Kereső toggle

Nehéz örökség

Az FN útja Marine Le Pen elnökjelöltségéig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Franciaországban hagyománya van annak, hogy a szélsőjobboldalinak tartott Front Nationalt politikai karanténba zárják, ha a párt közel kerül egy esetleges választási győzelemhez. Marine Le Pen évek óta igyekszik kilépni a múlt árnyékából, egyre eredményesebben.

A Front National 1972. október 27-én alakult Jean-Marie Le Pen és az Ordre nouveau (Új rend) nevű neofasiszta mozgalom szövetségéből azzal a céllal, hogy ez utóbbi számára „szavazófelületet” biztosítson. Le Pen a szélsőjobb szalonképesebbé tételében látta az előremutató utat, amivel a párt egy része nem értett egyet, ezért 1973 júniusában az erőszak alkalmazását is elfogadhatónak tartó ultrák kiváltak.

A párt kommunikációját ugyanakkor továbbra is a tipikus szélsőséges retorika uralta, annál is inkább, mert a Front „agya, ideológusa” az a neonáci François Duprat lett, aki a német haláltáborokról szóló írásaival a francia holokauszttagadók előfutárává vált.

Az FN történetének emellett van egy másik kínos, a mai napig cipelt fekete foltja is, mégpedig a Le Pen család kétes vagyona. A szélsőjobbos körökben kedvelt Hubert Lambert-t (akinek utóbb már azért is fizettek, ha bizonyos kéziratokat hajlandó volt aláírásával a nevére venni) Le Pen is felfedezte magának, és egyre több funkciót adományozott neki a pártban (például katonai tanácsadó). A cementgyáros dinasztia ekkor még csak 42 éves sarja az alkoholtól szinte teljesen leépült, és nem volt beszámítható állapotban. Le Pen egy régi orvos barátja átvette a kezelését, majd szemet hunyt mértéktelen alkohol- és cigarettafogyasztása fölött. A „segítőkészség” megtérült: Lambert új végrendeletet írt, mindent Le Penre hagyva, akinek így 1976-ban több mint 30 millió frank pottyant az ölébe.

Míg Le Pen számára ilyen jól mentek a dolgok, pártja egyelőre marginális maradt. 1981-ben az FN még csak 0,2 százalékot szerzett a képviselői választásokon. Az első áttörés két év múlva jött: az egyik körzetben képviselőjük 16,7 százalékot, Jean-Marie Le Pen pedig a párizsi XX. kerületben 11,3 százalékot ért el. 1984-ben 11,1 százalékon teljesítettek az európai parlamenti választásokon, és első ízben jutottak be FN-politikusok. Le Pen stratégiája helyesnek bizonyult: egyrészt a bevándorlási problémák kihasználásán, másrészt a magukat becsapottnak, mellőzöttnek, áldozatnak érzők felkarolásának ígéretén alapult.

„Le Pen soha" feliratokkal tiltakoztak az elnökjelölt ellen május elsején.
1986-ban François Mitterrand helyreállította az arányos képviselet rendszerét, és megemelte a parlamenti tagok számát. A többségi párt alacsony támogatottsága miatt az FN az 577-ből 35 képviselői helyet tudott szerezni. A sajtó ekkor kezdett el a „Le Pen-jelenség”-gel foglalkozni. A következő évben azonban Le Pen egy interjúban kifejtette, hogy a gázkamrák kérdése „a második világháború történetének csak egy jelentéktelen részlete”. Az FN felemelkedése megtorpant, és Le Pent 1991-ben elítélték kijelentéséért.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: