Kereső toggle

Fel is út, le is út

Éghajlatváltozások egykor és ma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Most megsülünk, vagy megfagyunk? – teheti fel a kérdést az ember, amikor nem tud megfelelően eligazodni a globális klímaváltozást övező viták meghökkentő érvei között. Bár a média és a tudóstársadalom időről időre igyekszik sokkolni az olvasókat rettenetes rémképekkel, a történelmi tapasztalatok és a jelen kor ellentmondásai nagyban árnyalják a képet.

Eltűnő gleccserek, emelkedő tengerszint, táguló ózonlyuk, kihaló jegesmedvék. Drámai változásokról számol be a világsajtó, ha a globális felmelegedésről esik szó. Bár a környezetszennyezés sosem látott méreteket ölt a világban, rendkívül nehéz valós képet kapni arról, hogy mi is az igazság valójában a napjainkban észlelhető klímaváltozással kapcsolatban.

Kétezer éve is volt felmelegedés

A történelemben zajló drasztikus klímaváltozásokat többek között a sok ezer éves fák évgyűrűinek vizsgálatából mutatják ki a kutatók. Rendkívül leegyszerűsítve, a végső konklúziót úgy vonják le, hogy az évgyűrűk vastagságából következtetnek az adott évszak hőmérsékletére és páratartalmára. Ahogyan fejlődik a tudomány, úgy egyre pontosabb méréseket tudnak végezni például a római korra vonatkozóan is.

A Nature magazinban megjelent 1999-es tanulmányban írták meg, hogy a korábbi becslések jócskán alulmérték a római korszak klímaadatait, a valóságban hasonló felmelegedést lehetett tapasztalni, mint napjainkban. A római meleg korszaknak nevezett időszak Kr. e 250-től körülbelül Kr. u. 450-ig tarthatott, ezen belül is a 21-től 50-ig tartó időszak volt a 2000 évvel ezelőtti „globális felmelegedés” csúcspontja. Az ókori felmelegedés tényét gleccser-, pollen- és óceáni üledékvizsgálatok is alátámasztották.

Dr. Jan Esper, a mainzi Johannes Gutenberg Egyetem professzora a Nature Climate Change 2012 júliusi számában számos szerzőtársával úgy saccolta, hogy Krisztus születése idején körülbelül 0,6 Celsius-fokkal lehetett melegebb, mint napjainkban. Ez magyarázatot adhat arra, hogy a rómaiak miként tudtak szőlőt termeszteni Anglia északi részén és olajpréseket építeni Anatóliában.

A tudósok szerint tehát ma nem egy katasztrofális globális felmelegedésnek, hanem egy évezredek óta tartó enyhe lehűlésnek lehetünk szemtanúi, amit állításuk szerint a Föld orbitális pályájának a megváltozása okozhat. Ezt az állítást sokan vitatják.

Másfél évre elsötétült a nap

Tudósok kimutatták, hogy az éghajlati viszonyok jelentős hatással vannak az adott kor birodalmainak sorsára is. Ugyanis, míg a meleg, csapadékos nyár kedvez a mezőgazdaságnak, addig a zord, hideg klíma alapvetően visszaveti azt. Így történt ez a 6-7. században is.

A legkiemelkedőbb változás 535 és 542 között történt, amikor a világ éghajlatában radikális módosulást lehetett tapasztalni. Korabeli történetírók szerint a középkor eleje szó szerint is sötét volt. Epheszoszi János történész például a következőket írta: „Jel jött a Napból, amilyen fajtát soha ezelőtt senki nem látott, és nem is számolt be ilyenről. A Nap elsötétült, és tizennyolc hónapon át tartott sötétsége. Minden nap úgy négy órát sütött, és még ez a fény is halovány árnyék volt csupán.” Hasonló eseményekről számolt be Prokopiusz bizánci történész is: „És ebben az évben került sor a legrémisztőbb előjelre. Merthogy a Nap ragyogás nélkül bocsátotta ki fényét, ahogy a Hold ebben az egész esztendőben, és szerfelett olyannak tűnt, mint a fogyatkozásban levő Nap, mivelhogy sugarai nem voltak sem világosak, sem olyanok, amilyennek megszokhattuk.”

David Keys, az Independent antropológus munkatársa szerint a Nap fényének elhomályosodását vélhetően egy gigászi erejű vulkánkitörés okozhatta, aminek a hamuja hónapokig terjedhetett a levegőben. A természeti katasztrófát követő dögvész, járvány és éhínség elképesztő pusztítást eredményezett. Történészek körülbelül 25 és 50 millió közé teszik az I. Iusztinianosz bizánci császár idején terjedő bubópestis áldozatainak a számát. Konstantinápoly lakosságának körülbelül 40 százaléka, míg Európának közel a fele meghalt az időszakosan újra és újra kirobbanó kegyetlen járványban. Készültek feljegyzések arról is, hogy a globális éghajlatváltozás eredményeképpen augusztusban Kínában havazott is. Keys szerint a rendkívüli lehűlés és annak drámai következményei okozhatták Róma, illetve Bizánc bukását, a népvándorlást és az iszlám felemelkedését is.

Középkori meleg korszak

A középkori meleg periódus elnevezése Hubert Lamb paleoklimatológushoz köthető, aki 1965-ben elsőként támasztotta alá bizonyítékokkal, hogy a 10. századtól kezdve közel négyszáz éven keresztül a világ több pontján melegebbre fordult a Föld klímája. A meleg korszak vizsgálata különösen annak függvényében aktuális, hogy a modern kor klímavitái szempontjából ez a legutóbbi és a legjobban dokumentált globálisnak mondható felmelegedés.

A 900-as évektől kezdve Európában kedvező éghajlat alakult ki, az enyhe tél és a meleg nyár következtében kiszámíthatóvá vált a földművelés és az állattenyésztés is. A megfelelő körülmények miatt rendkívüli demográfiai növekedés ment végbe a kontinensen. Egyes beszámolók szerint a 9. századi 45 millió főről Európa lakossága a 14. századi pestisjárványt megelőzően 86 millióra emelkedett. A kedvező éghajlatváltozás azonban nem volt zökkenőmentes, a rendkívüli módon növekvő élelmiszerigényt a mezőgazdasági területek kiterjesztésével igyekeztek kielégíteni, az átrendeződő erőviszonyok pedig felerősítették a társadalmi konfliktusokat.

Nemcsak Európában, hanem a világ más részein is feljegyezték a történetírók, hogy jelentős klímaváltozás történt. Szakértők megegyeznek abban, hogy a jelentős felmelegedés miatt eshetett meg az is, hogy a vikingek útra keltek, és európai telepeket építettek Grönlandon. A Skandinávia területén észlelt kellemesebb klíma a mezőgazdaságot is élénkítette, a lakosok egészen a 64. szélességi fokig vetettek és termesztettek gabonát. A skandináv „gyarmatosítás” közel 400 évig tartott, a beköszönő „kis jégkorszak” azonban visszaszorította a hideghez nehezen alkalmazkodó telepeseket.

Bár a kontinensen a meleg klíma alapvetően gazdaságélénkítő hatást eredményezett, Észak-Amerikában és Közép-Amerikában, de még Kínában is elképesztő szárazsággal és hirtelen lecsapó viharokkal járt. A tudósok valószínűsítik, hogy a szélsőséges időjárás-változásnak és a „megaszárazságnak” köszönhető, hogy a több száz éves maja kultúra összeomlott. A 7. században tapasztalt elképesztő aszály következtében visszaesett a termelés, ami miatt háborúskodás is kezdődött. A kevés élelem nemcsak a maja kultúra stabilitását rengette meg, de hasonlóan meggyengítette a Kárpát-medencében jól felfegyverzett és felépített avar társadalmat is.

Bár a modern kor tudósai vitatkoznak a középkori meleg korszak tényleges adatain, azt senki nem vitatja, hogy az átlagos hőmérséklet elérte minimum a 2000-es évek szintjét. (Egyes kutatók szerint egy egész Celsius-fokkal volt melegebb, mint napjainkban.)

A „kis jégkorszak”

Az évezred elejét kísérő meleg időszak a 14. századra lassan véget ért, és egy zord, jeges időjárás köszöntött be. A középkori meleg korszakot egy brutális és kegyetlen pestisjárvány zárta le, melynek következtében 75-200 millió ember vesztette életét. Az Utrechti Egyetem holland kutatói úgy sejtik, hogy a demográfiai csökkenés jelentős mértékben hozzájárulhatott a későbbi évszázadokban tapasztalható „kis jégkorszakhoz”. A tudósok azzal magyarázzák a lehűlést, hogy az elnéptelenedett vidékeken a mezőgazdaság alól felszabaduló területeket lassan visszahódította az erdő, ami jelentős hatással lehetett a világ szén-dioxid-szintjére, így a globális hőmérsékletre is.

A jelentős lehűlés okairól azonban óriási vita van a klimatológusok között. Van, aki arra esküszik, hogy a középkor enyhe éghajlata annyi plusz csapadékot termelt az óceánokba, hogy teljesen felborította annak meleg áramlatát. Mások úgy hiszik, hogy a 6. századhoz hasonlóan itt is a sűrű és intenzív vulkanikus kilövellések okoztak alapvető változást az atmoszférában. Talán a legérdekesebb és legelfogadottabb magyarázat az, hogy a változás a naptevékenységben következett be. Már a 17. században is megfigyelték a korabeli távcsövekkel, hogy különböző periódusokban részben vagy teljesen hiányoznak a napfoltok a Nap felszínén, ami a napsugárzás intenzitásának csökkenését eredményezte. Feltételezések szerint az átlaghőmérséklet mintegy 1-2 Celsius-fokkal volt alacsonyabb, mint a 20. század végén.

A 19. század közepéig tartó „jégkorszak” több rendkívül fagyos időszakot és az azok közötti átmeneti enyhülést foglalt magába. A drámai éghajlatváltozás a fekete halál névre keresztelt járványon túl is tömegével szedte áldozatait, a mezőgazdaság hanyatlásával rendkívüli éhínségek törtek ki egész Európában.

A 17. század végén Franciaország, Norvégia és Svédország lakosságának 10 százaléka veszett oda. Észtországban, Finnországban és Izlandon még ennél is nagyobb volt az arány. Utóbbit nemcsak az intenzív vulkánkitörések sújtották, hanem az is, hogy a sarkvidékről egyre inkább lehúzódó jégtakaró mérföldekre körülölelte a szigetet, megbénítva annak kereskedelmét és közlekedését.

A zord körülmények lázongásokhoz, háborúkhoz és üldözésekhez vezettek. Emily Oster harvardi közgazdász például azt figyelte meg, hogy az érintett évszázadokban zajló boszorkányperek száma szinte teljesen arányosan változott az időjárás mérséklődésével. A kemény, fagyos időszakokban a feszültség megnövekedett, míg az enyhüléssel az üldözés is alábbhagyott.

A rendkívül fagyos időjárást a korabeli művészeti irányzatok is megörökítették. Írók, költők, zeneszerzők, történetírók jegyezték le, hogy egy-egy városban milyen változásokat jelentett a „kis jégkorszak”. A svájci Alpokban a hirtelen előretörő gleccserek például egész falvakat taroltak le, míg Angliában és Hollandiában a csatornák rendre befagytak. A szigetországban a befagyott Temze jegén egy időben rendszeresen megtartották az „éves fagypiacot”. 1780-ban a New York-i kikötő úgy befagyott, hogy Manhattanből simán át lehetett sétálni a Staten Islandre. 1795-ben pedig sor került a történelem egyik legabszurdabb ütközetére: a jégbe fagyott holland flottát az éj leple alatt megtámadta a vízen (jégen) a francia lovasság. A hadsereg összesen 14 hajót és 850 fegyvert zsákmányolt.

A kegyetlen, zord telek Magyarországot és a Kárpát-medencét is kíméletlenül sújtották. 1830 telén a Pressburger Zeitung pest-budai tudósítója például így írt az időjárásról: „Irtóztató nálunk a tél keménysége, a hó a városban is térdig ér, az utasok elakadnak, nem csoda, hogy reggelenként embereket találnak megfagyva, ami a vidéki utakon még gyakrabban megesik.”

A nagy klímavita

A „kis jégkorszaknak” nevezett lehűlés a 19. század közepéig tartott, amikor a hőmérséklet ismét emelkedni kezdett. Kezdetét vette a jelenkori globális felmelegedés, vagy ahogyan azt a modern kor tudósai mondják, klímaváltozás.

A NASA adatai szerint 1850 óta a Föld átlaghőmérséklete 1 Celsius-fokkal emelkedett. Az éghajlati változásokkal együtt egy sor folyamat indult el: elkezdtek felmelegedni az óceánok, visszahúzódni a gleccserek, olvadni a sarki jég és ezzel együtt emelkedni a tengerszint. Ugyancsak szembeötlő emelkedést lehet tapasztalni az üvegházhatást okozó szén-dioxid légköri koncentrációjában is.

A klimatológusok, szakértők, tudósok és környezetvédők között a közhiedelemmel ellentétben nincs teljes konszenzus azt illetően, hogy pontosan mi okozza a napjainkban is tapasztalható klímaváltozást. Talán két alapvető kérdésre lehet leegyszerűsíteni a két oldal vitáját: A szén-dioxid-szint emelkedése milyen arányban járul hozzá a globális felmelegedéshez? És: Mennyiben okolható az emberiség a szén-dioxid-szint emelkedéséért? A fenti kérdésekben mindkét oldal rendkívül elfogult, a tudomány jelenlegi állása pedig sajnos nem teszi lehetővé, hogy ezekre egyértelmű választ kapjunk.

Ahhoz, hogy megfelelő képet alkossunk korunk klímájáról, fontos tudnunk, hogy a tudományos álláspont a kérdésben rendkívül képlékeny, szinte minden 30 évben teljesen más jövőt prognosztizálnak a szakértők. Bár az 1880-as évektől kezdve a korábbiakhoz képest jóval pontosabb méréseket végez a szakág, a váratlan éghajlati anomáliák rendre felborítják a biztosnak hitt elképzeléseket.

A jelenlegi mérések szerint a szén-dioxid légköri koncentrációja jelenleg 406 ppm-en áll, ami annyit tesz, hogy a Föld atmoszférájának 0,04 százalékát teszi ki. Az ipari forradalmat követően a szint emelkedni kezdett, különösen a második világháború után ugrott meg nagyon, amikor az ipari kibocsátás is megnőtt a szénhidrogének (kőolaj, földgáz) elégetésével. Egyáltalán nem valószínű viszont, hogy ez a hőmérséklet-emelkedés egyetlen okozója. Jim Inhofe amerikai szenátor 2006-ban emlékeztetett rá, hogy a negyvenes évek jelentős kibocsátása után a hőmérséklet szinte folyamatosan esett 1970-ig, ami cáfolhatja a közvetlen összefüggést a két jelenség között.

Az átlaghőmérséklet emelkedésében valószínűleg annak is szerepe van, hogy a „kis jégkorszak” természetes utóhatásaként enyhülés következett be az éghajlatban. A felmelegedés hatására az óceánok hőmérséklete is emelkedni kezdett, ami szintén közrejátszott a szén-dioxid-szint emelkedésében, mivel a hideg víz sokkal inkább képes elnyelni az üvegházhatást létrehozó gázt, mint a meleg.

Milutin Milankovic szerb matematikus úgy véli, a Föld keringési pályájában észlelhető időszakos változások generálják az évezredek során tapasztalt állandó éghajlatváltozásokat.

Ugyancsak érdemes megfigyelni, hogy ahogyan a 19. század előtti időszakban a lehűlést összekötötték a megváltozott naptevékenységgel, úgy ennek módosulása napjainkra is hatással lehet. Tudományosan még nem bizonyított a közvetlen hatás, de tudósok úgy sejtik, hogy a napfoltok gyakorisága és intenzitása befolyásolhatja bolygónk klímáját. Míg a 17. század közepétől mintegy 70 évre szinte teljesen megszűntek a napfoltok, addig a 20. század végére az évezred legintenzívebb naptevékenységének lehetünk szemtanúi. Több, mint valószínű, hogy ez is közrejátszik korunk globális felmelegedésében.

Globális felmelegedés mint politikai fegyver

Jócskán megnehezíti a témában való tisztánlátást az is, hogy a politika óriási befolyással van a nyilvánosságra hozott információkra. Az ENSZ által alapított Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) például mindamellett, hogy alapos és szakmai munkát végez, óriási botrányokat is kelt. A szervezet hétévente egy átfogó tudományos képet igyekszik adni arról, hogy mennyire súlyosak a klímaváltozásra gyakorolt emberi hatások következményei.

A 2001-es jelentésükben azt írták, hogy a föld hőmérséklete száz éven belül akár 6 Celsius-fokkal is emelkedhet, ami elképesztő adatnak tűnik még történelmi viszonylatban is. Később az egyik vezető klimatológus, John Christy elismerte, hogy a legpesszimistább forgatókönyv kizárólag a döntéshozók befolyásolása érdekében került be a jelentésbe az utolsó pillanatban. Christopher Landsea hurrikánszakértő amiatt mondott le, mert fentről túlságosan befolyásolták a munkáját, így a jelentés elveszítette semlegességét. A 2007-es jelentés pedig azt vizionálta, hogy 2035-re teljesen eltűnnek a gleccserek a Himalájáról. Ezt az állítást később visszavonták.

Talán nem véletlen, hogy pont Bill Clinton alelnöke, Al Gore volt az, aki 2006-ban Kellemetlen igazság címmel forgatott egy dokumentumfilmet a globális éghajlatváltozásról és annak potenciális tragikus következményeiről. A film egyrészt rendkívül sikeres volt, másrészről rengeteg kritika érte amiatt, hogy a 2000-es választásokon alulmaradt elnökjelölt az emberek félelmeit használta fel saját politikai ambíciói érdekében. A klímaváltozással kapcsolatos jelentések befolyásolási kísérletei miatt több kongresszusi meghallgatást is tartottak az Egyesült Államokban.

Hatalmas botrányt váltott ki Michael E. Mann amerikai geofizikus hírhedt „hokiütő” grafikonja is, ami a föld átlaghőmérsékletének ezeréves változását mutatta be. Az ábrán meglehetősen kiegyenlített, lassú lehűlést ábrázolt, ami a 2000-es évekre meredeken felfelé ívelő görbébe váltott át, amivel az emberi szén-dioxid-kibocsátás drasztikus hatását kívánta szimbolizálni. Az általános felháborodást az váltotta ki, hogy a grafikonon egyáltalán nem ábrázolta sem a középkori meleg periódust, sem a „kis jégkorszakot”. Az IPCC-jelentésben is közölt ábra manipulált adatokkal igyekezett felnagyítani korunk klímaváltozását.

Konklúzió

Ahhoz kétség sem férhet, hogy a rohamosan növekvő emberi populáció jóval nagyobb hatással van az éghajlatra, mint bármikor korábban. Korunk kiemelkedő problémája a környezetszennyezés és a túlzott szén-dioxid-kibocsátás, arról azonban viták vannak, hogy ez milyen mértékben van hatással a természetesen zajló klímaváltozásra.

Az elmúlt kétezer évben tapasztalt globális felmelegedések és globális lehűlések váltakozása bizonyítja, hogy a napjainkban tapasztalható változás nem teljesen példa nélküli a világtörténelemben.

A kozmikus jelenségek, a Föld orbitális pályája és számtalan más faktor egyaránt befolyásolja bolygónk éghajlatát.

Az ugyancsak óriási kérdés, hogy a nemzetközi klímaegyezmények mennyire képesek ezeket a változásokat bármennyire is befolyásolni. Miközben a környezet védelme kulcsfontosságú kérdés minden fejlődő és fejlett országban, nem eldönthető, hogy az egészen csekély változásért cserébe érdemes-e kifizetni ilyen horribilis összegeket.

A legnagyobb gond talán az, hogy korunk ezen kihívására a politikai elit egyik oldala sem akar igazán tartós és fenntartható megoldást kínálni, a globális éghajlatváltozás kérdését inkább saját rövid távú céljaik érdekében kívánják felhasználni, megtévesztve ezzel a közvéleményt.

 

Az év, amikor nem volt nyár

1815. április 5-én elképesztő erejű vulkánkitörés történt Indonéziában. A Tambora napokon keresztül több, mint 100 köbkilométernyi vulkáni anyagot bocsátott ki a légkörbe, amivel évekre meghatározta az egész Föld éghajlatát. Tudósok a kitörést szuperkolosszálisnak minősítették, vélhetően a történelem legnagyobb ilyen jellegű természeti katasztrófája volt. A Pompeit elpusztító Vezúv kitörése a nyomába sem ért.
Az átlagosnál amúgy is alacsonyabb hőmérséklet a hihetetlen mértékű vulkáni köd miatt további 0,5 Celsius-fokkal csökkent. A nap vörösre változása elképesztő károkat okozott Észak-Amerikában és Nyugat-Európában is. A rendkívül hosszú tél 1816-ban olyannyira elhúzódott az Egyesült Államokban, hogy a nyár teljesen kimaradt. Júniusban még havazott, míg júliusban és augusztusban az újra elvetett termést a fagy vitte el.
A példátlan mezőgazdasági katasztrófa kegyetlen éhínséget vont maga után, becslések szerint csak Európában kétszázezer ember vesztette életét ebben az időszakban. Feljegyzések szerint Pennyslvaniában 35 fokról órák alatt csökkent le fagypontra a hőmérséklet.
A drámai események Magyarországon is hatalmas károkat okoztak. Korabeli leírások szerint az égből az esőfelhőkbe kerülő vulkáni por miatt barna hó esett.
A csapadék szinte minden alkalommal jég formájában is hullott, visszaemlékezések szerint nem egyszer tojásnál is nagyobb méretű jégdarabok pusztították a termést. Sokan éhen haltak, vagy a rendkívüli fagyban lelték halálukat.
A New Scientist nevezetű lap néhány pozitív hozadékát is felfedezte az időszaknak. Németországban zab híján nem tudták mivel etetni a lovakat, így Karl Drais kényszerűségből felfedezte a modern kerékpár elődjét. Mary Shelley angol író pedig éppen Svájcban nyaralt, ám a zord tél miatt a négy fal közé szorult, ahol megírta a Frankenstein című regényét.

 

Kamu a 97 százalék

Barack Obama volt amerikai elnök 2013-ban a Twitteren publikálta azt a nemzetközi tanulmányt, mely szerint a tudósok 97 százaléka egyetért abban, hogy a klímaváltozás valós, veszélyes, és az ember az okozója.
John Cook és a Sceptical Science nevezetű csapata a Reuters híre szerint összesen 2000 lapot vizsgált meg, ami a globális felmelegedéssel foglalkozik, és az ezekben publikáló szakértők 97 százaléka egyetértett abban, hogy az emberiség az első számú felelőse a napjainkban tapasztalható változásnak. Innentől kezdve szinte minden ilyen témájú írásban leírja a média, hogy a kérdésben abszolút konszenzus van. Holott ez nem igaz.
Az Environmental Research Letters című kiadványban publikált tanulmány valójában 11 994 lapot/cikket vizsgált meg, amelynek a 32,6 százaléka egyetértett az ember által generált felmelegedéssel, 66,4 százalék nem foglalt egyértelmű állást a kérdésben, míg 0,7 százalék elutasította azt. A köztudatba mégis az ivódott be, mintha az amúgy meghatározhatatlan tagból álló tudóstársadalom egyöntetűen kiállna a kizárólagos emberi felelősség mellett.
A kritikusok nem felejtik el megjegyezni azt sem, hogy a 2009-ben kirobbant Klíma-gate arra enged következtetni, hogy az ilyen jellegű kimutatásokat rendszerint meghamisítják. Nyolc évvel ezelőtt ismeretlen hackerek feltörték az IPCC (kormányközi klímaszakértő testület) egyik adatszolgáltatójának a belső levelezését, amelyből kiderült, hogy az érintett szakemberek rendszeresen megváltoztatták, illetve visszatartották azokat az adatokat, amelyek az általánosan elterjedt állásponttal ütköztek.
Az érintett levelezésekben írtak Michael Mann „hokiütős trükkjének” más felületeken történő alkalmazásáról, az eltérő állásponton levő tudományos lapok karanténba zárásáról, de jót humorizáltak egy neves klímaszkeptikus halála kapcsán is.
A koppenhágai klímakonferenciát megelőző botrány már nem is azt a kérdést vetette fel, hogy mit kell tenni a globális felmelegedés ellen, hanem sokkal inkább azt, hogy hitelesek-e egyáltalán a klímaváltozást alátámasztó kutatások.

Olvasson tovább: