Kereső toggle

Ki veszélyezteti Hebront?

Az UNESCO döntése elárulja a zsidó-keresztény örökséget

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Izraeli, észak-amerikai ÉS AUSZTRÁL politikusok, valamint zsidó és evangéliumi keresztény vallási vezetők is élesen bírálták az UNESCO legutóbbi határozatát, amely teljesen palesztin fennhatóság alá helyezte a Hebronban található Pátriárkák sírját. A döntéssel újabb támogatást kapott a palesztin helyettesítési teológia, amely nem fogadja el a történelmi és bibliai tényeket Izraelnek a konkrét földrajzi térséghez (Jeruzsálemhez, Júdeához és Szamariához) fűződő kapcsolatáról, tagadja Istennek a zsidó pátriárkákkal kötött szövetségeit és Jézus Krisztus zsidó identitását, mindent, amiben a Biblia alapján a keresztények is mélyen hisznek. Ahogy a zsoltár szavaival egyetlen Bibliát tisztelő hívő sem feledkezhetik el Jeruzsálemről, úgy Hebron elrablása sem lehet közömbös a számunkra, különösen itt, Európában.

„A krematóriumok füstje 73 évvel ezelőtt, itt ezen a helyen is érezhető volt, ahol most karnyújtásnyira a világ legnagyobb zsidó tömegsírjától az UNESCO két határozatával is megtagadta a zsidó nép történelmi múltját, és megszállónak minősítette Izraelt ősi fővárosainkban, Hebronban és Jeruzsálemben” – mondta drámai beszédében a zsidó állam képviselője Krakkóban, az UNESCO Világörökségi Bizottságának ülésén. A kontinens legsötétebb múltját idéző helyszín szomszédságában születtek meg az újabb gyalázatos, történelem- és Biblia-hamisító döntések. Pedig Auschwitz (akkori nevén Oświęcim) még békés kisváros volt, amikor már 1929-ben javában zajlottak a zsidók elleni arab pogromok Hebronban és Jeruzsálemben.

Európa is vizsgázott

Botrányos körülmények között került sor Krakkóban a szavazásra, amelyen az UNESCO Világörökségi Bizottsága arról döntött, hogy „veszélyeztetett palesztin világörökségi helyszínnek” nyilvánítják a Pátriárkák sírját Hebronban, pontosabban, ahogy a szöveg nevezi: al-Khalil városában. Izrael ENSZ-képviselőjét egy lengyel diplomata biztonsági őrökkel készült kikísértetni, amikor Carmel Shama-Cohen tiltakozott az elnökségi asztalnál, miután az előzetes megállapodással szemben az elnök mégsem engedélyezte a titkos szavazást. (Izrael ezzel szerette volna elérni, hogy minden állam – köztük a mérsékelt arab államok – megfelelési kényszer nélkül, lelkiismeret szerint szavazhassanak.) A szavazás végül formálisan titkos lett ugyan, de ez csak arra vonatkozott, hogy a szavazási listát nem hozták nyilvánosságra, a voksokat tartalmazó borítékokat azonban a küldöttek egymás szeme láttára dobták be a folyosón elhelyezett urnába.

A végeredmény (10 igen, 8 tartózkodás, 3 nem) azonban nem hagyott kétséget arról, ki hogyan foglalt állást. Az évente változó összetételű Bizottság 21 tagot foglal magába, ezek a következők: Angola, Azerbajdzsán, Burkina Faso, Horvátország, Kuba, Finnország, Indonézia, Jamaica, Kazahsztán, Kuvait, Libanon, Peru, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Portugália, Dél-Korea, Tunézia, Törökország, Tanzánia, Vietnam és Zimbabwe. A listán öt olyan ország szerepel, amely nem ismeri el Izrael létét, és nem áll diplomáciai kapcsolatban a zsidó állammal (Kuba, Indonézia, Kuvait, Libanon és Tanzánia). Ők automatikusan támogatnak az ENSZ-ben minden Izraellel szembeni állásfoglalást, nyilván ezúttal sem tettek másként.

A korábbi szavazások és a vitában tett nyilatkozataik alapján valószínűleg nemmel szavazott a többi harmadik világbeli ország is.

Ebben nincs különösebb meglepetés, az európai országok magatartása viszont aggasztó: a lehető legjobbat feltételezve is azt mondhatjuk, hogy a Bizottság négy jelenlegi európai tagja (Horvátország, Finnország, Lengyelország, Portugália) közül legfeljebb hárman utasították el az Izrael-ellenes döntést. Miután mind a négy ország hivatalosan keresztény tradíciójú állam (a protestáns finnek mellett a három legkatolikusabb európai államról van szó), kijelenthetjük, hogy Európa egy része már szembefordult a kereszténység alapját is jelentő Szentírás tényeivel. Még inkább így van ez, ha figyelembe vesszük, hogy 2016 tavaszán az UNESCO Végrehajtó Bizottságában három szintén erős keresztény múlttal rendelkező európai állam (Franciaország, Spanyolország és Svédország) – ahol nyilvánvalóan tisztában vannak a történelmi tényekkel és a Szentírásnak a konkrét földrajzi hellyel kapcsolatos kijelentéseivel – megszavazta azt a döntést, ami kizárólagosan muszlim vallási helynek nyilvánította a Jeruzsálem szívében fekvő Nyugati Falat és a Templom-hegyet.

Zajlik tehát az árulás, és ennek újabb állomása, hogy Jeruzsálem után a másik ősi izraeli fővárost, Hebron örökségét is eltagadták a zsidóságtól. Ennek képtelenségére Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök tömör nyilatkozatában már felhívta a figyelmet (erről lásd cikkünket a 6-7. oldalon), ám érdemes részletesebben is felidézni, mit is jelentett Hebron a múltban és korunkban a zsidóság számára, amit az UNESCO Izrael által „veszélyeztetett palesztin világörökségi helyszínnek” nyilvánított.

Ábrahám, Isten barátja

A zsidóság Hebronnal (héber nevén: Hevron) még régebbi kapcsolatban áll, mint Jeruzsálemmel: ez a legősibb zsidó település és egyben a világ egyik legrégebbi városa (a Biblia szerint Hebron hét évvel korábban épült, mint az ősi egyiptomi Coán városa, a Nílus deltájában, sőt Josephus Flavius szerint régebbi még a híres Memphisnél is, ami már az első századbeli zsidó történetíró korában is 2300 éves volt).

A város neve a habar (egyesít, csatol, társul) szóból származik, ami egyrészt egy konkrét személyre, Ábrahámra utal, akit a Szentírás több helyen is „Isten barátjának” nevez. (Ésaiás próféta ezt írja a pátriárkáról, és leszármazottairól: „Te Izráel, én szolgám, Jákób, akit én elválasztottam, Ábrahámnak, az én barátomnak magva” – És. 41:8, lásd még 2Krón. 20:7) Az ősi kijelentést az Újszövetség is megerősíti, amikor Jakab azt írja: „Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett” (Jak. 2:23).

Ugyanez a héber szó tartalmazza a csatlakozás, társulás, szövetségkötés értelmet is, ami szintén kulcs Hebron értelmezéséhez. Isten először Ábrámmal kötött szövetséget Hebronban: „Az Úr pedig monda Ábrámnak, miután elvált tőle Lót: Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Mert mind az egész földet, amelyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre. És olyanná teszem a te magodat, mint a földnek pora, hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámlálható lesz. Kelj fel, járd be ez országot hosszában és széltében: mert néked adom azt. Elébb mozdította azért sátorát Ábrám, és elment, és lakozott Mamré tölgyesében, mely Hebronban van, és oltárt épített ott az Úrnak.”

(1Mózes 13:14–18) Ábrahám Isten küldötteivel is itt, Hebronban, a Mamré tölgyesében találkozott, akik kijelentést adtak számára az ígéret gyermekéről, Izsákról. „Megjelenék pedig ő néki az Úr a Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon … Esztendőre ilyenkor bizonnyal megtérek hozzád és íme akkor a te feleségednek Sárának fia lesz.” (1Mózes 18:1;10)

Ábrahámhoz, Isten barátjához és rajta keresztül Hebron városához számos nép kötődik: a zsidóság mellett az Ismaelt pátriárkájuknak tekintő arabok (Hebron arab neve: al-Khalil, szintén azt jelenti: „a barát”) és olyan népek is, amelyeket ma nehéz beazonosítani, de szintén Ábrahámtól származtak.

Miután meghalt Sára, Ábrahám megvásárolt egy földterületet Hebronban (a Biblia a pontos árat is feljegyezte: 400 ezüst sékel). A helyszín nagyon közel állt a pátriárka szívéhez: a Makpelá barlangja ugyanis szemben feküdt Mamré tölgyesével. Ez a hely, Makpelá barlangja ma is ismert, itt áll ugyanis a Pátriárkák sírja. Miután eltemette Sárát, Ábrahám feleségül vette Ketúrát, akitől hat további fia született (sőt, a Biblia emellett még Ábrahám további fiúgyermekeiről is említést tesz, akiket kelet felé küldött ki, gazdag örökség kíséretében). Ilyen értelemben tehát Ábrahámra, Isten barátjára való tekintettel a Hebron városa valóban, szó szerint a világ öröksége.

Ábrahám után azonban a város további ókori története kizárólag a zsidósághoz kapcsolódik. Itt temették el, a Pátriárkák sírjába Ábrahámot. Itt lakott Izsák feleségével, Rebekával, és itt temették el őket is. Izsák fiai közül Jákob Hebronba érkezett vissza, miután Isten megáldotta őt a közeli Bételben, és az

Izrael nevet adta neki. „És eljutott Jákób Izsákhoz, az ő atyjához Mamréba, Kirját-Árbába, azaz Hebronba, ahol Ábrahám és Izsák tartózkodtak vala”. (1Móz 35:27) Izrael 12 törzsének ősatyját és egyik feleségét, Leát szintén itt temették el Hebronban. Jákob – minden zsidó őse – itt,  ebben a városban várja reménységgel teste feltámadását. A honfoglalás után Józsué a Júda törzséhez tartozó hős vitéznek, Kálebnek adta örökül a várost, aki kiűzte onnan az óriási termetű anákokat: „A Hebron neve pedig annakelőtte Kirját-Árbá volt; aki a legnagyobb ember volt az Anákok között” (Józs. 14:15), így az Júdea része lett a mai napig.

Az első főváros

Hebron később is kulcsszerepet töltött be Izrael történetében: ez volt ugyanis Izrael királyságának első fővárosa, miután a Júda törzsének vénei itt kenték fel királlyá Dávidot, aki Hebronból uralkodott hét és fél éven keresztül, majd Saul halála után ugyanitt kenték fel az egységes királyság fejévé is, mielőtt elfoglalta volna Jeruzsálemet. Hebron Dávid és Salamon uralkodása alatt az ország második legfontosabb városa, egyben Júda törzsének központja volt. Miután az északi 10 törzset az asszírok elhurcolták, a város Júda királyságának a része maradt. Nehémiás könyve feljegyzi, hogy Hebronban akkor is maradtak zsidók, amikor a déli királyság is elbukott a babiloni hódítókkal szemben. Később, a hasmóneusok idején újra a zsidó királyság része lett. Heródes király komoly építkezésekkel gazdagította a várost, ő emelte a Pátriárkák sírjának ma ismert, 12 méter magas falait. (A turisták nem véletlenül látnak hasonlóságot a hebroni emlékhely masszív kőfalai és a jeruzsálemi Nyugati Fal között, hiszen mind az építtető, mind pedig a felhasznált kőtömbök forrása azonos volt.)

Hebron története az elmúlt kétezer évben rengeteg zsidó tragédia, de egyben a folyamatos jelenlét és a hősies kitartás színhelye volt. A rómaiak a nagy zsidó háború idején lerombolták a város nagy részét, de továbbra is maradtak ott zsidók, és jelenlétük a Bar Kochba-felkelés, majd a bizánci időszak után sem szűnt meg. A zsidókat először 1260-ban a muszlim mamelukok tiltották ki a Pátriárkák sírjából, majd amikor az oszmán török hadsereg 1517-ben Jeruzsálem mellett Hebront is elfoglalta, már nemcsak a kitiltás, hanem a véres pogromok hosszú sora is megkezdődött. Szulejmán szultán idején a hebroni zsidók maradéka Bejrútba menekült, és helyükre a Spanyolországból kitiltott zsidók érkeztek, 1540 körül, akik zsinagógát is emeltek a városban.

Bár a török uralom idején is kiújultak az üldözések, Hebronban a huszadik század hozta el a legpusztítóbb pogromot. A brit katonák passzívan nézték, amint 1929-ben a helyi arabok, Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmufti uszítására (aki később Adolf Hitler legfontosabb közel-keleti szövetségese lett, és a teljes palesztinai zsidóság kiirtását ígérte a náci vezérnek) megrohamozták a város zsidó közösségét. A hebroni pogromban 67 zsidót öltek meg, és egy család 23 tagját nemcsak kivégezték, de testüket fel is darabolták. A hebroni mészárlás főpróba volt, amelyet hamarosan a jeruzsálemi Silwan negyedben (a mai Dávid városa, az ősi Jeruzsálem helyszínén) követett hasonló pogrom. Ne feledjük: ezek a mészárlások akkor történtek, amikor Németországban még nem a nácik voltak hatalmon.

Bár a nácik arab szövetségeseinek tervei a második világháborúban nem teljesedtek be, Hebront a függetlenségi háborúban a jordániai megszállók foglalták el, akik a tűzszüneti megállapodás ellenére kitiltottak valamennyi zsidót a városból, és a Pártiárkák sírjának a látogatását sem engedték meg a számukra. A jordániai megszállás hasonló következményekkel járt Jeruzsálemben is, ahol a Nyugati Faltól, és az Óvárosból tiltották ki a zsidókat, egészen 1967-ig, amikor a hatnapos háború után a város egyesült.

Hebron és Jeruzsálem bibliai szent helyei – csakúgy mint Júdea és Szamaria ősi városai – csak az izraeli fennhatóság alatt váltak megközelíthetővé. Miután a Biblia teljes szövegének 85 százaléka ezen a földrajzi helyszínen játszódik, nemcsak a zsidóság, hanem a kereszténység számára is létfontosságú, hogy a térség ne kerüljön vissza olyan uralom alá, mint a korábbi muszlim fennhatóság idején volt, mert ezzel ismét megszűnne a lehetőség, hogy bárki szabadon megismerhesse a bibliai helyszíneket és tisztelhesse a zsidó-keresztény kultúrkör azon hőseit, akik ezen a földön éltek, cselekedtek.

A Hebronban eltemetett három pátriárka (csakúgy, mint Sára) ugyanis név szerint szerepelnek a hit hősei között az Újszövetségben, ahogyan a Hebronban királlyá választott Dávid is. Sajnálatos, hogy a zsidó-keresztény múlt elrablásához Hebronban egy szava sem volt a menekülteket „fivéreinek és nővéreinek” nevező

Ferenc pápának. Amerikai evangéliumi keresztény vezetők – akik gyülekezeteihez és szervezeteihez több millió hívő tartozik – azonban nem maradtak némák. Tommy Waller, a keresztény-cionista HaYovel szervezet elnöke azt sürgette, hogy keresztények világméretekben fogjanak össze Izrael védelmében: „Ha nem háborodunk fel ezeken a nyílt támadásokon, azt kockáztatjuk, hogy közömbössé válunk. A közömbösség pedig, amint arról Elie Wiesel beszélt, a vallásszabadság legnagyobb ellensége”.

A város elrablása

Míg a múltban a zsidóság legkiválóbbjai vezették Hebront, a város polgármestere ma egy hatszoros gyilkos palesztin terrorista, Tayseer Abu Sneineh, aki 1980-ban ölt meg társaival együtt egy csoport zsidó fiatalt. Bár életfogytiglan tartó börtönre ítélték, egy fogolycserével szabadult, és idén májusban meg is választották a legnagyobb Nyugati-parti város első emberének. A városban rendszeresek a brutális palesztin terrortámadások, az áldozatok között van egy 13 éves diáklány, Hallel Yaffa Ariel, akit ágyában mészárolt le egy gyilkos, akinek az unokatestvére néhány hónappal korábban már szintén megölt egy zsidót. Gyermekei és felesége előtt öltek meg 2016-ban egy

10 gyermekes apát, Michael Mark rabbit, valamint hebroni lakos volt az a három zsidó diák, akiket palesztin gyilkosaik három éve elraboltak és megöltek. Ennek fényében felháborító, hogy a kubai küldött javaslatára az UNESCO kongresszusán „a palesztin mártírok” emlékére adóztak egyperces néma felállással.

Nem az izraeli fennhatóság, hanem éppen az UNESCO Hebronról szóló határozata az, ami ezt a négyezer éves örökséget veszélyezteti. Ezért szégyen, sőt árulás az, ha Európa azok oldalára áll, vagy akár csendben asszisztál azoknak, akik el akarják rabolni a zsidóság múltját, hogy megsemmisíthessék a jövőjét is. És rövidlátó ostobaság is, mert igaza volt Benjamin Netanjahunak, aki azt mondta: „Az UNESCO már régen nem lesz, de Izrael akkor is létezni fog”.

Olvasson tovább: