Kereső toggle

A Haley üstökös

Nikki Haley, az amerikai külpolitika médiaarca

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nikki Haley ENSZ-nagykövet azon kevés kormánytag közé tartozik, akiknek az elismertsége nemcsak hogy nem szenvedett idáig csorbát, de még növekedett is. A volt dél-karolinai kormányzó új hivatalában az amerikai külpolitika egyik legmarkánsabb képviselőjévé lépett elő.

Hozzá kell tenni, hogy eddig nem is nagyon akadt vetélytársa, mivel Rex Tillerson külügyminiszter, aki mellőzve érezte magát a kormányban, szinte teljesen üresen hagyta számára a terepet. Bár sokan azt várták, hogy a mindenféle szakmai tapasztalatot nélkülöző Haley „nem fog sok vizet zavarni az ENSZ-ben”, napi szinten szerepel a hírekben szankciók kiharcolásával, vagy Észak-Koreának, Iránnak, Venezuelának vagy más rezsimeknek irányzott kemény „beszólásaival”.

Megvalósult amerikai álom

Nimrata Nikki Randhawa a 2500-as lélekszámú dél-karolinai Bambergben született 1972-ben. A Pandzsábból származó szülők akkor döntöttek úgy, hogy Amerikába költöznek, amikor az apa kanadai PhD tanulmányait befejezve a Voorhees College-ban kapott állásajánlatot. Bár előkelő kaszthoz tartoztak, meg voltak róla győződve, hogy gyermekeikre szebb jövő vár a „lehetőségek hazájában”.

A négygyermekes szikh család nem kis feltűnést keltett a vidéki kisvárosban – elsőként érkezett indiaiakként gyakran találkoztak előítéletekkel, tudatlansággal, ellenséges megnyilvánulásokkal. Mindezek ellenére a szülők úgy nevelték a gyerekeket, hogy hálásak legyenek, amiért Amerikában élhetnek, és soha ne áldozatként tekintsenek magukra. Haley mindig elmondja, nem szereti, ha a média előhozza a diszkriminációt illusztráló anekdotákat az életéből, mert „nem azt mutatják meg, mennyi jó volt Bambergben”.

A családi életbölcsességek tárához tartozott az is, hogy „nincs olyan opció, hogy nem megy” – Haley önéletrajzának is ezt a címet adta (Can’t Is Not An Option). Az iskolás évekről ezt írja könyvében: „Ekkor már sejtettem, hogy a – vallásom, származásom és később a nemem miatti – különbözőségem állandóan napirenden lesz velem kapcsolatban. De ez soha nem zavart. Csak azt kellett tennem, amit a szüleim mindig is tanítottak: kezelni a helyzetet. Számomra ez azt jelentette, hogy arra koncentráljak, mik a közös pontok köztem és a barátaim között, és kerüljem azt, ami elválaszt bennünket”. Elmeséli, hogy egyszer a szünetben az osztálytársai kijelentették, hogy külön fehér és fekete csapatban fognak labdázni, és megkérdezték Nikkit, ő melyikhez csatlakozik. Rövid kínos csend után feltalálta magát, hirtelen kikapta a labdát a kezükből, és pattogtatni kezdte. „Na, akkor játszunk?” – kiáltotta, és hamarosan mindegy volt, ki hova tartozik. 

Haley anyja társadalmi ismereteket tanított, mellette a nappalijukban egzotikus tárgyakat kezdett árulni, amiből az évek során multimillió dolláros nemzetközi divathálózatot épített fel. Nem mindig ment jól az üzlet, de mindig tanultak a nehézségekből. Mint Haley önéletrajzában írja, a szülei azt vallották, hogy „nem panaszkodni kell a problémák miatt, hanem tenni kell ellenük valamit. És amikor elhatározzuk, hogy teszünk valamit, azt a legjobban kell csinálni, úgy, hogy az emberek emlékezzenek ránk miatta”. Nikki 13 éves korától átvette a cég könyvelését, így első kézből szerzett tapasztalatokat arról, milyen nehéz a „kis halaknak” boldogulniuk. Innen erednek a bürokráciával és a kormány túlszabályozásra való törekvéseivel szembeni kritikái.

A középiskola után a könyvelés szakot választotta a Clemson Egyetemen. A hagyományos szikh családban nevelkedett lány elsőéves hallgatóként kezdett randizni egy fiúval, Michael Haley-vel. A kapcsolatból néhány év múlva házasság lett – a szülőknek hozzá kellett edződni a gondolathoz, hogy lányuknak nem általuk kiszemelt, indiai férje lesz. Szikh és metodista szertartást is tartottak; Nikki azóta felvette férje vallását, mert, mint mondta, „Jézus tanításai szóltak hozzá”. Két gyermekük született, Rena (19) és Nalin (15). Michael Haley a dél-karolinai nemzeti gárda tagja; 2013-ban Afganisztánban is szolgált.

Nikky Haley egy televíziós vitában kampányol Dél-Karolina kormányzóságáért 2010-ben.
Politikai pálya

Az egyetem után az üzleti életbe kikerülve Nikkinek csak erősödött az a meggyőződése, hogy a szüleiéhez hasonló vállalkozásoknak alig van lehetőségük felszínen maradni. Ez adta a kezdő lökést, hogy 2004-ben induljon a helyi választásokon, bár semmi esélye nem volt. A hivatalt addig betöltő ellenfele kiterjedt családi szálakkal kötődött a körzetéhez és Haley-nek rá kellett jönnie, hogy származása és neme is hátrányt jelent. Amikor nagyon kilátástalannak tűnt a kampány, egy kínai szerencsesütiben talált üzenet adott új ötletet: „A győztesek azt teszik, amit a vesztesek nem”. Nikki ezt úgy értelmezte, hogy a legtöbben például nem vállalnak be olyasmit, ami kényelmetlen. Fogta magát, elment ellenfele befolyásos unokatestvéréhez, és kerek perec kért tőle egy csekket. Az így kapott „támogatásból” TV-reklámokat tudtak készíttetni, ami fordulatot hozott a kampányban. 

Ám az igazi harc csak a választások megnyerése után kezdődött: a helyi republikánus elit olyan volt, mint valami „öregfiúk klubja” a maga érinthetetlen szabályaival. Nem is nézték jó szemmel Haley reformjait, például a név szerinti szavazás bevezetését (egy pozíció elvételével és megszégyenítéssel „büntették” érte). Haley mégis hírnevet vívott ki magának mint olyan konzervatív politikus, aki le is tesz valamit az asztalra. 2010-ben már a kormányzói hivatalért indult. Ellenfelei nem bántak kesztyűs kézzel vele. Az egyik republikánus szenátor egy rádiós műsorban „rongyfejűnek” (az indiaiakra használt rasszista kifejezés) nevezte, majd két tanácsadó állt elő szaftos részletekkel a Haley-vel folytatott állítólagos viszonyukról. A durva kampány ellenére Haley-t 2010 novemberében Dél-Karolina első női és nem fehér vezetőjévé választották; országos szinten a louisianai Bobby Jindal után a második indiai amerikai kormányzó lett.

Dél-Karolina törvényhozásának élén is ragaszkodott a washingtoni befolyás visszaszorításához. Elérte, hogy a föderációs törvények helyett az állam saját migrációs szabályozása érvényesülhessen. A szakszervezetek és a kormány nyomásának ellenállva gazdasági növekedést serkentő intézkedéseket hozott (nagy sikernek számított például, hogy a Boeing North Charlestonba költöztette a 787 Dream-linert előállító telephelyét). A munkanélküliség rekordalacsonyra zuhant, az – adóemelés nélkül kivitelezett – infrastrukturális beruházások viszont soha nem látott mértékben beindultak. A négy évvel későbbi választáson Haley már magabiztosan nyert.

Az eredményekre az országos média is felfigyelt. A hírek Dél-Karolina, illetve a republikánus párt átalakulásáról szóltak; a Newsweek mint Az új Dél arcát szerepeltette a címoldalán Haley-t. 2012-ben szóba került Mitt Romney esetleges alelnök-jelöltjeként, de visszautasította a felkérést, a kormányzóként még rá váró feladatokra hivatkozva. A 2016-os kampányban eleinte Marco Rubiót támogatta, Trumpot sokáig kritikákkal illette.

Izrael mellett

Haley az ENSZ New York-i székhelyén eddig viszonylag független tudott maradni Washingtontól és az ottani politikai játszmáktól (az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete egyben kormánytag is). Jellemzően az amerikai érdekek és nyugati értékek határozott szószólójaként tartják számon, és – elsősorban Izrael melletti kiállása miatt – gyakran hasonlítják olyan elődökhöz, mint Jeane Kirkpatrick, Daniel Moynihan vagy John Bolton.

Többször nyilatkozta, hogy az a célja, hogy megváltoztassa az ENSZ-ben a légkört, főként a szervezet Izrael-ellenes „kultúrájára” célozva. Izrael támogatását korábban is fontosnak találta: ő volt az első kormányzó, aki BDS (Izrael elleni nemzetközi bojkott mozgalom) tevékenységeket tiltó törvényt vezetett be államában. Jelenlegi pozíciójában megvétózta Szalám Fajjád volt palesztin kormányfő líbiai ENSZ-nagykövetté jelölését, hiszen, mint kifejtette, az Egyesült Államok nem ismeri el a palesztin államot. „Amíg a Palesztin Hatóság nem hajlandó leülni tárgyalni, és amíg az ENSZ nem úgy reagál, ahogy kellene, nincs több »ingyenjuttatás« a Palesztin Hatóságnak” – magyarázta. Kiharcolta, hogy az ENSZ visszavonja a Nyugat-ázsiai Gazdasági és Szociális Bizottság jelentését, amely apartheid államnak bélyegezte Izraelt, továbbá kilátásba helyezte, hogy az Egyesült Államok kilép az Emberi Jogok Bizottságából, ha az nem hagy fel Izraellel szembeni diszkriminációjával.

Nem egyszer keményen elmarasztalta az ENSZ-t, amiért „a kisujját sem mozdítja, hogy reagáljon” azokra az esetekre, amikor az Izraelt és az Egyesült Államokat fenyegető Irán megsérti a szervezet által felállított szankciókat. A múlt hónapban Bécsbe utazott, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget rábírja, hogy hozzáférést szerezzen Irán katonai bázisaihoz. Kezdeményezésére az UNIFIL-csapatokat (az ENSZ Libanoni Békefenntartó Missziója) szigorúbb ellenőrzésre kötelezték, miután parancsnokuk azt állította, nincs tudomása az iráni fegyvercsempészetről.

Haley teljesítménye beindította a találgatásokat, hogy vajon milyen további ambíciókat dédelget. A felívelő karrier megtorpanása ugyanakkor éppúgy benne van a pakliban. Mindenesetre egyelőre úgy tűnik, a kormányban tolerálják sajátos megnyilvánulásait. Ugyanazon „kormányátalakítás” keretében, melyen belül Steve Bannon tanácsadó távozott, Haley-t a nemzetbiztonsági tanács felsővezetőkből álló bizottságának tagjává választották, ami azzal jár, hogy rendszeresen részt fog venni a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein.

 

Kirkpatrick az ENSZ-ben

Ronald Reagan 1981-ben bízta meg Jeane Kirkpatricket, hogy képviselje Amerikát az ENSZ-ben. Kirkpatrick az előző négy évben már elszörnyedve figyelte a Carter-kormány lekezelő bánásmódját Izraellel szemben, és különösen, ahogy elődei megszavazták a 465-ös határozatot, amely elítélte „az arab területek, köztük Jeruzsálem izraeli megszállását” (miközben titokban találkoztak a Palesztin Felszabadítási Szervezet képviselőjével). Az Izraellel szembeni előítéleteket látva Kirkpatrick azt mondta, már azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a holokauszt megismétlődhet.
Az ENSZ olyan platformmá vált, állította Kirkpatrick, ahol rendszeresen támadják Izraelt koholt bűnök alapján, miközben senki nem emelte fel a szavát „a Pol Pot gyilkos utópiája miatt” elpusztult 3 millió kambodzsai, az Idi Amin által legyilkolt negyedmillió ugandai vagy az alapvető jogoktól megfosztott szovjet állampolgárok miatt. Meg volt róla győződve, hogy Izrael ENSZ-beli elszigetelése és megbélyegzése mögött a Szovjetunió állt, amely a zsidó államot folyamatosan rasszizmussal vádolta és a dél-afrikai apartheiddel azonosította. A holokausztot kiforgatva, a palesztinokat „az arab világ zsidóiként”, az izraelieket pedig „nácikként” állította be. „Ha a népirtás vádja rögzül, Izrael állama és népe elleni bármilyen támadás igazoltnak fog látszani” – figyelmeztetett az amerikai nagykövet.
Peter Collier, Kirpatrick 2012-ben megjelent életrajzának (Political Woman: The Big Little Life of Jeane Kirkpatrick) írója a Jerusalem Postban egy akkori cikkben jogosnak nevezte, hogy párhuzamot vonnak az Obama- és a Carter-adminisztráció között közel-keleti szövetségesük iránt tanúsított bánásmódjuk tekintetében. A szerző szerint Carter Izrael-politikája nagyban hozzájárult, hogy alulmaradt Ronald Reagannel szemben, aki egyből Izrael védelmét Amerika és a nyugati civilizáció védelmeként értelmező nagykövetet küldött az ENSZ-be.

 

Deir ez-Zór hősei

Az elmúlt években hozzászoktunk ahhoz, hogy Szíriából csak rossz és annál is rosszabb hírek érkezhetnek. Ha bárkinek Európában kétsége lenne afelől, hogy mit jelent a gyakorlatban az iszlamizáció, annak Szíria bőséges bizonyítékkal szolgálhatott arra, hogy pusztulást, terrort, háborút és szektariánus öldöklést.
A hat és fél éve tartó szíriai polgárháború eredménye több százezer, valószínűleg félmilliónál is több halálos áldozat, és az, hogy a lakosság több mint fele hajléktalanná vált. Sokmillió háborús menekült él Szírián belül, Törökországban, Jordániában és Libanonban, de a szíriai háború nagyban hozzájárult a 2015-ös európai migránskrízis kirobbanásához is.
Ennek fényében kifejezetten jó hír, hogy a jelek szerint közel a háború vége és a Szíria és Irak mellett Európát is vérbe borító Iszlám Állam horrorkalifátusának összeomlása. A folyamat fontos dátuma 2017. szeptember 5-e, amikor a kelet-szíriai Deir ez-Zór felszabadult az Iszlám Állam ostroma alól.
Deir ez-Zórt 2011 júliusa (!) óta fenyegették különböző iszlamista terrorszervezetek (őket nevezték a nyugati sajtóban „mérsékelt felkelőknek”), majd 2014 tavaszán az Iszlám Állam vette ostrom alá a várost, amelynek az utolsó, békebeli népszámláláskor, 2004-ben 204 ezer lakosa volt.
A körülzárt városban 100-150 ezer ember védekezett éveken át – a város szunnita, síita, kurd, örmény és asszír keresztény lakosai egészen elképesztő, csak a második világháborús Moszkva, Leningrád és Sztálingrád náciellenes hőseire emlékeztető elszántsággal álltak ellen a kalifátus terroristáinak.
A város helyzete 2017 elején még rosszabbra fordult, miután az Iszlám Állam elfoglalta Deir ez-Zór repterét. Innentől kezdve a körülzárt város lakosságát a szír kormányerők, az oroszok és az ENSZ látta el légi úton – utóbbi élelmiszerrel, előbbi kettő fegyverekkel is.
E héten a szír kormányerőknek orosz légitámogatással sikerült megtörniük a három és fél éve tartó ostromot, és elérniük a városban védekező kormányerőket. Deir ez-Zór lakosai az utcán ünnepelték a fordulatot, mi pedig – függetlenül attól, hogy teljes joggal hangoztatjuk fenntartásainkat az Aszad-rezsimmel és szövetségeseivel, Oroszországgal és Iránnal szemben – ezekben a napokban együtt örülhetünk a város lakosaival, akik megmutatták a magatehetetlen Európának is, hogy az agresszív dzsihádistákkal szemben sem a meghátrálásnak, sem a kompromisszumnak nincs helye. És azt is, hogy a horrorkalifátus igenis legyőzhető.  (G. G.)

 

Eltérített Közel-Kelet-politika?

Donald Trumpnak a Közel-Kelettel kapcsolatos kampányígéretei nem igazán egyeznek a közel-keleti politikáját irányító kormánytagok álláspontjával. A közelmúlt személyi változásai átalakíthatják az adminisztráció álláspontját a térséget illetően.
Jelzésértékű például John Boltonnak, George W. Bush ENSZ-nagykövetének (2005–2006) a National Review-ban megjelent írása, melyben, attól tartva, hogy javaslata nem jut el az elnökhöz, nyilvánosan publikálta tervét az iráni nukleáris egyezmény felbontására. „Bár korábban az a megtiszteltetés ért, hogy [Trump] azt mondta, bármikor felkereshetem, ez már nem így van” – magyarázta. Az elnöknek 90 naponta kell megerősítenie a kongresszus felé, hogy Irán betartja-e az egyezményt. Trump vonakodva bár, de eddig két alkalommal ezt megtette. „Most akkor Trump a főnök vagy a tanácsadói?” – tette fel Bolton a költői kérdést.
Fordulatot jelent az afganisztáni háború folytatása melletti döntés is, sőt az ezt bejelentő beszédben az „iszlám terrorizmus” szókapcsolat hiánya, ami Trump nemzetbiztonsági tanácsadójának ideológiai nézeteit tükrözi. H. R. McMaster (képünkön) úgy gondolja, hogy a terroristák egyszerűen bűnözők, tetteiknek semmi köze a valláshoz, épp ezért „radikális iszlám terrorizmusról” beszélni inkább károkat okoz.
A Conservative Report egy cikke magas rangú kormánytagok beszámolói alapján komoly felvetéseket fogalmazott meg McMaster Izrael-ellenes álláspontjáról is. Az egyik nyilatkozó elmondta, hogy: „McMaster vehemensen ellenzi Amerika és a zsidó állam szövetséges kapcsolatának megerősítését”, emellett „rendszeresen a palesztin állam 1947 előtti [történelmileg hamis] létezéséről beszél”, miközben Izraelt „illegitim, megszálló hatalomnak” tekinti. Mindebből egyenesen következik, hogy Jeruzsálemet – ahová Trump megígérte az amerikai nagykövetség áthelyezését – sem tartja Izrael fővárosának. 
A Politico szerint McMaster elkezdte növelni a Nemzetbiztonsági Tanács befolyását a Jared Kushner, Trump tanácsadója és veje „portfoliójához” tartozó izraeli–palesztin rendezés kérdésében is. Mielőtt Kushner, Jason Greenblatt, a közel-keleti békefolyamatért felelős diplomata és Dina Habib-Powell nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettes augusztus végén a Közel-Keletre utazott, hogy új életet leheljen a béketárgyalásokba, Victoria Coates-t, Ted Cruz szenátor korábbi tanácsadóját Jason Greenblatt teljes idejű beosztottjává nevezték ki. A korábbi kollégái szerint éles eszű, de meglehetősen uralkodó természetű nő áthelyezésével McMaster irányítása alá vonhatja Greenblatt és Kushner tevékenységét.
Az Izrael-szimpatizáns szervezetek aggódva figyeltek más, kormányon belüli mozgásokat is. A Zionist Organization of America (ZOA) rámutatott, hogy a közel-keleti ügyekért felelős külügyminiszter-helyettessé kinevezett David Satterfield eddigi karrierje során következetesen egyenlőségjelet tett Izrael védelmi intézkedései és az azokat szükségessé tevő palesztin terrorizmus közé. A ZOA szerint „a republikánus Huma Abedinnek” (Hillary Clinton „jobbkeze”) nevezett Dina Habib-Powell szintén „ellenséges Izraellel szemben”.
Jonathan Schanzer, a Foundation for Defense of Democracies agytröszt igazgatóhelyettese szerint Kushner útjában benne lett volna egy nagyobb ívű stratégia kialakításának lehetősége. „Még lenne érdeklődés a térségben a béke regionális szintű kiépítésére” – utalt arra a Trump által korábban felvetett megoldásra, miszerint szélesebb körű, kölcsönös békemegállapodásban kellene gondolkodni az arab országok bevonásával. Egyúttal figyelmeztetett, hogy Oroszország és Irán növekvő jelenléte miatt a terv kifuthat az időből.
Márpedig az idő nagyon szorít. A Hamasz azzal kérkedett, hogy (a mellesleg fegyverembargó alatt álló) Teherán megint a legnagyobb pénz- és fegyverellátója lett a szíriai polgárháború miatti mosolyszünet után. A Times of Israel pedig arról ír, hogy Teherán hatalmas forrásokat mozgat meg, hogy Szíriát saját provinciává formálja. Irán fegyvercsempész tevékenysége mellett Dél-Libanonba jelentős létszámú Hezbollah-csapatok fészkelték be magukat és ugyanitt az irániak rakétagyártásra alkalmas létesítményeket építenek; Szíriában pedig orosz mintára engedélyért kilincselnek, hogy Tartúszban saját kikötőt alakítsanak ki. A Trump-kormány minderről eddig nem vett tudomást, nehezményezi a Times of Israel. (Apáti Ildikó)

Olvasson tovább: