Kereső toggle

Moszkva–Peking: parádés gondok

A kínai kapcsolat nem oldja meg Oroszország minden gondját

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szeptember 3-án, amikor Kína a pekingi Tienanmen téren példátlan katonai parádéval emlékezett meg a második világháború ázsiai lezárásáról, Hszi Csin-ping elnök jobbján Vlagyimir Putyin orosz elnök feszített. Amikor május 9-én Moszkva ünnepelte hasonló erődemonstrációval a szövetségesek európai győzelmét, Hszi állt az orosz vezető mellett. Kölcsönös jelenlétüket csak kiemelte, hogy Oroszország ukrajnai beavatkozására, illetve a kínai politika különböző lépéseire reagálva Obama amerikai elnökkel az élen a Nyugat számos vezetője mindkét eseményre mást küldött maga helyett.

Új szuperhatalmi tengely kialakítására törekedne Moszkva és Peking? – tette fel nemrég a kérdést a londoni The Guardian. A hajdani szocialista tábor emléke ma is kísért, bár azóta nagyot fordult a világ. Az orosz utódállam a néhai Szovjetunió 1991-es felbomlása és több köztársaságának függetlenné válása után is messze a világ legnagyobb országa a maga 17,1 millió négyzetkilométerével, 9,6 millió négyzetkilométernyi kínai szomszédja pedig, ahol az egypártrendszer mindmáig fennmaradt a kapitalista módszerekkel működő „szocialista piacgazdaság” közepette, ma is a Föld legnépesebb országa. Atomarzenál és oligarchák mindkét oldalon, több mint négyezer kilométeres közös határ, jelentős gazdasági kooperáció, párhuzamos nemzetközi és diplomáciai érdekek (Líbia, Szíria, Koreai-félsziget, Irán, ENSZ stb. tekintetében), amelyekben közös az ellenérdekeltség minden „szuperhatalmi” (főleg amerikai) hegemóniával szemben. Korlátozott, de hangsúlyos katonai együttműködés: van miért figyelni az orosz és a kínai vezető találkozásaira.

Rég elmúltak azok az idők, amikor – a hatvanas évek végén – a nemzetközi kommunista mozgalom ideológiai és politikai irányításáért ádázul vetélkedő két vörös szomszéd között már-már háborúig fajult a konfliktus. A közös határon fegyveres incidensek, valóságos csaták követték egymást, és Pekingben – mint e sorok írója tudósítóként tanúja lehetett – a lakosság éjjel-nappal óvóhelyeket épített ki arra az esetre, ha a „szociálimperializmus”, azaz Moszkva atomtámadást indítana a kínai főváros ellen.

1972-es történelmi pekingi látogatása idején Nixon amerikai elnök Moszkva potenciális fenyegetésével szemben foglalt állást Peking oldalán – mára viszont a kínai–orosz–amerikai háromszögben, persze egészen más körülmények között, Putyin és Hszi Washington hatalmát igyekszik ellensúlyozni. Annak ellenére is, hogy például a terrorizmus elleni küzdelemben és számos más témában érdekeik ma is találkoznak Washingtonéival.

Putyin óvatos: „Nem hozunk létre katonai szövetséget Kínával. Nem katonai blokkra, hanem globális megközelítésre törekszünk” – hangsúlyozta. Ha katonai szövetség nincs is, „globális” példa, hogy májusban együttes haditengerészeti gyakorlatot tartottak a Földközi-tengeren; először jelentek meg ott kínai egységek is, holott a mediterrán térség eddig „NATO-tónak” számított az amerikai admirálisok szemében. Kína az orosz fegyverexport egyik fő piaca évi egymilliárd dolláros volumennel, de Moszkva – már csak a hatvanas évek emléke miatt is – nem szállított legkorszerűbb harci eszközeiből hajdani katonai ellenfelének. A kapcsolatok bensőségesebbé válásával azonban legutóbb S-400-as föld-levegő rakéták eladásáról kötött szerződést Pekinggel az orosz állami fegyverkereskedelmi cég. Mindez nem forgatja fel gyökeresen a stratégiai erőviszonyokat, de aligha lelkesíti a NATO-parancsnokokat, akiket aggasztanak a folyamatosan növekvő kínai katonai kiadások (bár azok még ma is eltörpülnek az amerikai védelmi büdzsé mellett.)

Moszkva nagy reményeket fűzött a kínai–orosz gazdasági kapcsolatok növeléséhez azoknak a veszteségeknek az ellensúlyozására, amelyeket a Krím bekebelezése és több kelet-ukrajnai térség elszakítása miatt Oroszország ellen elrendelt nyugati szankciók okoztak. A két szomszéd közötti árucsere hatszorosára növekedett az utóbbi években, és Kína vált Oroszország második legfőbb kereskedelmi partnerévé (az EU mögött) évi százmilliárd dolláros kétoldalú forgalommal. Csakhogy Moszkva lényegében csak nyersanyagokat és fegyvert képes szállítani, viszont rászorul „a világ műhelyévé” vált szomszéd fogyasztási és iparcikkeire, tőkéjére és munkaerejére. Putyin a viharosan növekvő Kína energiaéhségére számított: Oroszország mára Kína legnagyobb szénhidrogén-szállítójává vált, megelőzve Szaúd-Arábiát. Tavaly két gigamegállapodás született, az egyik vezeték, amelyet Putyin „korszakosnak nevezett, Északkelet-Kínába, a másik, még előkészületben lévő Nyugat-Kínába vinné a szibériai földgázt 2019 és 2023 között.

Kína gazdaságának tőzsdeválságba torkolló lefékeződése, az Oroszországot sújtó, egyre inkább húsba vágó nyugati szankciók és az energiaárak zuhanása azonban keresztülhúzta ezeket a terveket. A kétoldalú kereskedelem az első félévben alig érte el a harmincmilliárd dollárt, vagyis hiú remény, hogy Kína ellensúlyozhatja a nyugati szankciók és a csökkenő kőolajár okozta orosz veszteségeket. Peking, vélik elemzők, az orosz energiaszállítóktól is az árak és a feltételek újratárgyalását fogja elvárni, mivel gazdaságának lassulásával kevesebb nyersanyagra lesz szüksége, és saját forrásai is megcsappannak. Bajba került az orosz vezetékekhez várt kínai hitel és egy Oroszországban Kína által építendő vasútvonal, több munka meg sem kezdődött.
Hiába állt Putyin Hszi jobbján Pekingben, a Kínába tervezett második nagy gázvezeték megépítéséről szóló szerződésnek erre a látogatásra várt végleges aláírásáról szó sem esett. „A Kreml elitje csalódott, mert semmi sem valósul meg olyan ütemben, mint remélték” – idézte a moszkvai Carnegie központ egyik szakértőjét a The New York Times.

Olvasson tovább: