Kereső toggle

Növekvő feszültség Európa és az Egyesült Államok között

Szétválnak útjaik?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Donald Trump európai látogatása és Angela Merkel hétvégi beszéde azt jelzi: vége lehet az 1945 után kialakult euro-atlanti status quónak.

A Hetek múlt heti száma részletesen foglalkozott Donald Trump első hivatalos külföldi útjával: beszámoltunk a szimbolikus jeruzsálemi vizitről, ahol Trump – hivatalban lévő elnökök közül elsőként – a Siratófalnál imádkozott, és az ezt megelőző rijádi látogatásról, ahol viszont a földkerekség talán legveszélyesebb ideológiáját, a vahabita iszlámot világszerte terjesztő szaúdi monarchiát tömte ki fegyverekkel dollár-százmilliárdokért. A látogatás jelentőségét és ellentmondásait tehát bőven megtárgyaltuk a múlt héten – ám mint kiderült, a java még hátravolt.

Jeruzsálemből az elnök Rómába utazott, ahol találkozott Ferenc pápával, majd Brüsszel következett, ahol az elnököt Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke fogadta. Ezután részt vett a NATO-csúcson, végül Taorminában a hét legfejlettebb ipari ország vezetőinek találkozóján.

Konfliktuszónák

Ha Trump paradigmaváltást várt saját európai turnéjától, akkor nem kellett csalódnia. Legalább három területen az elnök olyan frontot nyitott – főként európai – partnereivel szemben, amely könnyen átrendezheti az 1945 óta megismert globális rendet.

A három terület, amelyen az elnök elődeihez – tehát távolról sem csak Barack Obamához – képest változást hozott, a következő:

– szemére vetette az Egyesült Államok NATO-beli szövetségeseinek, hogy hosszú ideje nem teljesítik a szövetség működtetése terén a kötelezettségeiket; ezen túl nem tartotta fontosnak beszédében a NATO-t létrehozó washingtoni szerződés ötödik cikkelyének rituális emlegetését (eszerint a cikkely szerint a szövetség tagjai az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek, és ennél fogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikkelye által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott országot vagy országokat).

– a NATO-csúcs alkalmával Trump az EU vezetőivel is találkozott zárt ajtók mögött, ahol is sietett leszögezni, hogy „a németek rosszak, nagyon rosszak”, és a maga részéről kész véget vetni a német exportőröknek (akik „sok millió autót” adnak el az Egyesült Államokban) kedvező kereskedelempolitikának az Egyesült Államok és az Európai Unió között. 

– a taorminai G7-csúcson pedig nem csatlakozott megrökönyödött partnerei nyilatkozatához, amely a klímaváltozással szembeni küzdelem jegyében létrejött párizsi egyezmény fontosságáról szólt.

Üzletemberi szemlélet

Mindez önmagában is jelezte, hogy tévedtek azok, akik nem vették komolyan Trump kampánybeli ígéreteit az általa vélt – és nagyon hangsúlyosan gazdasági – amerikai érdekek védelméről. Trump alapvetően üzletemberként közelít elnöki feladataihoz is, ezt világosan mutatja, hogy milyen fontosnak tartja a Kínával, vagy éppen Németországgal szemben felhalmozódott amerikai kereskedelmi deficit ledolgozását, a NATO-beli potyautasok (Németország éppúgy beletartozik ebbe a körbe, mint Magyarország) fizetésre kényszerítését. Sajnos az elnöki pozíciójában is üzletemberként viselkedő Trump politikájának már most látszanak az egyértelmű árnyoldalai is.

Az elnököt az elmúlt hónapokban érő igaztalan vádak nem feledtethetik el velük, hogy az Egyesült Államok a nyolcvanas évek afganisztáni háborúja idején egyszer már felfegyverezte vahabita „szövetségeseit”. Washingtonnak a szélsőséges szunnita iszlámmal kötött szövetségéből született az al-Kaida, amely a Szovjetunió bukása után az Egyesült Államok ellen fordult – ha másban nem is, ennyiben igazat adhatunk a Trump körútját kritizáló Sigmar Gabriel német alkancellár, aki szerint konfliktusövezetbe fegyvert eladni életveszélyes kaland.

Annak, hogy Trump alapvetően üzletemberként – méghozzá egy, saját érdekeit a lehető legagresszívebben érvényesítő üzletemberként – viselkedik a világpolitikában, következménye az is, hogy ez alapján a logika alapján választja ki az Egyesült Államok geopolitikai szövetségeseit és ellenfeleit, és kevéssé elvi alapon. Leegyszerűsítve: aki szerinte (a szó egészen anyagias értelmében) tartozik Amerikának vagy élősködik az Egyesült Államokon (mint a NATO európai tagállamainak jelentős része), esetleg olyan szerződések előnyeit élvezi, amelyek az elnök szerint kárt okoznak az Egyesült Államoknak (mint a kínai vagy a német exportőrök), az nem sok jóra számíthat a következő években Washingtontól.

A fenti logikából következik - amint arra Kiszelly Zoltán a Figyelőben felhívta a figyelmet -, hogy nem a gazdaságilag jelentéktelen Oroszország jelenti Amerikára nézve a legfőbb fenyegetést, hanem az amerikai piacot termékeivel elárasztó Kína és Németország. Trump számára az Európában vagy éppen a Közel-Keleten kétségkívül éledező orosz katonai hatalmi ambíciók érdektelenek, míg Peking vagy Berlin globális gazdasági ambíciói nagyon is érdekesek.

Adóháború?

Ezzel kapcsolatban érdekes elemzést tett közzé a héten Gombkötő Bálint, a KPMG elemzője Trump adóterveivel kapcsolatban az Index Pénz beszél blogján. Az elemzés szerint Trump adóreformtervei egy egészen durva európai–amerikai pénzügyi háború nyitányát is jelenthetik. Azzal ugyanis, hogy Trump tervei szerint 35-ről 15 százalékra csökkenne a társasági adó az Egyesült Államokban, az amerikai kormányzat arra ösztönözné a külföldi leányvállalatokkal rendelkező amerikai vállalatokat, hogy leányvállalataik nyeresége után ne az uniós adóparadicsomokban (mint amilyen az Apple esetében Írország, vagy a Starbucks esetében Luxemburg), hanem odahaza adózzanak. Ugyanezt célozná a vállalatok számára tervezett egyszeri, kedvezményes hazautalási adó is.

„A javaslatok erős nyomásgyakorlást jelentenek az EU-ra, hiszen megvalósításuk óriási pénzeket mozdíthat meg Európából Amerikába. A jelenlegi számítások szerint amerikai cégek nagyjából 2700-3000 milliárd dollár eredményt parkoltatnak Európa különböző országaiban, hogy ne kelljen utánuk odahaza megfizetni a kirívóan magas, 35 százalékos adót. Ha ez az összeg elindul az Egyesült Államok felé, kedvezőtlenül érinthet egyes, nagy kedvezményeket nyújtó európai országokat, de egy ilyen mozgás jelentős hatással lenne az euró/dollár árfolyamra, az európai bankokra és általában az egész világra” – írta a KPMG elemzője idézett cikkében.

Merkel válasza

A NATO- és a G7-csúcson Trumpnak a jelek szerint sikerült egyértelmű jelzést adni az európai hatalmak vezetői felé – legalábbis erre enged következtetni, hogy a többnyire nem karakteres állásfoglalásairól ismert Angela Merkel német kancellár a hétvégén a CDU és a CSU sörfesztivállal egybekötött kampánygyűlésén München Trudering városrészében gyakorlatilag paradigmaváltást hirdetett meg a (Nyugat-) Európa életét 1945 óta meghatározó atlanti szövetséghez képest.

Európának saját kezébe kell vennie sorsát – mondta Merkel mindössze egy nappal a G7-csúcstalálkozó vége után, hozzátéve: elmúlóban van az a korszak, amelyben Németország és az Európai Unió teljes mértékben támaszkodhatott partnereire, amit állítása szerint az azt megelőző napokban (nyilván a NATO- és a G7-csúcstalálkozón) maga is megtapasztalt.

Merkel szerint, bár Európának jó viszonyra kell törekednie az Egyesült Államokkal és a tavaly az unióból való távozás mellett döntő Nagy-Britanniával, valamint Oroszországgal, a jövőjéről magának kell gondoskodnia. A német kancellár immár gyakorlatilag nyíltan Európa vezető hatalmaként beszélt Németországról, amikor kijelentette: Németország „ahol csak tud, segít” európai uniós partnereinek, mert „Németországnak csak akkor mehet jól a sora, ha Európának jól megy a sora”. A kancellár egy percig sem titkolta, hogy az új, immár Washingtontól független világpolitikai szereplőként elképzelt Európa megteremtésében első számú szövetségesének Emmanuel Macront tekinti.

Hogy létezik-e a Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi kiadásában emlegetett „titkos terv”, amely a további egységesülés felé tolná el a Brexit és Trump győzelme következtében pánikba esett kontinentális európai kormányokat, nem tudni. Annyi biztos, hogy a konfliktus résztvevői – Trump, Merkel, Macron – a dolgok jelenlegi állása szerint – évekig a világpolitika kulcsszereplői lesznek, így egyáltalán nem zárható ki a konfliktus eszkalálódása Európa és az Egyesült Államok között.

Olvasson tovább: