Kereső toggle

Bojkott internacionálé

Kik tartják apartheid államnak Izraelt?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Ringo Starr a tervek szerint 2018-ban lép fel Izraelben.

Mi a közös egy norvég kisváros polgármesterében egy új-zélandi popénekesnőben és az amerikai mennonita püspökökben?

A fenti kérdésre három betűvel lehet felelni: BDS. Ugyanis mind támogatják az Izrael elleni bojkott, tőkekivonás és szankciók (Boycott, Divestment, Sanctions – BDS) mozgalmat, amely a „palesztin földek megszállásával” és „apartheid-rendszer” fenntartásával vádolja a zsidó államot. Bár Izrael – nem teljesen alaptalanul – arra hivatkozik, hogy kormányzati szinten, például Németországban csökkent a BDS-mozgalom támogatottsága, a civil szférában, az oktatási és akadémiai intézményekben, valamint a művészeti világban mégis egyre többen hallgatnak az Izrael-ellenes aktivisták felhívásaira.

„Győztes évnek” nevezte az Izraellel szemben „digitális ellenállást” folytató Electronic Intifada című palesztinbarát hírportál az elmúlt esztendőt. (Ezen a szélsőséges portálon sürgette Izrael megsemmisítését az a palesztin származású professzor, akit 2015-ben a CEU hívott meg budapesti előadásra. Lapunk cikke nyomán végül az egyetem vezetése elítélte Joseph Massad genocídiumra való felhívását, de az intézményben működő BDS-szervezet, a CEU Students for Justice in Palestine (CEU Diákok Palesztina Igazságáért) kiállt a „megbélyegzett” palesztin előadó mellett. (Akadémiai apartheid: a CEU visszakozott. Hetek, 2015. július 31.)

A budapesti Soros-egyetemen tevékenykedő BDS-aktivisták egy olyan nagy, nemzetközi mozgalomnak a részei, amelynek célja, hogy a létező legtöbb fórumon megbélyegezze és lejárassa Izraelt, valamint zaklassa mindazokat, akik bármiféle együttműködésre hajlandók a zsidó állammal. A BDS-mozgalom 2005-ben indult, a második palesztin intifáda után emelt izraeli biztonsági kerítés elleni tiltakozások összefogására. Céljaik között szerepel a „megszállt területek” (a Nyugati-part, vagy ahogy Izraelben nevezik: Judea és Szamaria) „felszabadítása”; az Izraelben élő arabokkal szembeni „apartheid” megszüntetése és a „palesztin menekültek” teljes körű visszatérése Izraelbe.

A BDS-aktivisták egyszerre dolgoznak „felfelé” és támogatják az alulról jövő kezdeményezéseket is. Nyugati forrásokból, palesztinbarát „progresszív baloldali” értelmiségiek és az antiszemita helyettesítési teológia új változataként Izrael-ellenességet képviselő keresztény vallási vezetők támogatásával a nemzetközi szervezetekben – legyen az a kulturális és történelmi örökség védelmére létrejött UNESCO vagy az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa – folyamatosan szorgalmazzák Izrael elítélését. Céljukat könnyen el tudják érni, mert a paritásos alapon (vagyis az egy állam, egy szavazat elv alapján) működő testületekben automatikus többsége van az 57 államból álló Iszlám Konferencia Szervezetének és szövetségeseinek arra, hogy tetszés szerinti indokkal és gyakorisággal elítéljék Izraelt. Az általános erőviszonyokat a decemberi Jeruzsálem-szavazás meglehetősen pontosan tükrözte, amikor 128 állam elítélte az amerikai bejelentést, míg 9 ország – az Egyesült Államokon és Izraelen kívül mind kisállam – támogatta azt. Benjamin Netanjahu ugyan azt mondta, szerinte Izrael körül oldódik a nemzetközi diplomáciai elszigeteltség, ennek azonban egyelőre a szavazásoknál nem látni jelét.

A globális diplomácia csupán egyik terület, ahol a BDS-kampány zajlik. A szervezők szeretnék olyan páriaállammá tenni Izraelt, mint annak idején az apartheid-rendszer idején Dél-Afrika volt. Nem véletlen, hogy a 2001-ben – az Izrael elleni második terrorintifáda idején, alig néhány nappal a szeptember 11-ei terrortámadások előtt – a dél-afrikai Durbanban megtartott konferencián erősítették meg az ENSZ hírhedt határozatát, amely rasszizmusnak minősítette a cionizmust és apartheid-rendszernek nevezte Izraelt. Akárhány terrortámadást követtek el azóta palesztin és dzsihádista szervezetek Izrael ellen, ezt a narratívát semmi nem kezdte ki, sőt látványos erővel elterjedt a nyugati liberális elit körében. A BDS ideológiáját és módszereit ugyanis nem Ramallahban vagy Gázában találják ki, hanem Los Angelesben, Berlinben, Párizsban és Londonban. Jellemző példa erre a popvilág, ahol minden egyes olyan művésszel szemben nemzetközi kampány indul, aki vállalja azt, hogy koncertkörútjába beveszi Izraelt. Az izraeli sajtó néha már művészeti értéküktől függetlenül méltatja azokat, akik a bojkottfelhívás ellenére vállalják a fellépést, míg a másik oldal azoknak tapsol, akik lemondják a koncertet, mint például december végén a fiatal új-zélandi popsztár, Lorde, aki előbb bejelentette, hogy elutazik Izraelbe, majd négy nap után bedobta a törölközőt, miután a közösségi médiában ezrével kapott megbélyegző üzenetet. Lorde azt mondta, rájött, „eleve helytelen döntés volt” beiktatni Tel-Avivot a koncertnaptárba.

A Jerusalem Post kommentárja megjegyzi, hogy a Lorde-affér jelzés arra, hogy Izrael vesztésre áll a millenniumi generációban, mert a rajongók túlnyomó része spontán vélemé- nyét fejezte ki üzenetében. Az idősebb zenészgeneráció tagjai közül vannak, akikre nem hat a kampány – Nick Cave és Ringo Starr például szívesen megy Izraelbe –, mások azonban épp ellenkezőleg, az anticionista propaganda élharcosai, mint Roger Waters, aki szívügyének tekinti zenésztársai lebeszélését arról, hogy az „apartheid” zsidó államba menjenek koncertezni. A nagy többség pedig a rendszeres viharokat látva az öncenzúrát választja, és eleve nem tervezi be a koncertnaptárba Izraelt. 2017-ben azok az izraeliek is leckét kaptak a kulturális bojkottból, akik abban bíztak, hogy a melegmozgalom lelkes támogatásával oldani lehet az elszigeteltségen. A 2017-es Tel Aviv Pride alatt megrendezett LGBT Filmfesztiválon ugyanis minden eddiginél több külföldi rendező, színész és producer mondta le a részvételt.

Olvasson tovább: