Kereső toggle

Anyák, akiknek gyerekeit az ISIS vette el

Ha előre tudták volna

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A radikalizálódó fiatalokon kívül valószínűleg nem sokan töltik azzal idejük nagy részét, hogy az Iszlám Állam videóit nézik, egyre több azonban az olyan kétségbeesett szülő, akik így próbálják felfedezni a frontra utazott gyermekeiket. Hogy mások gyermekeinek szélsőségessé válását megakadályozzák, a fiaikat elveszített anyák csoportokat is létrehoztak, amelyek a médiában lassan, egyelőre állami támogatás nélkül, de mégis biztosan alakítják a hatóságok és a társadalom szemléletét a kérdésben.

Eddig 20 ezer külföldi ment Szíriába és Irakba harcolni, közülük több mint háromezren nyugati országokból, többségük a családjuk tudta és bele-egyezése nélkül. A mai napig több ezer szülő vesztette el az Iszlám Államhoz vagy más terrorszervezetekhez csatlakozott gyermekét. Közéjük tartozik a kanadai Christianne Boudreau is, aki a hírszerzéstől tudta meg, hogy fia, Damian lakótársaival együtt Szíriába ment harcolni az Al-Nuszra Front „katonájaként”, majd amikor az Iszlám Állam kivált, velük tartott. A fiút a Szabad Szíriai Hadsereg végezte ki Aleppó közelében.
Christianne azután, hogy erről két kanadai ügynöktől tudomást szerzett, felvette a kapcsolatot a berlini Daniel Koehler szakértővel, aki korábban a neonáci mozgalmat maguk mögött hagyókon, az utóbbi időben pedig muszlim radikálisokon és családjukon igyekszik segíteni. Tőle tudta meg, hogy amit fiával átélt, az egy klasszikus radikalizálódási folyamat, amelyben az iszlámot felfedező fiatal először mindenkit lelkesen igyekszik megtéríteni maga körül, majd amikor arra a környezete nem nyitott, elindulnak a családi konfliktusok az öltözködés, az alkohol vagy a zene miatt. A gyerek elkezd tanácsot kérni az őt beszervezni igyekvőktől, akik utóbb, a radikalizálás mellett igyekeznek szánalmat kelteni a fiatalokban a szírek szenvedéseivel kapcsolatosan. Tőlük jön a buzdítás is, hogy a legjobb megoldás a helyzetre, ha a fiatal elhagyja otthonát, és egy muszlim országba költözik. Mielőtt erre sor kerül, a fiatalok általában fejleszteni kezdik fizikai erőnlétüket, eladják a tulajdonukban lévő dolgokat, hogy pénzhez jussanak. Közben az otthoni élményeik egyre frusztráltabbá teszik őket, míg a „mentorok” hatására eljutnak arra a pontra, hogy az erőszak az egyetlen megoldás a helyzetükre. Ekkor következik be az, amit az iszlámban takfírnak hívnak, amikor a hívő muszlim minden kapcsolatát megszakítja a nem hívőkkel – beleértve a szüleiket is – a dzsihád általuk választott útján.
Christianne fiának élettörténete kísértetiesen hasonlít a többi radikalizálódott, majd külföldön életét vesztett fiataléhoz: gyermekkorban az apa kikerül a családból, a gyerek visszahúzódik, gyakran öngyilkosságot is megkísérel. Damian esetében az édesanya – annak ellenére, hogy keresztény nevelést adott fiának – az elején még támogatta is a megtérését, mert azt gondolta, az új vallás majd stabilizálja fiát. Azonban 2011-re a fiú jelentős negatív változásokon ment keresztül: titkos telefonokat bonyolított, anyjának a többnejűség elfogadhatóságáról beszélt, és azt hazudta neki, hogy Egyiptomba költözik, hogy arabul tanuljon és imám legyen, holott azonnal Szíriába ment, hogy csatlakozzon a harcolókhoz.
Koehler segítségével Christianne Boudreau kezdte felismerni, hogy nincs egyedül a tragédiájával, és belevetette magát az aktivista tevékenységbe. A szakértő segítségével két szervezetet alapított, a Hayat Canada nevűt, illetve a Mothers for Life (Anyák az életért) mozgalmat, hogy segíteni igyekezzen azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Állandó médiajelenléttel folyamatosan igyekszik felhívni a szülők figyelmét arra, hogyan ismerhetik fel gyermekeiknél a radikalizálódás jeleit még olyan stádiumban, amikor lehet tenni ellene.
A dán Karolina Dam Boudreau tevékenységét látva vette fel vele a kapcsolatot. Dam ugyancsak Szíriában veszítette el a fiát. Lukas problémás gyermek volt, akit többször is lopáson kaptak, majd Asperger-szindrómát diagnosztizáltak nála (a betegség a szociális képességeket és a kommunikációt érinti, többek között az empátia hiányával és kapcsolatteremtési nehézségekkel jár). Később muszlim munkatársai ismertették meg vele az iszlámot, akik miatt át is tért, azonban édesanyja csak később értesült erről, amikor észrevette, hogy fia azért nem eszik napközben, mert betartja a Ramadán rendelkezéseit. Lukast betegsége által okozott dühkitörései miatt intézetbe kellett küldeni, ahonnét 18 évesen végleg megszökött. Törökországban először arról számolt be anyjának, hogy menekülttáborokban segít, de végül Jakob Sheikh dán újságíró, aki könyvet ír a Lukashoz hasonló, radikalizálódó fiatalokról, kiderítette, hogy Lukas az Ahrar al-Sham iszlamista csoporthoz csatlakozott. Ekkor még ő sem idegenedett el teljesen az édesanyjától, eleinte gyakran írt neki. Miután viszont az ISIS likvidálta csoportja vezetését, Lukas a „kalifátus” tagjává vált, és legközelebb már csak akkor lehetett hallani felőle, amikor tavaly augusztusban egyik koppenhágai muszlim barátja értesítette az édesanyját, hogy Lukas megsérült a harcokban Aleppónál. Nem sokkal később a közösségi hálón egy radikális csoport egyik tagja erősítette meg a hírt, hogy Lukas meghalt, az édesanyja pedig nyomozásba kezdett, hogy kiderítse, pontosan mit csinált Szíriában, ugyanis amíg nincs bizonyíték a haláláról, még temetést sem rendezhet neki.
Koehler szerint két olyan kör létezik, akik szót tudnak érteni a radikalizálódó fiatalokkal: a korábbi radikálisok, illetve az anyák. Az anyák szerepe a dzsihádista iszlámban ugyanis igen fontos: Mohamed előírása, hogy mielőtt a dzsihádba indulnak a harcosok, engedélyt kell kérniük az anyjuktól, illetve el kell búcsúzniuk tőle. A szakértő elmondta, hogy több olyan harcossal is volt dolga, akik kétségbeesetten próbáltak Skype-kapcsolatot teremteni az anyjukkal, hogy elbúcsúzzanak tőle, illetve iszlám hitre térítsék, hogy ha meghalnak, együtt lehessenek a paradicsomban.
A nyugati társadalmakban a muszlim bevándorlók között is az anyák a fontosabbak, ugyanis Magnus Ranstorp svéd szakértő szerint, aki a Radicalisation Awareness Network (Radikalizálódás Tudatossági Hálózat) egyik vezetője, a muszlim férfiak úgy érzik, elveszi a férfiasságukat a nyugati társadalom és kultúra, ami miatt a háttérbe húzódnak. Amennyiben a gyermekük radikális lesz, a férfiak nem szívesen ismerik be a nyilvánosság előtt, hogy hibáztak a nevelésben, viszont az anyák rendszeresen megosztják fájdalmukat egymás között, információt gyűjtenek abból a környezetből, ahol fiuk élete megváltozott.
Ezt teszi Karolina Dam is, aki kétségbeesetten próbálja megtudni a fia „harcostársaitól”, hogy Lukas lefejezett-e akárkit, de a Facebook-csoportban kapott információk, melyek szerint a fiú nem vett részt erőszakos cselekményekben, hazugságnak bizonyultak. Dán ügynökök ugyanis megerősítették, hogy a kapcsolat megszakadása előtti utolsó hónapban Lukas részt vett a harcokban.
A norvég Torill, aki nem adta teljes nevét az interjúhoz, az után lépett kapcsolatba Dammal, hogy olvasta az újságban a történetét fia elvesztéséről. Torill fiának, Thom Alexandernek az életében is megtalálhatók a klasszikus elemek: korán meghalt apa, akivel sosem volt kapcsolata, beilleszkedési nehézségek, amiket egy csapásra megváltoztat az, hogy iszlám hitre tér.
A fiú életében bekövetkezett változás olyan mértékű volt, hogy Sabeen, Torill 17 éves lánya is áttért az iszlámra. Thom ekkor vált el első feleségétől, majd elvett egy szomáliai nőt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy muszlim országba költözzenek. Torillt egy nap felkereste a norvég titkosszolgálat, hogy informálják: fia a Próféta Ummája (PU) elnevezésű iszlamista szervezet tagjává vált. Amikor a fiú Szíriába távozott, Torill újra kapcsolatba lépett a hatóságokkal, de semmilyen segítséget nem kapott.
Ekkor vette fel az asszony a kapcsolatot két fiatal muzulmánnal, akik azzal foglalkoznak, hogy fiatalokat fordítsanak vissza a radikalizálódás útjáról.
A hölgy a két aktivistát a televízióban látta, és miután a Próféta Ummája terrorszervezet vezetője értesítette a családot, hogy Thom Alexander meghalt, a két aktivista beköltözött a családhoz, hogy segítsenek túljutni a válságon.
Yousef Bartho Assidiq és Faten Mahdi Al-Hussaini így fedezte fel, hogy a 17 éves Sabeen egyre gyakrabban flörtöl a PU vezetőjével az interneten. Torill 28 éves lánya, Sara is majdnem „elveszett”, ugyanis Skype-on feleségül ment a szervezet szóvivőjéhez. Később elvált ugyan tőle, de a lányokat csak úgy sikerült megmenteni, hogy az aktivisták elvették az útlevelüket, nehogy külföldre szökjenek.
Torill összesen háromszor lépett kapcsolatba a titkosszolgálattal, mindhiába. Tapasztalataiból egyértelmű, hogy a hatóságok nem szívesen avatkoznak be, az ugyanis nem tilos, hogy valaki Szíriába utazzon, az Iszlám Állam toborzási stratégiája pedig egyre fejlettebb, és a szülőket a hatóságok gyakran nem szülőként, hanem titkosszolgálati forrásként kezelik. Nyilvánosan nem ismerik ugyan be, de ha valaki egyszer már radikálisként elhagyta hazáját, a hatóságok nem akarják visszahozni, az ugyanis potenciális nemzetbiztonsági veszélyt jelent. Nekik sokkal jobb, ha az illető meghal a harcokban, amit a szülők értelemszerűen pont elkerülni igyekeznek. A szülők aktivitása nyomán azonban egyre több nyugati kormány kezd hangsúlyt helyezni a megelőzésre. Most azonban még nem teljesen partnerek: az egyik esetben például egy kiskorúnak készítettek úgy útlevelet, hogy a fiú apja nevét hamisította rá a kérelemre – nem sokkal később már Szíriában volt.
Mindezek mellett az aktivisták támogatása sem biztosított. A két aktivista, akik Torill lányait mentették meg, nem kap segítséget, Ranstorp és csapata pedig önkéntesekből áll, akik emellett kénytelenek teljes állásban dolgozni. Így aztán nincs jogi eszköz sem a kezükben, hogy megállítsák a fiatalokat, a szakértő szerint „csak késleltetni tudjuk őket”.
A gyermekük halálával tragédiát átélt anyák pedig nem valószínű, hogy egyhamar túl tudnak lépni a súlyos depresszión, mely életük részévé vált. Torill azt nyilatkozta, hogy fia halála óta „nem tudja, hogyan éljen”. Koehler szerint Boudreau az élők helyett a halott fiát választotta – aktivista mindennapjai ugyanis nemcsak anyagilag terhelik meg a családot a több ezer dolláros telefonszámlák és a vég nélküli interjúk miatt, hanem az életben maradtakkal is egyre romlik a kapcsolata. A vele történtekből pedig igen megdöbbentő következtetést vont le: „Ha akkor tudom, amit most tudok, soha nem vállaltam volna gyerekeket.”

Olvasson tovább: