Kereső toggle

Korszakváltás és kapuzárás - A Pax Americana vége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A közel-keleti események alakulása az elmúlt évtizedben egyértelművé tette, hogy a Pax Americana korszaka lezárult. Az Iszlám Állam további erősödése, valamint Irán nukleáris programja és hatalmi törekvései ellenére az Egyesült Államok kihátrált abból a szerepből, hogy meghatározó katonai erőt képviseljen a térségben, és más eszközöket keres a stabilitás megteremtéséhez. A november 13-ai párizsi terrortámadások pedig éles belpolitikai fordulatot hoztak a menekültkérdés megítélésében.

Az Obama-adminisztráció az Iszlám Állam felemelkedése ellenére egyértelműen visszafogottabb a közel-keleti intervenciók tekintetében. A változást a kritikusok többek között annak számlájára írják, hogy az elnök vonakodik a jelentősebb harci eseményekben való amerikai részvételtől, illetve globális szintű elkötelezettsége gyengébb elődeiénél. A Foreign Affairs amerikai külpolitikai magazin cikke szerint az igazság ezzel szemben az, hogy Washington szeptember 11-e utáni régióbeli beavatkozásai – különösen Irakban – aránytalanok voltak, és hamis képet alakítottak ki az Egyesült Államok szerepvállalásának új normáiról. A szárazföldi egységek bevetésének elmaradása Irakban és Szíriában ennélfogva nem visszalépés, hanem a stabilitást jobban szolgáló korrekció.
A második világháború és 2001 között az Egyesült Államok csak kivételes esetben avatkozott be haderejével a Közel-Keleten. Katonai részvétele hiányzott, minimális maradt vagy közvetett volt az 1948-as arab–izraeli háborúban, az 1956-os szuezi válság során, a hatnapos háborúban 1967-ben, a jóm kippúri háborúban 1973-ban és az 1980-as évekbeli iraki–iráni konfliktusban. Érdekeit – melyek nagyban megegyeztek régióbeli stratégiai szövetségeseiével – mérsékelt katonai jelenléttel párosított gazdasági és diplomáciai kapcsolatokon keresztül tudta érvényesíteni.
Az elmúlt évtizedben azonban ezek a partneri kapcsolatok számos új tényező megjelenésével meggyengültek. A hidraulikus rétegrepesztéses eljárásnak köszönhetően például Amerika hamarosan megelőzi Szaúd-Arábiát mint a világ legjelentősebb nyersolajtermelője, ami megnövelte Washington politikai mozgásterét. A szövetségesi szálak lazulásához vezetett az is, hogy Szaúd-Arábia a dzsihádizmus visszaszorítását kezdte alárendelni annak a célnak, hogy Bassár el-Aszadot megdöntsék, és iráni támogatóinak számításait áthúzzák.
Az Egyesült Államoknak valójában igen szűkek a katonai lehetőségei a több ágra szakadt al-Kaida és a terjeszkedő Iszlám Állam fenyegette térségben. Ahogy 2006-ban Irak a polgárháború felé haladt, a Pentagon hiába igyekezett olyan új doktrínát bevezetni, mely az irreguláris hadviselésre és speciális hadműveletekre teszi a hangsúlyt. Amerikának kemény lecke árán kellett megtanulnia, hogy vallási ideológiáktól átitatott, nemzeteken átnyúló etnikai konfliktusokat mennyire nehéz a liberális demokratikus kormányoknak befolyásolnia.
A cikk szerzői, Steven Simon és Jonathan Stevenson szerint nem kétséges, hogy egy Amerika vezette katonai akció az Iszlám Állam ellen fölényes győzelmeket hozna, csakhogy a konfliktus utóélete az eddigi tapasztalatok alapján ezeket mind semmissé tenné. A kivívott helyzet megszilárdításához szükség lenne az amerikai közvélemény támogatására, a helyreállításhoz és stabilizációhoz nagyszámú szakértőre, a társadalom mély ismeretére, a biztonság szavatolásához pedig fenntartott haderőre, továbbá elkötelezett és megbízható helyi szövetségesekre. Ugyanezzel a „listával” gyűlt meg a baja Washingtonnak 2003-ban Irakban és a 2011-es líbiai NATO légi hadműveletek során.
Az Egyesült Államok elsődleges érdeke a Közel-Keleten a regionális stabilitás. Simon és Stevenson úgy látják, a legcélravezetőbb az lenne, ha Washington a hatalmi befolyásokat kiegyensúlyozó stratégiát követne, azaz a domináns katonai részvétel helyett szelektíven alkalmazná erejét érdekeinek védelmére. Tény, hogy katonai jelenlétére szükség van az Iszlám Állam további (például jordániai) terjeszkedésének és Irán destabilizáló lépéseinek megakadályozására. Jelentős eredmények viszont nem érhetők el, csak ha Amerika helyi partnerei saját biztonságuk megteremtése érdekében nagyobb felelősséget vállalnak.
Az Egyesült Államoknak mindezzel párhuzamosan diplomáciai prioritásait is újra kell gondolnia. Az arab tavasz bebizonyította, hogy a közel-keleti társadalmak nem érettek a demokratikus berendezkedés megteremtésére, mint ahogy tényként kellene elismerni azt is, hogy az izraeli–palesztin béke középtávon nem kivitelezhető – jelentik ki a cikk szerzői. Az Egyesült Államok részéről fontos ezeknek a céloknak a támogatása, de jelenleg hasznosabb lenne a hangsúlyt a szíriai polgárháború konszenzusos megoldására tenni. Ha sikerülne összehangolni az egymásnak feszülő érdekeket amerikai közvetítéssel, az hatékonyabb fellépést eredményezhetne a dzsihádizmussal szemben, és némileg helyreállíthatná az Egyesült Államok megtépázott tekintélyét a régióban.

Emberség és biztonság

Bevándorlási vita Amerikában
A közel-keleti konfliktusok keltette hullámok az amerikai belpolitikában is éreztetik hatásukat. A november 13-ai párizsi támadások után Obama elnök menekültprogramja új keletű ellenállásba ütközött. Az amerikai képviselőház múlt csütörtökön olyan törvénytervezetet szavazott meg, amelynek értelmében a belbiztonsági miniszternek, az FBI igazgatójának és a nemzeti hírszerzés fejének minden egyes szíriai és iraki menekültet át kell világítania, és csak akkor adhatnak ki engedélyt a letelepedésre, ha szavatolni tudják, hogy az illető ártalmatlan.
Barack Obama, aki szeptemberben bejelentette, hogy 2016-ban 10 ezer szíriai menekült betelepedését teszi lehetővé, úgy reagált, hogy a tervezet „gátolná a világ jelenleg legveszélyeztetettebb népének megsegítésére tett erőfeszítéseinket”, ezért meg fogja vétózni. A szavazáskor fennálló többség azonban elegendő lehet az elnöki vétó felülírásához. (A javaslatot 289:137 arányban fogadták el; 47 demokrata képviselő is mellette szavazott, annak ellenére, hogy a kormány magas rangú képviselői zárt ajtók mögött még közvetlenül a voksolás előtt is megpróbálták őket eltéríteni szándékuktól.)
A Bloomberg múlt heti felmérése szerint az amerikai felnőtt lakosság 53 százaléka elutasítja a szíriai menekültek befogadását, és kevesebb mint egyharmaduk támogatja az elnök programját. A párizsi események nyomán eddig 31 tagállam – egy kivétellel republikánus – kormányzója jelentette be, hogy meg fogják próbálni megakadályozni menekültek letelepítését a területükön. Igaz, jogilag nem áll módjukban kitiltani a menedékkérőket, de kérhetik a Külügyminisztériumtól, hogy ne oda küldjék őket. Ha mégis, visszatarthatják tőlük a nyelvtanulásra, szakképzésre vagy a gyerekek iskoláztatására juttatott támogatásokat.
További 5 állam (köztük egy demokrata) kormányzója nyilatkozott úgy, hogy beengedné a menekülteket, de csak fokozott átvilágítás után. Mindössze 18 (két kivétellel demokrata) kormányzó ért egyet a kormány betelepítési terveivel. A félelmek nem alaptalanok. Az Obama-adminisztráció hivatalnokai elismerték, hogy nem tudnak biztosítékot adni a Kongresszus számára arról, hogy valóban hatékonyan át tudnák világítani a bevándorlókat. Ráadásul egy 2014 novemberében készített közvélemény-kutatásban a megkérdezett szíriai menekültek többsége elítélte ugyan, de 13 százalékuk támogatta az Iszlám Államot. Ezzel az aránnyal számolva a jövőre befogadandó 10 ezer migráns között nagyjából 1300 IÁ-szimpatizánsra lehet számítani, ami épp elég ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a potenciális veszélyt jelentő személyek felismerését.

Olvasson tovább: