Kereső toggle

Selyemút Afrikába

Gőzerővel növeli befolyását Kína a kontinensen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az évtizedek óta tartó segélyezést Kína egy új perspektívával váltotta fel. A gigantikus beruházásokat sokan a neokolonizáció eszközének tartják.

Afrikára évtizedek óta úgy tekintünk, mint az a földrész, amelyet a fejlődő Európa (majd később az Egyesült Államok) leuralt, természeti kincseit kifosztotta, lakosait pedig rabszolgasorsba kényszerítette, kialakítva azt a felfogást, hogy Afrika csupán egy másodrangú kontinens (sőt, sokszor használjuk még a ,,harmadik világ” kifejezést is). Míg 1870-ben csak Afrika 10 százalékát gyamatosították, 1914-re már csaknem 90 százaléka idegen hatalom befolyása alatt állt. A gyarmati rendszer felbomlása, valamint a két világháború után a Nyugat feladatának tekintette, hogy kisegítse az általa kizsákmányolt kontinenst, és a 20. század második felétől nagymértékű adományokkal látták el Afrikát. 1970 óta csaknem 300 milliárd dollárnyi támogatás folyt be a kontinensre, azonban ezek nagy részét csak akkor fizették ki a támogató államok, ha az adott ország ígéretet tett, hogy javít az emberi jogok helyzetén. A nyugati segélyek nagy része nem az afrikai gazdaság fellendítését szolgálta, hanem (mint egyfajta tüneti kezelés) a szegénységet visszaszorítani próbáló humanitárius, szociális célokra ment. Az OECD egy 2016-os jelentése szerint a fejlett országokból 2014-ben Afrikába irányuló pénz csupán 20 százaléka volt gazdasági célzatú, 12 százalék humanitárius, 46 százalék pedig szociális projekteket segített.

Segély helyett hitel

A 21. század beköszöntével azonban a harmadik világbeli kontinens arculata is elkezdett átalakulni. Bár az elmúlt két évben a világpiaci mozgások (például a kőolaj árváltozásának nagy kilengései) Afrikában is éreztették hatásukat, a földrész rohamléptékben fejlődik. A Business Insider elemzése alapján 2016-ban a tíz leggyorsabb ütemben fejlődő országból hét afrikai ország volt, egyes előrejelzések szerint 2023-ig a kontinens átlagos gazdasági növekedése elérheti az évi 6 százalékot is.

Miközben Afrika jelentős része még mindig érintetlen és természeti kincsekben gazdag, Kína gazdasága maximálisan pörög, hogy el tudja látni a majdnem 1,4 milliárdos lakosságát. A keleti nagyhatalomnak óriási szüksége van elegendő mennyiségű nyersanyagra, hogy fenn tudja tartani elképesztő mértékű termelését. A nyugati világgal ellentétben Kína nem pusztán mint egy segélyre szoruló kontinensre, hanem komoly üzleti lehetőségeket hordozó területként tekint Afrikára. Sokak számára azonban nagy kérdés, mik is Kína valódi szándékai az egyre szorosabbra fűzött gazdasági kapcsolatokkal.

A kétezres évek elején Kína Afrikával folytatott kereskedelme elhanyagolható volt, 2015-ben azonban a két fél kereskedelme 160 milliárd dollárra ugrott. Csak 2014-ben 70 milliárd dollár értékben szerződtek le kínai vállalatok afrikai infra-strukturális fejlesztésekre, mára pedig Peking több hitelt nyújt Afrikának, mint a Világbank.

Hszi Csin-Ping, a kínai pártfőtitkár-államfő 2013-ban bejelentette a „One Belt One Road” kezdeményezést, mely egy átfogó, gazdasági kapcsolatokat kialakító stratégiát takar. A stratégia része egy új, 21. századi szárazföldi és vízi „selyemút” (vagyis szoros gazdasági együttműködés) kiépítése Kína számára fontos országokkal és kontinensekkel, így Afrikával is.

Alapvetően a kínai–afrikai üzleti kapcsolatok nagyon hasonlítanak egy fejlett–fejlődő terület gazdasági kapcsolatához: míg Kína késztermékeket exportál Afrikába, addig nagy mennyiségben importál nyersanyagokat (ásványkincsek, olaj stb.) ugyanazokról a területekről. Kína viszont jóval tovább megy annál, mint hogy egyszerű csereügyleteket lebonyolítva kereskedjen a kontinenssel. 

Kína késztermékeket exportál Afrikába, ahonnan nagy mennyiségben importál nyersanyagokat.

Modern kori gyarmatosítás?

A dél-afrikai Angola elnöke, José Eduardo dos Santos terve volt, hogy a nyomornegyedekből az embereket megfelelő életkörülmények közé költöztesse, ezért még 2008-ban kínai befektetőkhöz fordult, hogy építsenek fel a főváros szomszédságában egy teljesen új várost. A Nova Cidade de Kilamba nevű várost Peking egy három és fél milliárd dolláros, általuk nyújtott hitelből építette fel, azonban egy feltételt szabott; a kölcsönt 20 éven belül vissza kell fizetni, valamint Kína 50 évre kizárólagos jogot kap az olajkitermelésre. A kivitelezést végző kínai cég, a CITIC a világ 156. legerősebb cége az adózás utáni profitot tekintve. A félmillió lakost befogadni és ellátni képes város 2012-re épült fel, azonban szinte teljesen néptelen a mai napig. Az angolai kormány ugyanis átlagosan 200 ezer dollárt kér egy lakásért egy olyan országban, ahol a lakosság nagy része napi 2 dollárból él. A kínai beruházások közül a legtöbb ugyan nem ilyen típusú projektekre korlátozódik, de a kínai stratégia jól kirajzolódik legtöbbjüknél: infrastruktúra és munkahelyteremtés céljából Peking a jövőbeni kereskedés és fejlődés ígéretével nagy mennyiségű kínai hitelt ad afrikai országoknak, ráadásul sokszor kínai cégeket bíznak meg, hogy elvégezzék a projektet. Jelenleg egymillió kínai munkás dolgozik kínai projekteken Afrikában.

Ebből a stratégiából sokan egyfajta neokolonialista indítékot sejtenek a beruházások mögött, melyek valós célja Afrikát függővé tenni Kínától. A Fitch Ratings hitelminősítő intézet szerint Kína beruházásai sokkal inkább politikai, mintsem gazdasági indíttatásúak. A Pageo Geopolitikai Kutatóintézet tanulmánya rámutat, hogy a legnagyobb kínai fejlesztési és export-import bankok hosszú lejáratú hitelekkel gyakorlatilag szolgasorba állítják a partner államokat. Amennyiben hosszú távon ezen országok nem lesznek képesek önálló gazdaság beindítására, egy esetleges kínai gazdasági lelassulás sok afrikai országot súlyosan érintene (Sierra Leone exportjának 80 százaléka Kínába irányul, Kenya, Tanzánia, Mauritánia és több Guineai-öböl menti ország importjának többsége is a keleti országból érkezik). 

Nova Cidade de Kilamba. Szellemváros Angolában. A kínaiak által felépített lakásokat az átlag angolaiak nem engedhetik meg maguknak.

A szoros gazdasági kapcsolatokat kihasználva az ENSZ Biztonsági Tanács tagjai közül Kína állomásoztatja a legtöbb békefenntartó alakulatot a kontinensen. 2016-ban Kína megállapodott Dzsibutival, hogy az afrikai országban katonai támaszpontot hozhat létre, így az ázsiai nagyhatalomnak tengeri bázisa is lesz a Vörös-tenger bejáratánál.

Kína mellett egyre több ázsiai vagy csendes-óceáni ország irányítja befektetéseit Afrika felé, így tesz India és Japán is. Abe Sinzó japán miniszterelnök tavaly jelentette be, hogy 30 milliárd dollár értékű infrastruktúra-fejlesztést fognak véghezvinni Afrika országaiban, melynek keretében több ország elektromos hálózatának és tömegközlekedésének minőségét javítják majd.

A hitelfüggőség és a hatalmi jelenlét (legyen az akár katonai, akár békefenntartó) okozta feszültségek ellenére az afrikaiak még mindig szívesebben üzletelnek Kínával és más keleti országokkal, mint a nyugatiakkal. Ráadásul Kínának van még egy nagy előnye a nyugati versenytársakkal szemben: míg az Egyesült Államok vagy más országok politikai és emberi jogi feltételeket szabnak, a pekingi vezetést nem igazán érdeklik Afrika belügyei. A kínai hitelek anélkül áramlanak be a kontinensre, hogy közben a partnerországoknak bármilyen belpolitikai krízishelyzetet meg kellene oldaniuk . Ezzel a hozzáállással Kína egyelőre olyan helyzeti előnnyel rendelkezik, amelyet kihasználva a közeljövőben komolyan felboríthatja a nagyhatalmi erőviszonyokat.

Olvasson tovább: