Kereső toggle

Merre tart a székelyföldi autonómia ügye?

Élni kell

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Negyedik alkalommal tartották meg Marosvásárhelyen a Székely Szabadság Napját, amelynek a legfontosabb üzenete az erdélyi magyar autonómia ügye. Eddig rendre sok ezren vettek részt a március eleji rendezvényen, idén azonban csupán ezerötszázan érkeztek. A rendezvény után számos kérdés vetődött fel, de a legfontosabb: van-e még létjogosultsága a rendezvénynek, támogatják-e az autonómiatörekvést az erdélyi magyarok, vagy csendben elsikkad ez a rendezvény, az autonómia ügye pedig bekerül a meg nem valósult, de szép politikai törekvések közé.

A marosvásárhelyi rendezvényt négy évvel ezelőtt indította útjára a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), hogy az 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten kivégzett székely vértanúkra emlékezzenek. Bágyi Török János kollégiumi tanár, Martonosi Gálfi Mihály ügyvéd és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokos a Makk-féle összeesküvés tagjaiként kívánták újra fellobbantani az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját. A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket adták, példát mutatva bátorságból és hűségből az utókornak. A Nemzeti Tanács szerint a ma élő székelyek számára ez a nap nemcsak a közös emlékezés napja, de az összetartozásé is, a tudatos, közös fellépésé a nemzeti önrendelkezés jegyében. Nagy Árpád politológus szerint ugyanakkor a történelmi példák mögé felsorakoztatni a jelenkor kérdéseit mindig hatásos és eredményes propaganda. A Nemzeti Tanács azonban az elmúlt négy évben kevésbé sikeresen kommunikálja a követeléseit az autonómia ügyében, így a mindennapi élet lassan felülírja az eszmei kérdéseket. A politológus szerint eddig a szervezők komoly erőfeszítéseket hoztak a siker érdekében, így buszokkal szállították a helyszínre a demonstrálókat, de idén ez elmaradt.
Az is kérdéses, hogy egy olyan nagyvárosban, mint Marosvásárhely, ahol legalább ötven-hatvanezer magyar él a statisztikák szerint, miért csak ennyi ember vesz részt egy ilyen rendezvényen. A válasz Nagy Árpád szerint az erdélyi aktuálpolitikában keresendő. Egyrészt a szervezők és felszólalók, akik a zászlajukra tűzték az autonómiatörekvést, elvesztették támogatóik jó részét, ami jól látszott a tavaly nyári önkormányzati választásokon, hiszen a Tőkés László által létrehozott EMNP alig jutott önkormányzati pozíciókhoz, amiből pontosan látszik a támogatásuk és a hitelességük mértéke. Ennek az eredménynek, illetve a Fidesz és az RMDSZ látványos közeledésének köszönhetően kénytelenkelletlen tudomásul kellett venni, hogy a decemberi parlamenti választásokon már nem indult el a Néppárt.
Ferenczi Zsolt háromszéki politikai elemző szerint Tőkés és körei radikalizmusát hosszú távon fenntartani nagyon nehéz, hiszen a látványos rendezvényeknek nem nagyon volt és van eredménye: a román közélet egyelőre nem akarja meghallani a magyarság ez irányú jogaira vonatkozó igényeket. Az európai politika is udvarias távolságtartással kezeli a kérdést, utalva rá, hogy ez a román állam hatásköre. Ferenczi szerint nincs helye egy centenáriumi évfordulóra készülő Romániában a magyar autonómiáról radikálisan szónokló szervezetnek, illetve rendezvénynek, mert a román közélet most erre nem vevő, amit az itt élő magyarok pontosan érzékelnek. Az autonómia kérdése messzire nyúlik vissza a két ország és Erdély történelmében, amelynek rendezéséhez nem elég a demonstráció. A székelyföldi autonómia kérdése a rendszerváltás utáni magyar–román viszony neuralgikus pontja lett. A román sajtó a konfliktus kezdetét 1998 környékére teszi, amikor az először kormányra került Fidesz bálványosi szabadegyetemeinek központi témájává lett az autonómia ügye, mások a kettős állampolgárságról szóló 2004-es magyarországi népszavazáshoz, megint mások Románia 2007-es uniós csatlakozásához kötik a kérdés napirendre kerülését, ám tény, hogy a Ceausescu előtti kommunista Romániában a magyar többségű területek autonómiája nem volt tabutéma.

MAT

Az 1950 előtti Románia közigazgatásának a települési és járási szint fö-lötti egysége a megye volt, ekkor szovjet mintára tartományok alakultak. 1952. szeptember 21-én – szovjet nyomásra –  létrejött a Magyar Autonóm Tartomány (MAT), amelynek központja Marosvásárhely lett.
A MAT megítélése máig vitatott.
A sztálini nemzetiségi politika termékét mai kritikusai kirakat-tartománynak tartják, amelynek léte ürügyül szolgált az Erdély más területein élő magyarok alapvető nemzetiségi jogainak megnyirbálásához.
A MAT eredeti formájában 1960-ig állt fenn; ekkor elcsatolták a déli részét, viszont hozzácsatolták az addig Kolozs tartományhoz tartozó Marosludast. Ezzel jött létre a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az átszervezéssel az autonóm tartományban élő magyarok aránya 77 százalékról 61-re, számuk 564 ezerről 473 ezerre csökkent, míg a román népesség száma 147 ezerről 266 ezerre nőtt. 1968-ban ez a tartomány is megszűnt, és kezdetét vette a nemzetiségi jogok gyakorlatilag teljes megsemmisítésének két évtizede.
A Ceausescu-rendszer bukása után megalakult RMDSZ óvatosan bánt az autonómia és a nyelvhasználat kérdésével – emlékeztet Nagy Árpád, aki szerint az RMDSZ 1990 tavaszán gyakorlatilag lemondott az autonómiakövetelésekről, amikor a Nemzeti Liberális Párttal közösen kiadott 1990. március 22-i nyilatkozatban leszögezte, hogy „az államban a hivatalos nyelv a román”. Ugyanez a nyilatkozat azt is deklarálta, hogy „a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akiket a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képvisel, nem kívánják Erdély valamely részének autonómiáját”.
Kolumbán Gábor, az RMDSZ volt alelnöke szerint indulásakor a szövetség súlyosan megosztott volt autonómiaügyben. A szövetség székely alapszervezetei az autonómia kérdésében még egy agyagfalvi népgyűlés összehívását is kezdeményezték (Agyagfalván tartották 1848-ban azt a székely népgyűlést, amely üdvözölte Erdély különállásának felszámolását és Magyarországgal történt egyesülését), ám az 1990-es „fekete március” marosvásárhelyi magyarellenes pogromja után a szórványban élőket képviselő szervezetek hevesen tiltakoztak a szerintük életveszélyes elképzelés ellen. A román belpolitika kilencvenes évek közepétől megindult normalizálódása hosszú időre háttérbe szorította az autonómiával kapcsolatos vitákat. A tizennyolc éven át Markó Béla vezette RMDSZ 1996-ban a jobbközép koalíció tagja, 2000 után pedig a balközép Nastase-kormány külső támogatója lett, miközben az etnikai feszültség érezhetően csökkenni kezdett Erdélyben.

A szakítás

„2002 után a magyarországi belpolitikai küzdelmek egyre erősebben hatottak az erdélyi magyar közéletre is” – mondja az aktív politizálástól 2000-ben visszavonult, ma politológusként működő Kolumbán. Az autonómiaügy, valamint a magyarországi pártokhoz fűződő viszony az RMDSZ szakadásához vezetett – a szövetségből kivált, a Fidesz politikájával rokonszenvező politikusokból szerveződött meg 2003-ban az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), majd a két, RMDSZ-szel konkuráló, kevéssé sikeres politikai erő, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Az igazi törés nem is itt, hanem a határon túli magyarok és Budapest viszonyában következett be a 2004 decemberi népszavazás traumája nyomán. A következő évek erdélyi magyar politikáját Románia közelgő uniós csatlakozása határozta meg. Ennek nyomán került újból napirendre az autonómia kérdése.  2006. március 15-én húszezren követelték a Székelyföld autonómiáját; az eddigi legnagyobb autonómiapárti megmozdulásra 2013 októberében került sor, ez volt a Székelyek Nagy Menete. A következő évben az RMDSZ is előállt saját autonómiakoncepciójával, amit 2014 szeptemberében közvitára is bocsátott.
A helyzet bonyolultabb, mint amilyennek Budapestről tűnik: Kolumbán szerint a demonstrációk ellenére az autonómiatörekvések valós támogatottsága nem egyértelmű. A politológus úgy látja: a Székelyföldön élők a közösségi elvárásoknak engedelmeskedve részt vesznek az autonómiapárti rendezvényeken, ám a hétköznapokban többségük megköti a maga kompromisszumait a románokkal, a hatóságokkal, a hivatalokkal. A radikálisabbak ezt az „ügy” elárulásának tekintik, de ahogy Kolumbán fogalmaz: „mindennél erősebb az élni kell parancsa.”

Olvasson tovább: