Kereső toggle

Az óbaloldal lázadása

Theresa May a katasztófa szélére sodorta a brit konzervatívokat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A brit politikai életet a kontinentális Európa politikusai hajlamosak lesajnálni a brüsszeli technokraták szemszögéből kétségtelenül egzotikusnak tűnő díszletei miatt, ám az aligha vitatható, hogy az elmúlt évtizedekben legalább két alkalommal – Margaret Thatcher 1979-es és Tony Blair 1997-es győzelme után – éppen Nagy-Britanniából indultak el olyan politikai mozgások, amelyek adott esetben évtizedes időtávon meghatározták a nyugati demokráciák közéletét.

Thatcher győzelme nem csupán a toryk kormányra kerüléséhez vezetett, de az egész szabad világban megújította és újra magabiztossá tette a ’68-as mozgalmak által defenzívába szorított konzervatív pártokat. Sikerét olyan jobboldali államférfiak hatalomra jutása követte, mint Ronald Reagané 1981-ben vagy Helmut Kohlé 1982-ben – végső soron Thatcher asszony kormányfővé választása annak a konzervatív hullámnak a kezdete volt, amely a szabad világban meghatározta a hidegháború utolsó évtizedét, és amelynek – természetesen főként Reagan elnök antikommunista fordulatának köszönhetően – döntő szerepe volt abban, hogy a Nyugat a hetvenes évek Realpolitik-jának kompromisszumai és pepecselése helyett képes volt dűlőre vinni a hidegháborút a fegyverkezési versenybe belerokkant szovjet tömbbel szemben.

Thatchernek és kortársainak (meg persze a hidegháború végeredményének) köszönhetően a nyugati világban hosszú időre sikk lett konzervatívnak lenni, és a Szovjetunió bukása után a nyugati baloldal hosszú időre defenzívába került. Thatcher 1990-es lemondása után a toryk John Majorrel az élen 1992-ben választást tudtak nyerni, ahogy republikánus kormányzat is túlélte négy évvel Reagan elnök két ciklusát; Kohl kancellár pedig a német újraegyesítés levezénylése után egészen 1998-ig hivatalban tudott maradni.

A nyugat-európai baloldal válasza szintén az angolszász világból jött. Bill Clinton 1992-es, majd 1996-os győzelme jelezte, hogy az amerikai demokraták magukhoz tértek a nyolcvanas évek szétesése után – Európában viszont a Tony Blair által felforgatott New Labour 1997-es földcsuszamlás-szerű győzelme jelezte a fordulatot. A Blair-féle „harmadikutas” szociáldemokrácia, amely szakított az európai baloldal munkásmozgalmi múltjával, szakszervezeti jelenével, háborúellenességével, a Thatcher-féle konzervatív reneszánszhoz hasonlóan divatot teremtett – Németországban Gerhard Schröder, Olaszországban Romano Prodi, Magyarországon Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc képviselték azt a harmadikutas programot, amely végső soron a baloldal baloldali jellegének elvesztéséhez vezetett.

A meggyőződés nélküli politikus prototípusa

Blair és a „harmadik út” győzelme máig ható következményekkel járt a nyugati világ közéletére nézve. Ha Thatcher asszony és Ronald Reagan úgy érték el sikereiket, hogy büszke, kemény, igazi konzervatívokat faragtak a hetvenes évek megalázott toryjaiból és republikánusaiból, a „harmadikutas” szociáldemokraták programja mindenhol a baloldal önfeladása volt – így lett a munkavállalók érdekeit képviselő baloldali pártokból Nagy-Britanniában, Németországban és Magyarországon is a globális piaci szereplők számára kedvező feltételeket biztosítani igyekvő, „modernizátor” polgári erő. Ám – mint azt itthon az MSZP tökéletes eljelentéktelenedése, valamint a német szociáldemokraták 2005 és a brit Munkáspárt 2010 utáni története mutatta – hosszabb távon ez az átalakulás súlyos kövezkezményekkel járt a baloldali pártokra nézve.

A „harmadikutas” baloldali pártok sikerei végzetes hatással voltak a konzervatív politikára is. Blair és követői győzelmeiből számos jobbközép párt azt a következtetést vonta le, hogy az ezredfordulós politikában a siker titka az önfeladás – a nyugati jobboldal fokozatosan engedett társadalmi konzervativizmusából. Ennek eredményeképp húzta a centrumba a Helmut Kohl visszavonulása után a CDU élére került Angela Merkel a német kereszténydemokratákat, majd a 2005-ben a toryk élére került David Cameron a brit konzervatívokat; de ilyesmivel próbálkozott a Bush-korszak elmúltával 2008-ban John McCain és 2012-ben Mitt Romney is az amerikai republikánusok elnökjelöltjeként – mindketten eredménytelenül.

A nyugati baloldal Blair- és a nyugati jobboldal Merkel-féle reformja az utóbbi évekre oda vezetett, hogy bal- és jobboldal gyakorlatilag felcserélhető lett egymással. Mennyiben volt konzervatívabb politikus David Cameron Gordon Brownnál? Bal- vagy jobboldali elnöke lett-e Franciaországnak Emmanuel Macron személyében? Mi valójában Bill vagy Hillary Clinton politikai meggyőződése? És Justin Trudeau-é? És Theresa May-é? Egyáltalán: megengedheti-e magának egy nyugati politikus, hogy (bármilyen) meggyőződése legyen?

Corbyn felemelkedése

Ebben a közegben meglehetősen szokatlan jelenségnek hatott a brit Munkáspárt 2015-ös katasztrofális veresége után pártvezetővé választott Jeremy Corbyn, akinek  túlzás nélkül elképesztő pályaképével részletesen foglalkozott a Hetek 2017. június 2-ai száma. Corbyn botrányos előélete, az IRA, a Hamasz és a Hezbollah terroristáival ápolt kiváló kapcsolatai mind-mind okot adnak a vele szembeni – tökéletesen megalapozott – gyanakvásra.

Ám egy valami vitathatatlan vele kapcsolatban: Jeremy Corbyn gondol valamit a világról (méghozzá borzasztó dolgokat), és meggyőződését a globalista elittel, többek között saját pártja befolyásos vezetőivel szemben is hajlandó képviselni. Nem érdekelte, hogy az általa képviselt baloldali fordulat nyomán távoztak Blair hívei a Munkáspártból, nem érdekelte, hogy saját pártjából össztűz alá került, amiért tavaly nem volt hajlandó a Brexit-népszavazás kampányában Nagy-Britannia EU-tagsága mellett kampányolni.

Amíg Corbyn az elmúlt két évét azzal töltötte, hogy pártját az általa helyesnek tartott (ó)baloldali irányba fordította (vissza), a toryk elszalasztották a nekik jutott történelmi lehetőséget. David Cameron, majd Theresa May előtt ott volt a lehetőség, hogy Margaret Thatcher pártának élén a brit függetlenség visszaszerzésének élére álljanak. Cameron azonban kizárólag rövid távú taktikai okokból, a 2015-ös választási győzelem érdekében írta ki a Brexit-népszavazást, amelynek kampányában ő is és a Cameron-kormányban a belügyi tárcát vezető Theresa May is az Egyesült Királyság EU-ban maradása mellett kampányolt. Ehhez képest a népszavazási vereség után távozó Cameront követő May – aki az 1990 utáni tory vezetők közül a legegyértelműbben szakított a thatcheri konzervativizmussal – szintén taktikai okokból döntött úgy, hogy élére áll az általa korábban ellenzett Brexitnek.

A teljes ideológiai zűrzavarhoz képest már tényleg csak hab volt a tortán, hogy áprilisban May, megismételve Cameron két évvel ezelőtti manőverét, újra a közvélemény-kutatókra hallgatott és merészet húzott.

Elődje 2015-ben úgy ígérte meg a Brexit-népszavazást, hogy biztosra vette: a voksoláson a bennmaradás hívei győznek; May pedig úgy írta ki az előrehozott választást, hogy meggyőződése volt: a toryk kiütéses győzelmet aratnak. De még egyszer: a toryk szerencsétlenkedése csak tünet volt.

Vissza a gyökerekhez!

Június 8-án egy műanyag politikai termék és egy borzalmas, de őszinte meggyőződés csapott össze egymással Nagy-Britanniában.

Az a tény, hogy May, bár lapzártánkig nem kényszerült távozni hivatalából, de eltékozolta pártja 20-25 százalékpontos előnyét, a közvélemény-kutatási adatokra épülő műanyag politika lehetőségének határait mutatta meg. A brit óbaloldal feltámadása a közvélemény-kutatási adatokra figyelő, meggyőződés nélküli posztmodern politika kudarca.

Természetesen a terroristákkal cimboráló, radikális baloldali Corbyn továbbra is verhető. Ám ehhez a toryknak (ahogy Corbyn tette a túloldalon) be kell fejezniük az önfeladást vissza kell térniük önmagukhoz.

Olvasson tovább: