztese van eddig a Trump-botránykönyvnek. Egyik sem az elnök: az előbbi a könyv kiadója, az utóbbi Trump egykori tanácsadója, Steve Bannon.

Michael Wolff Fire and Fury – Inside the Trump White House (Tűz és düh – Trump Fehér Háza belülről) című könyve nem az első, amely Donald Trump ellen íródott, de az első, amelyik átlépte az egymilliós példányszámot, köszönhetően a már a kiadását megelőző sajtóviharnak. Első ránézésre nagyon meggyőző a munka, amit a szerző a mű megírásába fektetett. Mint Wolff írja, 2016 közepén kezdett interjúkat készíteni a Trump-kampány, majd pedig a választási győzelem után az új adminisztráció kulcsfiguráival, és közel másfél év alatt több mint 200 emberrel készített interjút, beleértve az elnököt, akivel összesen több mint három órát beszélt. Eközben folyamatos bejárása volt a Fehér Házba, amit személyesen Donald Trump biztosított a számára, mert megtetszett neki egy cikke, amit a kampányról írt. Wolff saját szavaival olyan volt, mint „légy a falon”, ami jelen esetben nem derogáló hasonlat, hanem a dokumentumfilmezésben használt fogalom, amikor a kamera a szereplők lehető legkisebb megzavarásával rögzíti az eseményeket. Általában ezt a „fly-on-the-wall” módszert tekintik a tényfeltárás leghitelesebb formájának. A szerző korábban portrékönyvet készített többek között Rupert Murdoch sajtómágnásról is, számos díjat is nyert. Minden adva volt tehát egy igazi bennfentes könyvhöz, ami a világ talán legvitatottabb emberét és környezetét ígérte bemutatni az olvasó számára, úgy, ahogyan az a médiából nem ismerhető meg.

Mindez, no meg néhány hangzatos részlet elegendő volt ahhoz, hogy a könyvet a sikerlisták első helyére emelje. A várakozás olyan nagy volt, hogy még egy azonos című második világháborús történelmi könyv is bestseller lett az online könyváruházakban, ami azért a témák és a könyvborítók különbözőségét tekintve nem kis figyelmetlenségre vall a reménybeli olvasók részéről. De hát, lássuk be, sokan vártak már egy olyan könyvet, ami végre jól odamond Trumpnak és csapatának. Ráadásul Wolff maga is azt mondta, hogy szerinte a könyve „végül elvezet majd Trump bukásához”. Ez utóbbit pedig a baloldali-liberális média gyakorlatilag a kampány kezdete óta ígéri. Igaz, a dátumokat mindig egy kicsit tovább tolták előre, mint a kezdő világvége-prédikátorok: előbb a republikánus jelöltségi versenyben várták, hogy Trump kihullik, majd biztosra vették, hogy leleplező videók, illetve az elnökjelölti viták kudarca miatt elvérzik még a választás előtt.

A választási eredményt sokan teljesen értetlenül fogadták. Nem először történt ilyen: Bernard Goldberg amerikai riporterlegenda írt a Bias című könyvében (ez magyarul is megjelent, Médiahazugságok címmel), amikor 1972-ben a CBS egyik sztárja elképedt Richard Nixon újraválasztásán, hiszen ő maga senkit sem ismert, aki rá szavazott volna. Nixon történetesen az amerikai történelem addigi legnagyobb választási győzelmét aratva 520:17 arányban diadalmaskodott demokrata ellenfele fölött. De a médiaelit a légkondicionált irodáiban ülve nem tudta elképzelni – ahogy 2016-ben sem –, hogy az emberek megválasztanak  egy olyan jelöltet, akikről ŐK megírták, hogy teljes mértékben alkalmatlan az elnöki poszt betöltésére.

Így voltak Trumppal is, akiről hivatalba lépése óta terjeszti az amerikai főáramú média, hogy beszámíthatatlan, idióta, mentálisan instabil, teljes káosz a kormányzása, és így tovább. Néha ez az igyekezet vicces eredménnyel jár, például néhány nap eltéréssel két befolyásos amerikai lapban is leírták azt, hogy (első verzió) Trump hajnalig fent van, és álmatlanul nyomkodja telefonját, illetve (kettes verzió) már este fél hétkor pizsamát húz lakosztályában, és aludni tér, miután napközben is jórészt golfozással tölti idejét. A lényeg, hogy bármit (mármint bármi rosszat) el tudnak képzelni Trumpról.

Wolff, úgy tűnik, ezt az igényt igyekezett kiszolgálni könyvével, amelynek megjelenése után azonban kiderült, hogy nem egészen a beharangozottak szerint készült. A szerző egyik nagy port kavart állítása szerint közvetlen munkatársai lesújtó véleménnyel vannak az elnökről. „Steve Mnuchin (pénzügyminiszter) és Reince Priebus volt fehér házi kabinetfőnök szerint az elnök ‘idióta’. A Goldman Sachs volt elnöke, Gary Cohn Trumpot ’s-gghülye’ jelzővel illette, a nemzetbiztonsági főtanácsadó, H.R. McMaster szerint az elnök ‘narkós’.” – írja Wolff. A szépséghiba csak az, hogy a szerző a CBS stúdiójában elismerte: a nevezett személyek közül egyikkel sem készített interjút, mint ahogy a Trump-kormányzat egyetlen tagjával sem, az elnökről nem is beszélve. (Trump már a könyv megjelenése előtt cáfolta, hogy valaha is interjút adott volna Wolffnak.) A cáfolatok nyomán egy olyan pletykakönyv maradt az ígért „kormánybuktató nagy leleplezésből”, amelynek a szereplői ugyan valóságos személyek, és a helyszínek is léteznek, ám a leírt történetekről nem lehet tudni, hogy mi a teljes fantázia, mi a folyosón elcsípett beszélgetésfoszlány, és mi az, ami valóban megtörténhetett, ám a szerző úgy illesztette a narratívába, hogy az általa felvázolt koncepciót erősítse. (Ez a műfaj – eufemisztikus definícióval „storytelling” vagy realistábban faktoid, valóságnak látszó riport – Magyarországon sem ismeretlen). Az MSNBC a malőrt azzal mentette, hogy a könyv nem minden állítása felel meg a tényeknek, de „jól ragadja meg a fehér házi szellemet”. Értsd: nem igaz, de szeretnénk, ha az lenne.

Trump nevetve lerázta magáról a drámaian tálalt könyvbotrányt, a Twitteren kijelentette, hogy ő valójában egy „stabil zseni”, és bejelentette, a kóbor újságírók helyett az egész országnak betekintést ad a Fehér Házba, és elindítja a „Trump TV”-t, amely online közvetíti majd a különböző eseményeket, elsőként a kongresszusi képviselőkkel folytatott egyeztetést az illegális bevándorlók gyerekeinek védelméről.

Egy igazi vesztese azonban mégis van a könyvnek: Steve Bannon, aki egy fél évig fehér házi tanácsadó volt, és a könyv több éles kirohanását említi, amelyeket állítólag Trump családtagjairól tett. „Hazaárulásnak és hazafiatlan cselekedetnek” minősítette például ifjabb Donald Trump találkozóját az oroszokkal a 2016-os elnökválasztási kampány idején. Az elnök először a szokott módon, Twitteren üzent Bannonnak („Amikor kirúgtam a Fehér Házból, nemcsak az állását, hanem az eszét is elvesztette”), majd erre válaszul a volt tanácsadó bocsánatot kért az elnöktől, és bejelentette, lemond a legerősebb alternatív jobboldali médiafórumnak tartott Breitbart News vezetői pozíciójáról. A Fehér Házból való távozása után itt készült arra, hogy új – a washingtoni „mocsártól” független – bázist építsen fel Trump mögé. Az elnök láthatóan nem tartott igényt a zsarolásként is értelmezhető támogatásra, és egyértelműen jelezte: bármit is gondolnak (és álmodnak rózsaszínűen) róla ellenfelei vagy akár szövetségesei is, amíg hatalmon van, az történik, amit ő akar.

Olvasson tovább: