Kereső toggle

Biszku halála – az igazságszolgáltatás kudarca

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

94 éves korában meghalt Biszku Béla, s így vélhetően az egyik utolsó olyan személy távozott, akit felelősségre lehetett volna vonni a kommunista diktatúra vezetői közül. De miért nem történt felelősségre vonás 1990 óta?

Mint arról a Hetek többször is beszámolt, az egykori keményvonalas kommunista Biszku Béla 2010-ig háborítatlanul élt rózsadombi lakásában, élvezve kétszázezer forintos állami nyugdíját. Két újságíró buktatta le: bizalmába férkőztek, elhitették vele, hogy szülővárosáról forgatnak filmet, ahol falugyűlést rendeznek a tiszteletére. Így emelték vissza a köz-életbe az 1956-os forradalom leverése után belügyminiszterré kinevezett Biszkut, akiről kiderült, azóta sem bánta meg tevékenységét, felelősséget nem érez, az 56-os forradalmat is mindhalálig ellenforradalomnak tartotta. A film hatására Biszku ellen eljárást indítottak, ám a vádhatóság gyatra munkája miatt a per évekig húzódott. A római katolikus vallású Biszku Béla a Mazsihisz szeretetkórházában halt meg a múlt héten.
A kommunista diktatúra működtetőinek elszámoltatása, felelősségre vonása nem sikerült – mondta Biszku halála kapcsán a Heteknek Rainer M. János történész, az 1956-os Intézet vezetője.
„A közelmúltban összeírtam, hogy az MSZMP 1957-es ideiglenes Központi Bizottságának 34 tagjából tizenöten éltek a rendszerváltáskor. A későbbi Politikai Bizottságnak megfelelő Ideiglenes Intézőbizottság 8 tagjából négyen éltek. Élt 1990-ben például Apró Antal, Kállay Gyula, Marosán György, akik 1956 után Biszku Bélához képest sokkal tekintélyesebb politikusok voltak, hiszen Biszkut a forradalom leverése után a fiatal, feltörekvő nemzedékhez sorolták” – emlékeztetett a történész.
Voltak tehát elszámoltatható politikusok, mégsem történt elszámoltatás. Ennek okát Rainer M. János abban látja, hogy a jogi felelősségre vonás egyik rendszerváltó párt programjában sem szerepelt, és az akkori radikális pártok is óvatosan kezelték a kérdést.
Hogy miért álltak így a kérdéshez, arra kézenfekvő válasz, hogy a legtöbb párt nyilvánvalóan maga is érintett volt: az MSZP az MSZMP-ből alakult, az MDF-ről, az SZDSZ-ről, a kisgazdákról és a kereszténydemokratákról pedig kiderült, hogy tele voltak hálózati személyekkel. Úgy tűnik, a magyar rendszerváltás nemcsak arról szólt, hogy gazdasági előnyökért cserébe a kommunisták erőszak nélkül adták át a hatalmat, hanem ezen felül a büntetlenséggel is számolhattak.   
Mint Rainer M. János felelevenítette, a rendszerváltás után néhány évvel mégis történt kísérlet a jogi értelemben vett elszámoltatásra, azonban a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elutasította az úgynevezett német megoldás magyarországi alkalmazását. A német megoldás az elévülési idő „nyugvásán” alapult: amikor 1990-ben a kommunista Kelet-Németországot egyesítették Nyugat-Németországgal, a nyugatnémet jogrend vált érvényessé az egész országban, és ez alapján olyan cselekményekért is meg lehetett állapítani a büntetőjogi felelősséget, melyek egyébként elévültek volna. Az új helyzetben azért nem volt érvényes az elévülés, mert Kelet-Németországban eleve nem üldözték ezeket a cselekményeket. E jogi megoldásnak az adott alapot, hogy a kelet-német állam megszűnt, így vele együtt megszűnt a jogrendje is.
A magyar állam azonban nem szűnt meg a rendszerváltáskor, sőt, az átmenet fenntartotta a pártállami jogrend hatályát, ezért is nevezik azt egyes szakemberek „koordinált átmenetnek”. Ha viszont érvényben van a korábbi jogrend, utólag nem lehet bizonyos cselekményeket önkényesen „nem elévülővé” nyilvánítani.  
Ezek után a szembenézés, illetve a számonkérés kérdése kényszerpályára került, miközben születtek különféle jogi megoldások. A legutóbbi a „kommunista bűnök” bevezetése volt a magyar jogba. Rainer szerint azonban ez nem több, mint egy elvi lehetőség, hiszen a Biszku-ügyben sem ezt alkalmazták, hanem az emberiesség elleni bűnök alapján fogták perbe az egykori belügyminisztert, konkrét, emberek halálával végződő cselekmények miatt.  
Nem kétséges, hogy a kommunista diktatúra idején elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények százezreket érintettek, mégsem hasonlíthatóak a nácizmus bűneihez, hiszen nem voltak népirtások, mondta Rainer, hangsúlyozva, hogy távol áll tőle a kommunizmus bűneinek relativizálása.
A hatalomgyakorlás nyílt kényszeren és terroron alapuló korszaka ugyanakkor a 60-as évek végére lezárult: a lehetőség, az ehhez szükséges intézményrendszer megvolt, a hatalom birtokosai azonban nem használták – és ebben konszenzuális történeti megítélés van, mondta Rainer.
A jogi felelősségre vonás mindezek alapján erőltetett és visszás lett volna, és feltehetően nem váltott volna ki katarzist, nem jelentett volna erkölcsi megtisztulást, vélekedett a történész. Ugyanakkor Rainer M. János két olyan megoldásról is beszélt, amelyek eredményezhettek volna ilyet.
Az egyik Göncz Árpádhoz kapcsolódik: az egykori köztársasági elnök a 90-es évek elején egy különleges parlamenti bizottság felállítását kezdeményezte, aminek a célja a nyilvános tanúságtétel lett volna: a törvény erejével be-idézték volna a kommunista rendszer vezetőit, akik eskü alatt beszéltek volna szerepükről, a hatalom működéséről. Göncz javaslatát azonban az országgyűlés napirendre sem vette.
A múlt feltárásának másik lehetséges módja az úgynevezett „történeti leckék” lehettek volna: a Timothy Garton Ash oxfordi professzorhoz fűződő kifejezés történeti előadások, tanulmányok, viták és az ismeretterjesztés összességét jelenti. „Nem mondhatjuk, hogy ilyen nem volt, ám a magyar politikai mező végletes kettéosztottsága nem kedvezett a megfelelő eredmény megszületésének, hiszen nem az immanens történeti szempontok játszották a főszerepet, hanem az, hogy kit melyik oldalhoz soroltak be” – mondta Rainer M. János.   
A szakember a környező posztkommunista országokban sem tud – Németországot leszámítva – általános elégedettséget szülő megoldásról.
Romániában Basescu elnöksége alatt egy 1200 oldalas jelentést készítettek a kommunista rendszer bűneiről, ám felelősségre vonásokra itt sem került sor, leszámítva a Ceausescu házaspár sajátos „perét” és kivégzését.
Lengyelországban több ezer alkalmazottal létrehozták a Nemzeti Emlékezet Intézetét, ami nem csupán a múlt feltárásával foglalkozik, hanem az egyik osztályának vádemelési joga is van. Lengyelországban 1981-ben hadiállapotot hirdetett az akkori kommunista hatalom, még akkoriban is internált, ellenzéki személyeket juttatott börtönbe, a sztrájkoló bányászok közé lövetett: a lengyel helyzet tehát összehasonlíthatatlanul keményebb volt az akkori magyar állapotoknál. Ott tehát nem a múlt ködébe vesző, a társadalom egy része által legitimált rendszerről volt szó, hanem a társadalommal frontálisan szemben álló rezsimről. Ennek ellenére Lengyelországban is komoly csalódást okozott az elszámoltatás vagy az ügynökkérdés – illusztrálta a kelet-európai múltfeltárás és szembenézés kudarcait és hiányosságait a történész.

Olvasson tovább: