Kereső toggle

Történelmi tapasztalatok a terrorhullám mögött

„Mi mindig itt vagyunk!”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A latin mottó: „Fluctuat nec mergitur”(„Hánykolódik ugyan a habokon, de el nem süllyed”) Párizs címerén szerepel, ahol a hajó a város szimbóluma. Szombaton délre a második világháború utáni legvéresebb események nyomán már állt a hatalmas graffiti a megemlékezések egyik helyszínén. Ahogy az egyik fiatal graffitifestő fogalmazott: „Párizsban nőttünk fel, és bizonyítani  akarjuk, hogy mi mindig itt vagyunk... és hogy ez a város még mindig hatalmas”.

Amennyiben a terroristák célja a társadalom megosztása és egy esetleges polgárháborús forgatókönyv elindítása volt muszlimok és nem muszlimok között, akkor ez nem sikerült. Bár muszlimok voltak az elkövetők, és Allah Akhbar kiáltással gyilkoltak, áldozataik között is voltak muszlimok. A Stade de France bejáratánál szolgálatot teljesítő biztonsági őr, aki hősiesen meghiúsította az öngyilkos merénylő belépését a tömegbe, állítólag muszlim vallású francia volt. Tehát a társadalom egységesen válaszolt a terrorizmus kihívására.
A köztársasági elnök először úgynevezett „vörös tervet” hirdetett pénteken éjfél előtt, ami a rendkívüli helyzetek rendezésére hivatott hatóságok közötti összehangolt fellépést biztosítja (rendőrség, tűzoltóság, egészségügy, katasztrófavédelem), hogy a sebesülteket nagy számban evakuálni lehessen. Ezt követően kihirdette az úgynevezett „fehér tervet”. Ennek célja a kórházi kapacitások felszabadítása. Ilyenkor teljesen összehangoltan dolgoznak együtt a különböző hatóságok, háttérintézmények, a korábban begyakorolt protokoll alapján. Míg a szolgálaton kívüli munkatársak visszaözönlenek munkahelyükre, a logisztika azonnal felszabadítja a szükséges többletforrásokat (a steril tűtől a tiszta lepedőig). Hamar háborús kórházzá alakultak az érintett párizsi intézmények. Ezzel egy időben François Hollande rendkívüli állapotot hirdetett – 1955 óta először. Másnap, szombat reggelre három-ezer katonát vezényeltek ki a főváros utcáira.
A különböző intézkedések sikerének kulcsa a lakosság együttműködése. Például a „fehér tervben” érintett kórházakba nemcsak a munkaviszonyban álló orvosok mentek vissza dolgozni, hanem a kórházból rég leszerelt, magánpraxisban dolgozó orvosok is – ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy az alacsony bérek miatt elég kevés a „tősgyökeres francia” az egészségügyi dolgozók között. Szombat reggelre olyan sok önkéntes véradó sorakozott a véradó központok előtt, hogy el kellett őket küldeni. Egész éjjel, a lövöldözések idején is folyt a spontán szerveződés, sokszor a közösségi hálók segítségével. Például a „Portes ouvertes” (nyitott ajtók) hashtaggel a párizsiak saját lakásukat nyitották meg a lövöldözések elől menekülőknek, vállalva, hogy teljesen idegeneket fogadnak be egy éjszakára. Minden nyilatkozat arról szól, hogy igen, háború van, de külföldről irányított terroristák ellen, nem egymással szemben (tehát semmiképp nem a muszlimok a nem muszlimokkal szemben), és arról, hogy ezt a háborút mi fogjuk megnyerni.
A sikeres társadalmi összefogáshoz hozzájárulnak a pozitív történelmi tapasztalatok. A nácizmus fölött aratott győzelemhez párosult az a hit, hogy végül is a jó győz a gonosszal szemben, és nem fordítva. Az V. Köztársaság sajátos múlttal rendelkezik a terrorizmus elleni harc területén: eleve egy terrorhullám kellős közepén született meg 1958-ban. Franciaországban 1954 és 1965 között több terrorhullám zajlott (az Algéria függetlenségét támogató, majd ellenző terrorszervezetek révén) – a polgárháborús veszély 1958-ban teljes mértékben valós volt, lévén, hogy maga a hadsereg a vezérkar szintjéig mélyen megosztott volt az algériai kérdésben. De Gaulle a lázadást teljes mértékben, könyörtelenül visszaverte az utolsó lázadóig.
A 70-es, 80-as években a libanoni vagy a palesztin–izraeli konfliktusok nyomán Párizs több rettegett terrorcsoport színterévé vált (Abul Nidal, Carlos csoportjai), valamint másfél évtizedig a szélsőbaloldali Action Directe csoport is itt működött. Minden egyes szervezet vezetőit vagy lelőtték (lelövették), vagy a mai napig életfogytiglani büntetésüket töltik. Ők nem úszták meg.   
A 90-es években az Algériában dúló polgárháború nyomán Franciaországban is megjelent a GIA algír terrorszervezet. 1995-ben terrorhullám söpört végig Franciaországon (robbantások a párizsi metróban, az Air France-gép eltérítése karácsony napján). A francia–algír katonai és titkosszolgálati együttműködésnek köszönhetően azonban a 2000-es évek elején a GIA-t teljesen felszámolták.
Az új típusú iszlamista dzsihádhoz (al-Kaida, Iszlám Állam) köthetőek a 2012-es toulouse-i merényletek, a 2015 januári párizsi merényletek, a májusi, Grenoble melletti merénylet (amikor egy férfi a főnökét fejezte le a dzsihád nevében). Minden egyes merénylővel végeztek.
A hétvégi merényletek azonban új fejezetet nyitottak. Elkövetési módjukban  és hatásukban (öngyilkos merénylő egy tömeg kellős közepén) teljesen más nagyságrendekről beszélünk: 2001 és 2015 májusa között összesen 102 francia áldozatot követelt az iszlamista terror, azaz kevesebbet, mint most egyetlen éjszaka alatt. Azonban a legszembetűnőbb különbség az V. Köztársaság eddigi megpróbáltatásaival szemben az, hogy a mostani terrorhullám már nem a mindenkori kormány támogatottságát erősíti, hanem növekszik a népharag a politikai elittel, a hagyományos bal- és jobboldali pártokkal szemben egyaránt. Ezen a hétvégén például futótűzként terjedt az interneten Laurent Fabius külügyminiszter 2012-ben elhangzott szerencsétlen mondata: „Az al-Nuszra Front szép munkát végzett Szíriában.” (Az al-Nuszra, mint mára tudjuk, egyértelműen az al-Kaidához köthető.) A francia közvélemény jelentős része a politikai elitet teszi felelőssé a „bumerángeffektusért”, Franciaország közel-keleti szerepvállalását (terrorszervezetek „demokratikus ellenzékként” való finanszírozását) okolva a történtekért.
A rendszerkritikusok másik támadási felülete a szír migránsok megfelelő szűrés nélküli beengedése. Az európai titkosszolgálatok ugyanis nem tartanak még ott, hogy kielégítően feltérképezzék az újonnan érkezett embertömeg jelentette biztonsági kockázatot. Bassár el-Aszad egyébként szombat délután máris felajánlotta segítségét a szír terroristák leleplezésében, egy feltétellel: ha a Nyugat nem akarja őt minden áron elmozdítani Szíria éléről. A harmadik támadási felület a politikai elit európai elkötelezettsége. Franciaország évek óta küzd a népszerűtlen maastrichti kritériumok betartásával. A katonai kiadásokat mindenképpen növelni kell, tehát az állami költségvetési egyensúly még távolabbinak tűnik, mint valaha, sőt a jelenlegi helyzet súlyossága miatt a maastrichti kritériumok akár teljesen irrelevánssá válhatnak rövid időn belül.
Franciaország legnagyobb szimpatizánstáborral rendelkező pártja ma a Marine Le Pen vezette Nemzeti Front (FN), amely már az európai és az önkormányzati választásokon is nagyon jól szerepelt, és amely évek óta oroszbarát külpolitikát szorgalmaz (kicsit mélyebbre ásva kitűnik, hogy ez alatt nem annyira csak oroszbarát, de egyben Irán-barát politikát is értenek). Az FN szívesen megfontolná az eurózónából való kilépést, és régóta követeli a határok ellenőrzését, azaz Schengen teljes felszámolását. Akár a Nemzeti Front nyeri a 2017-es választásokat, akár a hagyományos jobboldal, a hétvégi események nyomán jelentősen fölerősödtek ezek a rendszerkritikus érvek. Elindult a verseny az idővel: szűk másfél év áll az euroatlanti szövetséget támogató politikai erők rendelkezésére, hogy megmentsék saját magukat (és az ország euroatlanti elkötelezettségét).

Olvasson tovább: