Kereső toggle

„A legrosszabb még Európa előtt áll"

Interjú Uriya Shavittal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Tel Aviv Egyetem Arab és iszlám tanulmányok tanszékvezetője Budapesten tartott előadásában arra kereste a választ, miért buknak el sorra az iszlám radikalizáció ellen bevezetett programok Nyugaton.

Miközben hosszú idő óta nagy hangsúlyt tesznek a muszlim lakosság integrálására, a másik oldalon a terrortámadások egyre növekvő hullámát látjuk. Mindez az integráció bukását jelenti?

– Sokan hiszik úgy Európában, hogy az integráció csődje a radikalizálódás fő oka, hogy a társadalmak nem eléggé befogadóak. Nos, bizonyos esetekben ez igaz. De az elkövetők életrajzait olvasgatva kiderül, hogy más is volt a háttérben. Vegyünk például egy gyakorlati példát: egy 24 éves fiatalember muszlimként nőtt fel, szekuláris iskolában tanult és Angliában vállalt munkát, de később felrobbantja magát azon ideológiától indíttatva, hogy minél több nyugati embert megöljön. Sokan az integrációját sikertelennek tekinthetik, pedig látszólag beilleszkedett a társadalomba.

A probléma gyökere nem pusztán az integráció hiánya vagy sikertelensége. Ez egy ideológiai háború, aminek pénzinjekciókkal, segélyekkel nem lehet véget vetni.

Sokan fiatalon radikalizálódnak. Hogyan tudják a biztonsági szervek időben azonosítani őket?

– Nem könnyű profilt alkotni róluk. Férfiak, muszlimok, és egy bizonyos ideológia vezérli őket. De itt a közös nevezők listája véget is ér. Egyaránt vannak közöttük szegény és gazdag háttérből jövők, családosok és egyedülállóak. Az ideológia az a fő kapocs, ami összeköti őket, és amíg az létezik, addig a radikalizáció jelensége is fennáll. Ezeket az embereket valójában az az ideológia hajtja, mely szerint minden iszlámhívőnek egyéni kötelessége a lehető legtöbb nyugati hitetlent megölnie, és ezen felelőssége alól a mások által elkövetett terrorcselekmények sem menthetik fel.

Mindezek fényében mondható, hogy Nyugat-Európa nagy biztonsági kockázatot vállalt, amikor a 2015-ös migránsválság során emberek millióinak befogadásával még többet „importált” ebből az ideológiából?

– Ezt a kérdést sem egyszerűsíthetjük le. Fontos látni, hogy a kontinensen élő muzulmánok nagy része nem most, hanem az 1960-as és ’70-es években érkezett, és Európa nem azért fogadta be őket, mert a nyugati országok olyannyira nagylelkűek lettek volna, hanem olcsó munkaerőre volt szükségük. De felvetődhet a kérdés: amennyiben abban hiszünk, hogy egy menekültnek otthont kell biztosítani, miért állunk meg egymilliónál vagy ötmilliónál? Hol van a határ?

A másik dolog, ami elsőre talán ellentmondásosnak tűnhet, de ha a kockázatokat vizsgáljuk, akkor így van: amikor egymillió muszlim bevándorló érkezik, statisztikailag száz vagy ezer közülük rendelkezhet az Al-Kaidához kötődő kapcsolatokkal – ez tény. A többi 999 ezer ember nem terrorista, és nem is szabad megbélyegezni őket. Ez is nehezíti például az integrációs és antiradikalizációs törekvéseket, melyek szükségszerűen azt éreztetik az iszlám vallású bevándorlókkal, hogy potenciális veszélyt lát bennük Európa. Ez is gerjeszthet olyan feszültséget, amely a későbbiekben valóban radikalizálódásban ölthet testet. Erre szoktam azt mondani, hogy minden gyógymód mellékhatással jár, és a kormányoknak, biztonsági erőknek át kell gondolniuk, vajon a mellékhatás nem lesz-e rosszabb magánál a betegségnél.

Európán belül sincs egyetértés az uniós migránspolitikával kapcsolatban. Van, ami Kelet-Európa számára tanulságként szolgálhat a Nyugaton tapasztalható folyamatok alapján?

– Keleten teljesen más a helyzet, hiszen ezekben az országokban elhanyagolható létszámban élnek muzulmán közösségek. Mégis úgy látom, hogy akár Magyarországon is sokakat aggaszt a Nyugat példája, és felteszik a kérdést: „Érdemes-e olyan országgá válnunk a jövőben, amely muzulmán bevándorlók tömegeinek ad majd otthont?” Úgy gondolom, hogy minden állam számára biztosítani kell a jogot ahhoz, hogy megválassza saját bevándorláspolitikáját. A történelem során ez eddig is így volt. Magyarországnak is joga van ahhoz, hogy – akár kulturális alapokon – eldöntse, kiket fogad be. Egy ország határozhat úgy, hogy a keresztény kultúrán alapuló identitását meg akarja védeni.

Hogyan lehetne hatékonyan kezelni a Nyugaton fennálló helyzetet?

– Ha nem is tudjuk száz százalékban felszámolni a problémát, akkor is tennünk kell ellene. A droggal szembeni harcban is nagyon fontos például, hogy ne csak a fogyasztókra figyeljünk, hanem az elosztókra is – hiszen a kínálat keresletet teremt. Hogyan történik ez egy ideológia esetében, vagy hol kellene az amerikai és európai kormányoknak keresniük az elosztókat? Elsősorban Szaúd-Arábia és Katar felé kellene szétnézniük. Ez a két ország támogatja a legszorgalmasabban az európai muszlimok radikalizációját. Rendkívül fontos lenne Nyugat-Európának és az Egyesült Államoknak erőteljes gazdasági szankciókkal rászorítania őket arra, hogy beszüntessék ezen tevékenységüket. Ironikus módon jelenleg Katart és Szaúd-Arábiát anyagilag Amerika tartja fenn. Amennyiben az USA kihátrálna a gazdasági együttműködésből, egy hetet sem élnének túl. De ezt nyilvánvalóan az olaj miatt nem fogja megtenni. Így a nyugati országok inkább végignézik, ahogy a két állam továbbra is kiapadhatatlan pénzforrása a nyugati muszlimok radikalizálásának.

Mi a helyzet a „belső ellenségekkel” – azzal a több ezer nyugati állampolgársággal rendelkező fiatallal, akik az Iszlám Állam egykori katonáiként térhetnek vissza Európába?

– Jogos kérdés, és ennél a pontnál muszáj átlépnem a politikai korrektség határain. Úgy gondolom, hogy egyszerűen őrültség tudatosan visszaengedni Európába olyan állampolgárokat, akik korábban az Iszlám Államhoz csatlakoztak. Elsőként Hollandiában szembesültem azzal, hogy erről társadalmi vita zajlik, és meg kell mondanom, hogy sokkolt a tény. Nem világos számomra, hogyan lehet egyáltalán kérdés mindez. Véleményem szerint ezeket az embereket ki kellene tiltani vagy halálbüntetéssel kellene sújtani, mivel az ISIS-hez, egy idegen terrorállamhoz való csatlakozásukkal hazaárulást követtek el. A médiában már annyi híradásban tájékozódhattak az Iszlám Állam tevékenységéről, hogy biztos vagyok benne, tudatosan döntöttek. Egy 18 éves férfi vagy nő nem naiv, és nem gyerek, ahogy azt számos visszatérő igyekszik elhitetni magáról a közvélemény előtt. Tudja, hogy mit csinál. Felnőttként, önként döntöttek úgy, hogy csatlakoznak egy háborús bűnöket elkövető terrorszervezethez. Szintén fontos hozzátennem, hogy időközben jól képzett terroristákká váltak. Hatalmas különbség van a képzett és az amatőr terroristák között – és amit Európa az elmúlt 10-15 évben megtapasztalt, az leginkább amatőr, tapasztalatlan elkövetők ujjlenyomatát hordja magán. Ne értsenek félre, drámai következményekkel jártak az eddigi támadások is, azonban közel sem volt olyan stratégiai jellegük, amit a négy év alatt kiképzett terroristák képesek lehetnek elkövetni a jövőben. Sajnos az sem segítene, ha ezeket az embereket Európába visszatérve esetleg börtönbe zárnák, hiszen ott akár még jobban eszkalálódhat a probléma, és egymással összezárva a cellákban még súlyosabb merényleteket szőhetnek. Nem szabad mindezt megengedni, bár attól tartok, hogy a jövőben nagy eséllyel sor kerülhet rá.

Ön szerint mi vár most Európára?

– Egyelőre úgy tűnik, hogy a társadalmi antiradikalizációs programok rövid távon nem képesek sikereket elérni, legfeljebb hosszú távon hozhatnak a helyzetben javulást. Meggyőződésem, hogy a legrosszabb még Európa előtt áll, ezért a biztonsági intézkedések kiterjesztése elengedhetetlen – különösen három fő területen. Először is kulcsfontosságú lenne kiterjedtebb védelem alá vonni az európai nevezetességeket, hiszen ha egy színház ellen történik terrortámadás, az hatalmas tragédiát jelent, de ha egyszer például az Eiffel-tornyot vagy a Big Bent érné támadás, az beláthatatlan következményekkel járna. Nyugati országokban járva rendszeresen azt tapasztalom, hogy a legtöbb fontos nevezetesség teljesen védtelenül áll. A második kritikus pont az esetleges túszdrámák kialakulásának lehetősége, hiszen ma már nagyon nehéz lenne eltéríteni egy repülőt, azonban egy vonatszerelvény például könnyű célponttá válhat. Nem nehéz elképzelni, hogy egy Bécsből Velencébe tartó vonatot elfoglaljon tíz fegyveres támadó – és a jövőben ilyesminek is fennállhat a veszélye. Továbbá a nem konvencionális (például biológiai vagy nukleáris) fegyverek használatának megelőzésére is nagy hangsúlyt kell tenni.

Izraelben régóta komoly harc zajlik a terrorizmussal szemben. Van olyan stratégia, ami példa lehet Európa számára?

– Mindenképp kiemelném a megelőzés fontosságát. Nemrég egy német tisztségviselővel beszélgettem arról, hogy miért nem végeznek több biztonsági ellenőrzést nyilvános területeken, és válaszában arra utalt, hogy nem korlátozhatják indokolatlanul a polgárok szabad mozgását és életmódját, csupán miután megtörtént a tragédia. Kellemetlen lehet, amikor egy színházba, bevásárlóközpontba vagy pályaudvarra érkezve a biztonsági személyzet tagjainak meg kell mutatnunk a táskánkat, de mégis hatékony megoldás. Izraelben ez a gyakorlat már évek óta működik, és az emberek mindennapi rutinjában sem okoz nagy fennakadást. Európának meg kell tanulnia, hogy nem elegendő reagálni a már megtörtént eseményekre – hanem kifizetődő előre felkészülnie ezekre. Remélem, hogy ehhez még nincs túl késő, bár nincsenek illúzióim. Kívánom, hogy az általam vizionált forgatókönyvekkel ne kelljen találkoznunk a jövőbeli hírekben.

Olvasson tovább: