Kereső toggle

Erdogan: Az ellenségem ellensége az ellenségem

Bosszúállók

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A török elnök legutóbbi húzásaival bebizonyította, hogy nem múló megalománia miatt építtetett 1150 szobás elnöki palotát Ankarában. Erdogan egy őszinte interjúban elmondta, hogy nagyon zavarta, amikor a régi rezidencián csótányokat találtak az egyik mosdóban. A csótányok valóban kellemetlen lakótársak, ám viszonylag kevesen választják azt, hogy az épület fertőtlenítése helyett több mint 615 millió dollárért (175 milliárd forint) új palotát építenek maguknak. Nos, körülbelül ennyi értelme van annak, hogy miután az ISIS felrobbantott 32 török állampolgárságú kurdot, Erdogan válaszul az iraki kurdokat kezdte bombázni, NATO-támogatással.

A török elnök nem véletlenül kedvence a karikaturistáknak, persze leginkább külföldön, ahol nem kell a hatalom bosszújától tartani. A mellékelt rajzon a kurdokra és az Iszlám Állam bázisaira dobott bombák aránya még nem is éri el a valóságot: a török F-16-os vadászgépek éjjel-nappal támadják a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) állásait. Egy másik karikatúrán két ISIS-harcos beszélget: „Erdogan a kurdokat bombázza” – mondja az egyik. „Nagyszerű, legalább van már légierőnk is” – válaszol a másik.

Nézzük sorban az eseményeket: július 20-án egy, az Iszlám Állammal kapcsolatban álló terrorista öngyilkos merényletet hajtott végre a törökországi Suruc városában egy baloldali ifjúsági gyűlésen. A áldozatok (32 halott és több mint 100 sebesült) kurdok voltak, akik az ISIS ostroma alatt álló szíriai határ menti városba, Kobaniba készültek önkénteseknek. A török kormány tőle szokatlan módon nagyon visszafogottan reagált a véres terrortámadásra, ami a PKK szerint azt bizonyítja, hogy a török rendőrség „együttműködött az ISIS-szal”.

Erdogan válaszul arra használta fel a merényletet, hogy felrúgja a két éve hallgatólagosan érvényben lévő fegyverszünetet a kurdokkal. 2013-ban a PKK beleegyezett, hogy visszavonja harcosait Törökországból az Irakban fekvő bázisaiba. Cserébe Erdogan leállította a kurdok üldözését. Most azonban letartóztatás-sorozatba kezdtek a PKK Törökországban élő aktivistái ellen, és légitámadás-sorozatokat indítottak az iraki kurd katonai táborok ellen. A megtorlást fokozták, miután a PKK vállalta a felelősséget két török rendőr haláláért, akiket Ceylanpinar városában lőttek le. A kurd lázadók szerint ezzel az ISIS-szal „kollaboráns” rendőröket büntettek.

Ezek a fejlemények egy olyan újabb frontot nyitnak a térség konfliktusai sorában, amelynek következményei ma még beláthatatlanok. Sokan vádolták Törökországot azzal, hogy nem tesz eleget határai védelmében az ISIS ellen, sőt tudatosan engedi, hogy az iszlamista terrorállam katonái török területeket használjanak folyosóként Irakból Szíriába. Amikor 2014 őszén ezt Joe Biden amerikai alelnök szóvátette, Erdogan indulatosan visszavágott: „Senkitől nem fogadunk el ilyen rágalmakat ... ha Biden tényleg így gondolja, végeztünk egymással” – mondta.

Idén júniusban pedig „a Nyugatot” vádolta meg azzal, hogy felfegyverzik a kurd „terrorcsoportokat”. Erdogan egyenesen azt állította, hogy a kurdok a Nyugat segítségével etnikai tisztogatást hajtanak végre Szíriában az arabok között, miközben az ISIS ellen harcolnak. Ha a török elnök valóban az Iszlám Állam ellen akarna harcolni, a kurdok természetes szövetségesei lehetnének, hiszen ők szenvedik el az iszlamisták támadásainak jelentős részét. Erdogan azonban hajthatatlan: kijelentette azt is, hogy soha nem egyezik bele bármilyen kurd államiság létrehozásába.

Ezzel állhat összefüggésben az is, hogy a korábbi távolságtartással szemben a török elnök egyre többször utal arra, hogy „biztonsági zónát” kellene létrehozni a határ szíriai oldalán, sőt a török sajtó július végén egyenesen arról írt, hogy török csapatok Szíria megszállására készülnek. A hírek nem voltak alaptalanok, mert lapzártánk idején a NATO – amelynek Törökország is tagja – úgy döntött, hogy fel kell állítani az ütközőzónát Szíria északi részén. Bármikor hasonló lépést tehet délről Jordánia is, amellyel hivatalosan is megszűnhet Szíria –amúgy szuverén ENSZ-tagállam – területi integritása, hasonlóan Irakhoz. Ezek a lépések, úgy tűnik, véglegesen kizárják azt, hogy bármiféle rendezés esetén helyre lehessen állítani a Közel-Kelet első világháború után kialakított felosztását. Sajátos módon épp az ISIS volt az, amelyik 2014 nyarán azzal a videóval kezdte meg katonai és médiaoffenzíváját, amelyben jelképesen lerombolták a Szíria és Irak közötti határ egy szakaszát, bejelentve, hogy az 1916-os Sykes-Picot egyezmény kora lezárult.

A kurd kérdés feszültséget okoz a nyugati szövetségesek között is: a németek ugyanis támogatják az iraki kurd pesmerga milíciákat, fegyvert és kiképzést biztosítanak a számukra. Angela Merkel kancellár és Ursula von der Leyen védelmi miniszter fel is szólította Ankarát, hogy ne veszélyeztesse „a kurdokkal a békefolyamatot”, ami azonban az elmúlt napok eseményei alapján már nem is létezik. Washington 2008 után sokáig Törökországot tekintette a térségben új stratégiai szövetségesének, ám ezt az iráni atommegállapodás most árnyalja. Obama számít Teheránra az ISIS elleni harcban, a perzsa állam biztosítja a szárazföldi kiegészítést az amerikai légicsapásokhoz. Erdogan nem alaptalanul érzi úgy, hogy szerepe leértékelődött, ezért is igyekszik most a NATO-ba kapaszkodni, hogy hangsúlyozza nélkülözhetetlenségét. Lám, hirtelen beleegyezett, hogy az amerikai és brit gépek használják a incirliki légibázist az ISIS elleni támadásokhoz, amit korábban éveken át ellenzett.

Törökország számára az is nyugtalanító, hogy a szankciók feloldása révén Irán dollárszázmilliárdokhoz juthat, amelyből tovább erősítheti regionális befolyását, szövetségesei, többek között a nagy túlélő, Basar Aszad és a libanoni Hezbollah fokozott támogatásával. 

Végül pedig az egész kérdést beárnyékolja Erdogan személyes sértettsége. A júniusi parlamenti választásokon a vártnál sokkal gyengébben szerepelt az elnök pártja, az AKP, amely bár győzött, de az elmúlt évtized legrosszabb eredményét érte el. A választók nem kértek a felfokozott török nacionalizmusból és az oszmán birodalmi nosztalgiából. (Erdoganon még Szaladin sem segített. Hetek, 2015. június 12.) Ami pedig még jobban fájt, hogy az évtizedek óta porig alázott, üldözött kurdok pártja 13 százalékos eredményével átlépte a mesterségesen magasan (10 százalék) tartott parlamenti küszöböt. A kurdok elleni kampány most ennek a választási eredménynek a bosszúja is.

Erdogan talán egy új, előrehozott választástól reméli a pozíciója megszilárdítását, ám eddig csak azt sikerült elérnie, hogy még ingatagabbá tette Törökországot és ezzel az egész térséget is – pedig ez utóbbi már a török–kurd front megnyílása előtt is áttekinthetetlen volt. A szíriaiakkal ellentétben a 30 milliós kurd nép ragaszkodik ősi földjéhez és az államalapítás reményéhez, ezért ők nem indulnak el Európa felé. Bár az Obama–Erdogan páros még ezt is elérheti az elkövetkező bő egy évben.

Olvasson tovább: