Kereső toggle

Törésvonalak

Miért megosztott az amerikai zsidóság Izraellel kapcsolatban?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miközben az amerikai keresztények tízmilliói elkötelezetten támogatják Izraelt, az amerikai zsidóság körében – különösen a fiatalabb korosztályban – az utóbbi évtizedekben gyengült a kötődés a zsidó állam iránt. Ennek az utóbbi jelenségnek az okairól írt figyelemreméltó tanulmányt Daniel Gordis professzor a Mosaic című magazinban „Miért lett sok amerikai zsidó közömbös, sőt ellenséges Izraellel szemben?” címmel. A szerző cáfolja azt a véleményt, miszerint a távolodás oka a zsidó állam politikája, szerinte a vita sokkal inkább arról szól, milyen Izraelt szeretnének látni a jövőben a világ legnagyobb létszámú zsidó közzösségeinek tagjai.

„Az Egyesült Államokban és Izraelben élő két zsidó közösség a világ zsidó népességének mintegy 85 százalékát teszi ki. S bár a földön más zsidó közösségek is nagy jelentőséggel bírnak méretük vagy más jellemzőik alapján, a világ zsidóságának jövőjét minden bizonnyal a két legnagyobb lélekszámú közösség és a köztük fennálló viszony fogja majd meghatározni. Ezért az Izraelhez való kötődés gyengülése az amerikai zsidók között – ami főként, de nem kizárólag a fiatalabb korosztály körében figyelhető meg – jogosan került vallási és közösségi vezetők, gondolkodók valamint elemzők, tervezők figyelmének a középpontjába mindkét országban” – írja tanulmányának bevezetőjében a szerző.

Gordis megjegyzi, hogy az utóbbi időben más tényezők is befolyásolják a viszonyt, például a Trump-kormány még kialakulófélben levő közel-keleti politikája, valamint az Amerikában tapasztalt antiszemita vandalizmus-hullám, és a zsidó intézményeket ért bombafenyegetések (az utóbbiak nagy részéről kiderült, hogy zavaros gondolkodású izraeli zsidó fiatalok műve volt). „Mindemellett, ennél sokkal nyugtalanítóbb problémaként van jelen az amerikai zsidóság elidegenedése, melyet jól jelzett az, hogy az amerikai zsidók nagyobbik része hűséges maradt Obama elnökhöz és pártjához azután is, hogy az átengedett egy erőteljesen Izrael-ellenes törvényjavaslatot az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Mi lehet a magyarázat az amerikai zsidóság és Izrael állama között folyamatosan mélyülő szakadékra?” – teszi fel a kérdést Gordis.

Elidegenedés

A közelmúltban két könyv is megpróbált választ adni erre a kérdésre. Mindkét szerző szerint Izrael a probléma forrása, mert „elvesztette az összhangot a történelem progresszív mozgásával”. Michael Barnett a The Star and the Stripes (Csillag és csíkok) című művében felemlegeti, hogy miközben a legtöbb amerikai zsidó a „prófétai judaizmus politikai teológiáját” követi, és „a kozmopolita eszmék iránt vonzódik”, Izrael „etnonacionális államként” viselkedik. Dov Waxman a Trouble in the Tribe (Zavar a törzsben) című művében a zsidó állam irányvonalát „mindinkább illiberálisként” jellemzi, ami számos fiatal amerikai zsidót arra kényszerített, hogy „aggodalommal, sőt undorral elforduljanak” Izraeltől. Hasonló gondolatot fogalmazott meg egy újságcikkben a veterán izraeli diplomata, Alon Pinkas is a következő sokatmondó címmel: „Sajnálom Izrael, az amerikai zsidóság nem rajong érted annyira.” Pinkas az anticionista propaganda jelszavait visszhangozza, és a palesztin arabokat érő „évtizedes izraeli megszállás realitását” jelöli meg okként, amelyet súlyosbít az „elutasító, tapintatlan, sőt időnként arrogáns izraeli hozzáállás az [amerikai] reform- és konzervatív zsidók felé”.

Természetesen azért nem mindenki Izraelt hibáztatja. Kifejezetten az ellenkezője mellett érvel Elliot Abrams a Mosaic magazinban, aki a szakadék forrását nem Izrael politikájában vagy politikai kultúrájában, hanem a másik oldalon: az amerikai zsidók és az amerikai judaizmus megváltozott arculatában látja. Abrams különösen a vegyesházasságok arányának növekedésével és a zsidó vallási meggyőződéstől való eltávolodással magyarázza az egykor erős közösségi kötődés lazulását. Ezt az érvet Gordis azzal egészíti ki, hogy a közösségi emlékezet is fokozatosan erodálódik, különösen, ami a holokauszt időszakát és Izrael államának történetét illeti.

Tanulmányában a szerző feltár egy további, még mélyebb okot a két közösség között szélesedő szakadékkal kapcsolatban: nevezetesen azt, hogy az amerikai zsidók jelentős része szerint Izrael és a modernkori, progresszív Amerika két alapvetően különböző, ha éppen nem ellentétes politikai entitás. Ebben van igazság – teszi hozzá Gordis – de másként, mint azt sokan gondolják.

Hol a zsidóság centruma?

A két közösség feszültsége a közkeletű vélemények ellenére nem újkeletű, hanem olyan idős, mint maga Izrael. Jerold S. Auerbach történész szerint a függetlenségi háború utáni években a „zsidó állam gondolata, pláne Izrael valósága, ritkán váltott ki szenvedélyes érzelmeket vagy kötődést az amerikai zsidóságban”. 1950-ben David Ben-Gurion miniszterelnök kijelentése, miszerint Izrael immár a zsidó világ de facto cent-ruma, arra indította Jacob Blausteint, az Amerikai Zsidó Bizottság (American Jewish Committee) akkori vezetőjét, hogy kijelentse: „Soha nem lehet a világ zsidóságának csupán egyetlen szószólója, bárkiről is legyen szó.” Tíz évvel később amerikai zsidó vezetők tiltakoztak Adolf Eichmann elrablása és Jeruzsálembe szállítása miatt. Azt vetették Izrael szemére, hogy „milyen jogon bíráskodik Eichmann fölött egy olyan állam, ami még nem is létezett, ami-kor a bűneit elkövette, és milyen jogon teszi ezt oly módon, mintha a nemzetközi zsidóság által és nevében cselekedne?” Ben-Gurion erre dühösen csak annyit válaszolt: „Az Egyesült Államokban élő zsidók judaizmusa kezdi minden értelmét elveszteni, és csak a vak nem látja, hogy eljön a megsemmisülésének napja.”

Ötven évvel ezelőtt, Izrael váratlan győzelme a hatnapos háborúban átmenetileg enyhített a feszültségen. A zsidó világ a legrosszabbra készült, de miután Izrael nemcsak túlélte a konfliktust, hanem szétzúzta ellenségeit és megháromszorozta földrajzi kiterjedését, együtt lelkesedtek a győzelemért.         A szolidaritás azonban nem tartott sokáig: liberális amerikai zsidó véleményformálók szinte azonnal bírálni kezdték azt, hogy Izrael tartósan berendezkedjen „a megszállt területeken”. Azzal érveltek, hogy mit jelentene ez a zsidó állam demokráciájára és felvilágosult, békeszerető imidzsére nézve? „Hat évvel később, az 1973-as jom kippuri háború viszontagságai idején szinte érezni lehetett a megkönnyebbülést egyes amerikai zsidó közösségekben” – írja Gordis, aki idézi azt a jellemző véleményt, miszerint „örvendetes lenne egy kisebb Izraellel foglalkozni”.

1977-ben a baloldal helyett Menachem Begin, valamint a Likud került hatalomra, és elindult a telepes mozgalom növekedése. 1982-re, amikor Izrael sikertelen kísérletet tett a PFSZ libanoni jelenlétének kiszorítására, és a libanoni keresztény arabok által végrehajtott mészárlások után az „amerikai zsidók által a liberális Izraelről szóló álmok” – amelyek már Begin (a „hirtelen haragú stetl zsidó”) megválasztásával meginogtak –, teljesen „szétfoszlottak” – írja könyvében Jerold S. Auerbach történész.

Mennyit számít Izrael?

Mindezek ellenére az ezredforduló utáni évtizedig az amerikai zsidóság többsége szilárdan kötődött Izraelhez, büszke volt az állam eredményeire, és nem látott ellentmondást cionista érzelmei és büszke amerikai identitása között.

Ez az, ami napjainkban megváltozott: az amerikai zsidók Izraelhez való viszonyát egyre kevésbé befolyásolja a lojalitás és büszkeség, inkább a semlegesség, a szégyenkezés, sőt az ellenségesség jellemzi. Ezt a jelenséget támasztja alá a Pew Research 2013-as felmérése is, amely a „Milyenek az amerikai zsidók?” kérdésre keresi a választ.

Az „új amerikai zsidók” egyik kulcsjellemzője az életkor. A Pew szerint, míg a 65 év feletti amerikai zsidók 40 százaléka úgy érzi, hogy továbbra is kötődik Izraelhez, ez az arány a 18 és 29 év közötti korosztályban már csupán 25 százalék. Az ellentétes oldalon, az „Izraelhez nem nagyon kötődők” táborában a szakadék még nagyobb: kétszer annyi fiatal válaszolt igennel, mint idős. Egy másik tanulmány még élesebben rávilágít az eltérésekre. Eszerint míg a 65 év fölötti korosztály mintegy   80 százaléka szerint „Izrael elpusztulása személyes tragédia lenne” a számára, a 35 év alatti korosztályban ez az arány 50 százalékra zuhan.

Az életkor mellett a véleményeket egyértelműen a politika befolyásolja. A Pew beszámolója alapján az Izraelhez való kötődés csökken, sok esetben drámai mértékben, párhuzamosan azzal, hogy a felmérésben szereplők politikai véleménye jobbról balra, konzervatívból liberális irányba tolódik. A republikánus zsidók mintegy fele nagyon erősnek mondja az Izraelhez való kötődését, de a zsidó demokraták csupán negyede oszt hasonló véleményt. Hasonló minta mutatkozik a vallási irányultság szerint is. A jobboldalon a modern ortodox zsidók 77 százaléka kötődik erősen Izraelhez, míg a baloldalon az arány drasztikusan kisebb: a reformzsidók 24 százaléka és a nem hívő zsidók 16 százaléka osztja ezt a véleményt. Ezzel ellentétben, míg a modern ortodox zsidók alig 1 százaléka vallja úgy, hogy egyáltalán nem kötődik Izraelhez, a reformzsidók negyede és a nem hívő zsidók harmada vélekedik hasonlóan. Az eltérés olyan nagy méreteket ölt, hogy ki lehet mondani: ha Izraelről van szó, az ortodox és a reformirányzatok merőben ellentétes világnézetet vallanak.

Napjainkban leginkább a fiatal, baloldal felé hajló, vallásilag kevésbé tradicionális amerikai zsidók távolodnak Izraeltől, olyanok, akik nem csak életmódjukban, de eszméikben és előfeltevéseikben is teljesen asszimilálódtak az amerikai középosztályhoz. Logikus módon ezek a zsidók a Demokrata Párttal azonosulnak, amely napjainkban folyamatosan távolodik a korábbi elkötelezett támogató magatartásától Izrael irányában. Számos zsidó támogatta Keith Ellison kongresszusi képviselőt annak ellenére is, hogy nyíltan Izrael-ellenes, és egy kampánya során kapcsolatban állt a Louis Farrakhan-féle antiszemita „Iszlám Nemzettel”, valamint támogatta Bernie Sanders 2016-os elnöki jelölését, jóllehet Sanders elfogultan Izrael-ellenes irányba vitte el pártját.

Egy harmadik álláspontot tükrözött a 2016 augusztusában a Haaretzben megjelent véleménycikk is. „Amerikai zsidó történészek vagyunk. Ezért hagytuk a cionizmust a hátunk mögött” – ezzel a címmel jelent meg az írás, amelyben a szerzők egyike, Hasia Diner, a New Yorki Egyetem Amerikai zsidó történelem professzora elmondta, hogy amikor egy Jeruzsálemet támogató dokumentumhoz kérték az aláírását, rádöbbent: nem tudja többé támogatni azt, hogy megerősítsék „Izraelt, mint zsidó, cionista, demokratikus államot”. „Semmi problémám a demokratikus jelzővel, de az, hogy a dokumentum Izraelt kizárólagosan zsidó és cionista államként említi, rádöbbentett arra, hogy nem hívhatom magamat többé cionistának. A zsidó állam vajon csak egy etnikumból vagy fajból áll? Előfordulhat, hogy a zsidó állam elnevezés rasszista államot jelez? Pedig a vallásilag semleges állam eszméje csodálatosan működött a zsidók milliói számára, akik Amerikába jöttek” – írta Diner, aki tovább sorolja vádjait Izrael ellen, többek között a palesztinok felé tanúsított „egyre keményebb” elnyomó módszereket, a „szélsőjobboldali pártok exponenciális növekedését”, és az ország egyre gyorsabb „vallási irányba való eltolását”. Véleménye szerint ezek a folyamatok nem véletlenszerűek vagy ideiglenesek, hanem „Izrael nemzeti projektjének népbetegségei”. Ezért Diner nem csak viszolyog az ország meglátogatásának gondolatától, hanem „undort” is érez, amikor be kell lépnie egy olyan amerikai zsinagóga ajtaján, amelyen az „Izrael mellett állunk” felirat díszeleg.

Az eredeti tanulmány alapvető megállapítása tehát, hogy a szakadék okozója nem politikai, vallási vagy etnikai trendekben keresendő, hanem abban, ami Izraelnek az alapvető és visszavonhatatlan lényege. „A vallásilag semleges állam ideálja csodálatosan működött zsidók milliói számára, akik Amerikába jöttek.” – ez a megállapítás igaz, viszont Izrael alapítói soha nem akarták, hogy az állam „vallásilag semleges” legyen, hanem azt akarták, hogy Izrael zsidó állam legyen.

Az Egyesült Államokkal ellentétben, melynek vallási kérdésekben vallott semlegessége lehetővé tette a zsidók számára, hogy olyan módon kibontakozhassanak, mint addig a diaszpórában soha, a „zsidó és cionista állam” szükségszerűen nem lehetett és nem is lehet vallásilag semleges. Ebben a kulcsfontosságú szempontban a két ország célkitűzése valóban eltér, ahogy különböznek a demokráciára és az ideális társadalomra vonatkozó nézeteik is.

Transznacionalisták

De miben különböznek Izrael politikai és kulturális nézetei az amerikaitól, főleg az amerikai zsidók többsége által osztott nézetektől?

Az amerikai univerzalizmus nem tagadja, hogy az amerikai nép etnikailag sokszínű, csupán azt, hogy bármelyiküknek is politikailag meghatározónak kellene lennie. Az „amerikai civilizáció az együttműködő európai civilizáció tökéletesítését jelentheti” – írta 1924-ben Horace Kallen harvardi filozófus. Izrael azonban nem követett ilyen utópisztikus álmokat. Olyan országot akartak megteremteni, amely „formálisan és funkcionálisan demokratikus, és üdvözöl minden vallást és etnikai identitást, de közben biztosítja egy olyan zsidó nemzet biztonsági szükségleteit, kulturális céljait és érdekeit, melynek tagjait a közelmúltban éppen az európai civilizáció hagyta cserben és gyilkolta meg”.

Az izraeli függetlenségi nyilatkozat nyitómondatai világosan kifejezik, mi is volt Ben-Gurion és társai alapvető célja: „Izrael földje volt a zsidó nép szülőhazája. Spirituális, vallási és poli-tikai identitásuk itt alakult ki. Itt alakultak először állammá, s hoztak létre nemzeti és univerzális jelentőségű kulturális értékeket, adták a világnak az örök Könyvek Könyvét. Miután erőszakkal elűzték őket földjükről, a nép hűséges maradt ahhoz szétszóratása alatt, és soha nem szűnt meg imádkozni és reménykedni a visszatérésben és a politikai szabadság helyreállításában. 5657 [1897] évében, a zsidó állam szellemi atyjának, Theodor Herzlnek hívására összegyűlt az első Cionista Világkongresszus hogy kinyilvánítsa a zsidó nép jogát a nemzeti újjászületésre saját országában.”

„Ennél világosabban nem is lehetne megfogalmazni nemzeti partikularista álláspontot, ami szembemegy a sok liberális amerikai zsidó által osztott univerzalista és poszt-, transznacionalista világnézettel”– írja Daniel Gordis.

Mi várható 20 év múlva?

További különbség tapasztalható a közösségi tér értelmezésében. Amerikában szinte mindenütt egyértelmű, hogy a közösségi tereknek mentesnek kell lennie a vallási tartalmaktól és szimbolizmustól.

A mainstream amerikai zsidóság vezetői számára a közösségi tér érinthetetlensége szent és sérthetetlen érték, ezért szervezeteik igyekeznek fellépni az iskolai ima és a karácsonyi betlehemi bölcsők önkormányzati épületek előtti elhelyezésével szemben, csakúgy, mint a lubavicsi haszidok által a hasonló közösségi tereken elhelyezett hanukka gyertyatartók ellen. Az amerikai zsidók többsége megszokta, hogy zsidóságukat szigorúan otthonaikban és zsinagógáikban gyakorolják. Izraelben azonban a repülőgépről leszállva, s először belekóstolva köztereinek hamisítatlan zsidó karakterébe, sokan mégis melegséget, megnyugvást élnek át. „Itt levetik magukról ezt az érzékenységet, és izgatottan merülnek el a kipával borított fejek, a péntek naplemente előtt néhány órával mindenütt felbukkanó virágstandok tengerében, a pihenőnapot jelző légvédelmi sziréna hangja mellett Jeruzsálemben, mely az ősi időkben, a Templom tetején megfújt sofár hangját idézi. A jom kippurkor üresen álló autópályák, a Smá imájának zengő hangú felolvasása az Izraeli Rádió adásának kezdetén: számos amerikai zsidó látogató számára mindezek, és a társadalom más megnyilvánulásai is együtt lüktetnek a zsidó szívvel.

Mégis, bármennyire is lenyűgözi őket a környezet elsőre, szükségszerűen felmerülnek bizonyos kérdések. Kötnie kell-e a szekuláris zsidókat a kovásztalan kenyér árusítása tilalmának Pészahkor? A városok közötti buszjáratok tilalma sabbatkor vajon igazságtalanul korlátozza-e az autóval nem rendelkező izraeli arabok vagy a szekuláris izraeliek szabad mozgását? Elvárható-e egy izraeli muszlim legfelsőbb bírától, hogy elénekelje az ország nemzeti himnuszát, mely így kezdődik: „Mindad-dig, míg a zsidó szellem mélyen vágyódik…” Egy ilyen keretek között működő állam hogyan is tekinthető igazi demokráciának, gondolják. Abban az Amerikában, amelyet magától értetődőnek tartanak, a személyi autonómiára vonatkozó ilyen jogsértések elképzelhetetlenek lennének.

Itt mutatkozik meg univerzalizmusuk egyházi aspektusa: az amerikai liberálisok által bálványozott számos modern demokrácia – beleértve a progresszivizmus európai ikonjait – még mindig hivatalos vallási intézményekkel bírnak, valamint speciális státuszt biztosítanak egy bizonyos vallásnak. Ezzel szemben Izraelben, még a legszekulárisabb gondolkodók és aktivisták sem kérdőjelezik meg annak szükségszerűségét, hogy az ország köztereinek alapvetően zsidó jellegűnek kell maradniuk. Az ame-rikai zsidók szerint éppen ez az, ami Izraelt „áldemokráciává” teszi. Hogyan is lehetnének büszkék, vagy kötődhetnének egy olyan országhoz, amely ilyen nyíltan eltér attól, melyet magabiztosan, de szűklátókörűen demokratikus ideálnak tartanak?

Tovább bonyolítja a helyzetet a számos amerikai egyetemet átitató anticionizmus, mely sokszor az antiszemitimust leplezi vékony maszkként. Ez sok zsidó fiatalban azt váltja ki, hogy meghúzza magát és elszigetelődik Izraeltől, nehogy nyilvános megaláztatásnak essen áldozatul egy olyan klímában, ahol a kampusz adminisztrátorai kivonják az Izrael-ellenes felszólalókat és demonstrálókat az általánosan alkalmazott mikrogresszió-tilalom alól.

A kampuszokon uralkodó politikai korrektség kultúrája, mely sötét színben tünteti fel a cionizmust és a cionistákat, meggyőzheti az identitásukban bizonytalan zsidó fiatalokat, akik nincsenek felkészülve arra, hogy a fehér feketeként, a fekete fehérként van feltüntetve, hogy az izraeli szabad, nyitott, zajos, rugalmas, toleráns, boldog, együttérző és határozott zsidó társadalom veszedelmes az emberiségre nézve” – véli tanulmányában Daniel Gordis.

Olvasson tovább: