Kereső toggle

1968 – Az év, amely megrontotta a világot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1968 egyszerre jelent egy politikai filozófiát, anarchista lázadást, a generációk közötti konfliktust, a tradíciók elleni lázadást, a szexforradalmat. A mai napig kérdés, hogy hogyan változtatta meg egy mindössze öt hétig tartó sztrájkhullám az európai gondolkodást.

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” – írta 1789-ben Batsányi János a Franciaországi változásokra című versében, és az intés érthető, a nagy francia forradalom és az azt követő események megváltoztatták az európai politikát, kultúrát, a tudományt, sőt a hétköznapi életet is. Kevesebb, mint kétszáz évvel később a franciaországi változások újra felforgatták Európát: egy kis szélsőbaloldali csoport lázongása a Nanterre-i Egyetemen váratlanul lángba borította az egész országot. Franciaország hetekre lebénult, majd „magához tért”, és reformokkal alakították olyanná, amilyennek ma ismerjük. Bár az ország gyorsan túllépett a májusi eseményeken, 1968 a mai napig vízválasztónak tekinthető: az elmúlt ötven évben az európai politikai és kulturális életet nagy mértékben meghatározta az az újbaloldali szemlélet, amely 1968 májusában kiszabadult a palackból. Nem véletlen, hogy Nicolas Sarkozy korábbi francia elnök politikájának egyik fő céljaként az 1968-as örökségtől való megszabadulást tűzte ki. 1968 öröksége még mindig jelen van –  a harcos liberalizmus és feminizmus, a szexkultusz gyökerei mind ide vezetnek vissza –, de talán Európa mostanra ért el oda, hogy végképp kilépjen ’68 árnyékából.

1968, a lázadás éve

A hatvanas évek világszerte óriási változást hoztak, ez könnyen érthető, hiszen ekkorra lett fiatal felnőtt az úgynevezett baby boom generáció, akik vagy a háború alatt, vagy azt követően születtek. Ez a generáció – amely megúszta a második világháborút, a háború utáni nélkülözést – a hatvanas évek végére ért el oda, hogy kikövetelje magának a helyet a „felnőttvilágban”, amit azonban az Egyesült Államokban és Európában is egy addig ismeretlen dühvel, lázadással tette meg. Erről szóltak a zenék, a könyvek, a színdarabok. Az új generáció a hála legkisebb jele nélkül támadta meg a szülők összes tradícióját, élvezve a szülők által kemény munkával megteremtett prosperitást. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy ez az időszak nagy vonalakban a gazdasági felemelkedés időszaka is volt. Filozófiai szempontból óriási ellentmondás, hogy a 68-as tömegmegmozdulásokra és a híres sztrájkhullámra a „dicsőséges három évtized” alatt került sor, amikor az ország gyakorlatilag folyamatos növekedési pályán volt.

„Más években is voltak forradalmak. 1848 is ilyen volt, de az 1968-as évvel szemben az események csak Európára korlátozódtak, és hasonló ügyek miatt robbantak ki. 1968-ban az volt a különleges, hogy az emberek teljesen különböző ügyek miatt lázadtak fel, a közös pont a lázadás iránti vágy, a meglevő rend és minden tekintélyelvűség elutasítása volt” – írja Mark Kurlansky amerikai író, az 1968 – Egy év, amely felrázta a világot című könyv szerzője.

Franciaország unatkozik

„Derűvel köszöntöm az 1968-as évet” – mondta újévi üdvözletében Charles de Gaulle tábornok, az általa megvalósított V. Köztársaság (első) elnöke. De Gaulle tábornok ekkor már éppen tíz éve volt folyamatosan hatalmon és újévi üdvözletében úgy vélte, hogy „elképzelhetetlen, hogy Franciaországot valamilyen krízis úgy lebénítsa, mint a múltban korábban”. De Gaulle optimizmusa valójában megalapozott volt, az országban gazdasági fellendülés volt, az emberek tévét meg autókat vásároltak, háztartások tömegébe pedig bekerült a saját (lakáson belüli) WC. Szemben az Egyesült Államokkal az ország nem állt háborúban, az algériai konfliktust néhány évvel korábban de Gaulle-nak sikerült megoldania – ezért hívták vissza a hatalomba 1958-ban –; Párizs, köszönhetően André Malraux kulturális miniszternek, szebb volt, mint valaha (Malraux rendelte el a párizsi épületek letisztítását, így a sötét, szenes homlokzatú épületek fehérben pompáztak). Az átmeneti nyugalom azonban sokak szerint unalmassá vált, az ország ráunt de Gaulle-ra – tíz év elég volt, mondogatták sokan.  Ezt az unatkozó állapotot ragadta meg Pierre Viansson-Ponté híres cikke, Amikor Franciaország unatkozik címmel, amely a Le Monde március 15-ei számában jelent meg. Az újságíró szerint Franciaország egy nagyon veszélyes politikai betegségben szenved, amelynek neve unalom. A cikk foglalkozott a külföldön végigsöprő lázadáshullámokkal és összehasonlította a franciaországi eseménytelenséggel. Amíg más országokban – Spanyolországtól az Egyesült Államokig – a diákok a háború meg a szabadságjogok miatt tüntetnek, „addig a francia diákok azzal vannak elfoglalva, hogy fogadhatnak-e lánylátogatókat a kollégiumi szobájukban, ami valljuk meg őszintén a szabadságjogoknak nagyon korlátozott értelmezése.”

Bármennyire is helytálló a cikkíró megjegyzése, mégis ez a kollégiumi ügy vezetett a májusi utcai lázongáshoz, köszönhetően egy Daniel Cohn-Bendit nevű diáknak, akinek harcosságáról a magyar közvélemény is meggyőződhetett, amikor néhány éve EP-képviselőként ostorozta a magyar viszonyokat és a magyar miniszterelnököt. Cohn-Bendit volt a vezetője a Nanterre-i Egyetemen tanuló szélsőbaloldali diákok csoportjának, akik koedukált kollégiumért tüntettek, illetve azért, hogy szabadon élhessenek a kollégiumi szobájukban szexuális életet. A szexualitás és leginkább a szabad szex olyannyira fontos volt Cohn-Benditnek, hogy egy, az ifjúságról megjelent tanulmány kapcsán január 8-án levelet írt Francois Missoffe ifjúsági és sportminiszternek, szemére vetve, hogy a jelentés „négyszáz oldalt tartalmaz az ifjúságról, de egyetlen szó sincs benne a szexualitásról”. Március 22-re Cohn-Bendit és társai a szabad szex mellett újabb témát találtak tüntetéseik és ellenállásuk tárgyául, a vietnami háborút. Mindezek mellett a szabad szex megmaradt Cohn-Bendit egyik legfontosabb rögeszméjének: 1975-ben megjelent a Le Grand Bazar című félig fikciós, félig életrajzi műve, amelyben pedofil jeleneteket ír le. Később ezt azzal magyarázta, hogy polgárpukkasztásnak szánta csak, valójában ezek a dolgok nem történtek meg. Eckhard Stratmann-Mertens, a Zöldek egyik társalapítója azonban a WDR-nek adott interjújában azt nyilatkozta néhány éve, hogy együtt volt diák Frankfurtban Cohn-Bendittel és Joschka Fischerrel, és nem igaz, amit Cohn-Bendit állít, hogy csupán provokációnak szánta a könyvben leírt történeteket.

A Márciusi 22-ei csoport – ahogyan az első tüntetés kapcsán elnevezték magukat – folytatta a tüntetéseket a Nanterre-i Egyetemen, amelyet többször is elfoglaltak. Az egyetem dékánja végül megunta Cohn-Bendit csoportjának tevékenységét, és május 2-án (átmeneti időre) bezáratta az egyetemet, Cohn-Bendit és társai ellen pedig fegyelmi eljárást kezdeményezett. Ez fordulatot hozott, eddig ugyanis az események egy külvárosi egyetemen zajlottak. A Nanterre-i Egyetem bezárása után a lázadó diákok a Sorbonne-ra mentek, amely azonban már Párizs szívében található. A diákok elfoglalták az egyetemet, a rektor kérésére a rendőrség kivonult a diákokkal szemben, az intézményt pedig – hétszáz év során először – bezárták. Május 6-ára a legnagyobb diákszakszervezet (UNEF) tüntetést hívott össze, hogy tiltakozzanak az egyetemisták elleni rendőri fellépés ellen. A diákok ismét összecsaptak a rohamrendőrséggel, barikádokat emeltek és felszedték a Latin negyed köveit, hogy azzal dobálják a rendőröket. Ebből a szempontból a történelem megismételte magát – a forradalmárok 1848-ban és 1871-ben is  a Latin negyed köveivel támadtak. Az események után de Gaulle leaszfaltoztatta a környéket, így a 2006-os diáktüntetések résztvevőinek már nem adatott meg ez a forradalmi lehetőség. 2006-ban a rendőrség már nagy tapasztalattal kezelte a három hétig tartó diáklázadást: azt követően, hogy középiskolások és egyetemisták elfoglalták a Sorbonne-t és a Collège de France-ot, a rendőrség két vízágyúval visszafoglalta a Sorbonne teret, majd palánkkal körülvette, esélyt sem adva a fiatal „forradalmároknak” a történelmi tettre. (Más kérdés, hogy ők nem is voltak annyira elszántak, mint a szüleik, a sztrájknak és a lázadáshullámnak gyorsan vetett véget a tavaszi vakáció).

1968. május 13-áig az eseményeknek nem volt valós célja, a zavargások még mindig Cohn-Benditről és az egyetemisták elleni rendőri fellépésről szóltak. Ekkor azonban általános sztrájk söpört végig az országon. A sztrájkokat a fiatal munkások első körben a szakszervezetek támogatása nélkül kezdték el, az egyetemisták melletti szolidaritási akcióként. Ezt követően azonban a szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek, az összes nagy gyárban letették a munkát, magasabb béreket, kevesebb munkaórát követelve. Bár az általános sztrájkra közvetlenül a Sorbonne-on történt események után került sor, a diákok és a munkások mozgalma nem ért össze. Ezt maga Cohn-Bendit is elismerte, aki szerint „a munkások és a diákok soha nem voltak együtt… ez két egymástól független mozgalom volt. A munkások radikális reformokat akartak a gyárakban – bérek stb. – a diákok az életben akartak radikális változást.” A munkások követeléseivel már érdemben tudott foglalkozni a kormány. „Reformok igen, ágypiszkítás nem” – jelentette ki a Romániából hazatérő de Gaulle, aki a válság ellenére ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a korábban megszervezett államfői látogatáson Ceausescu különutas kommunista birodalmába. Az események kaotikusságát jól jellemzi, hogy a munkásokkal tárgyaló fiatal Jacques Chirac egy pisztolyt is vitt a belső zsebében.

Összeomlás és béke

Romániai látogatása után végül megszólalt de Gaulle, aki bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez elnöki tisztségével kapcsolatban. Május 29-én azonban az események nem várt fordulatot vettek: de Gaulle elhalasztotta a kormányülést, titokban kivitette az Elysée-palotából személyes dokumentumait és maga is elhagyta az elnöki rezidenciát. A kormánytagok úgy tudták, hogy a tábornok vidéki otthonába távozott, az elnöki helikopter azonban nem érkezett meg a helyszínre. Az elnökről órákon keresztül senki nem tudott, George Pompidou, de Gaulle miniszterelnöke, majd utóda az elnöki székben megrökönyödve kiáltott fel: „elhagyta az országot”. Pompidou a katonaságtól kért információt – de nem kapott – arra számítva, hogy a katonai radarokon látszott az elnöki helikopter pályája. Később kiderült, hogy de Gaulle tábornok valóban elhagyta az országot, és a nyugat-németországi Baden-Badenben található francia támaszpontra ment, hogy Jacques Massu tábornokkal találkozzon. Némi malíciával azt lehetne mondani, hogy de Gaullenak már gyakorlata volt abban, hogy külföldön szervezze meg az ellenállást. Massu arra bíztatta a reményét vesztett elnököt, hogy térjen haza, amit végül is megtett, majd ismét összehívta a kormányt. Az átmeneti időszakban George Pompidou egyszemélyben testesítette meg a kormányt, egy barátjától fegyvert kapott, mivel nem volt világos, hogy a sztrájkok megmaradnak-e sztrájknak vagy forradalom lesz.

Baden-Badenből hazatérve de Gaulle újra önmaga volt, harcias és határozott. Emiatt sokan arra gyanakszanak, hogy a németországi villámútja során megkapta a hadsereg támogatását. Erre azonban nem került sor. Az elnök mindenesetre feloszlatta a Nemzetgyűlést és június végére választásokat írt ki. A voksolásból a gaulleista párt megerősödve került ki, George Pompidou pedig később követte de Gaulle-t az elnöki székben.

Bár kiutasították az országból (mivel német állampolgár volt), Cohn-Bendit is elérte, amit akart: a kollégiumok Európa-szerte koedukáltak lettek. Végül is az egész lázadás – ahogyan az Independent című újság emlékezett meg a hatvannyolcas eseményekről a negyvenedik évfordulón – nem szólt másról, csak a szabad szexről. Nagy kérdés persze, hogy ezért érdemes volt-e lángba borítani egy egész országot.

Olvasson tovább: