Kereső toggle

Történelem, stratégia, titkok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szinte hihetetlennek tűnik, hogy Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter Kínáról szóló, nemrég magyarul is megjelent, több mint 600 oldalas könyve tulajdonképpen már hároméves: 2011-ben került fel a New York Times bestseller-listájára, de olyan időszerű, mintha még meg sem száradt volna rajta a nyomdafesték. A 91. születésnapját május 27-én ünneplő szerző műve egyszerre memoár, történelemkönyv, stratégiai tanulmány, biztos tollal megrajzolt politikusportrék, válogatott titkos jegyzőkönyvrészletek és anekdoták sokasága. Mindez együtt hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsük Kína, az Egyesült Államok és a világpolitikában mindinkább kulcsfontosságúvá váló csendes-óceáni térség múltját – és jelenét.

Paradoxnak tűnhet, de Barack Obama amerikai elnök minapi ázsiai körútján – amelynek során elkerülte Kínát, de felkereste több fontos szomszédját – éppen azok a kérdések álltak a középpontban, amelyeknek megoldása Kissinger szemében is a legfontosabb. A Mao Ce-tung vezette kínai kommunisták 1949-es győzelmével, amelynek nyomán az amerikaiak támogatta Kuomintang vezetői Tajvan szigetére menekültek, ez a régió vált a hidegháború legforróbb színhelyévé (gondoljunk az 1950–53-as koreai háborúra, amelyben kínai „önkéntesek” százezrei szorították vissza az amerikai csapatokat, vagy Tajvan évekig ismétlődő kommunista ágyúzására). Richard Nixon 1972. februári kínai látogatása – amelynek előkészítője Kissinger volt – fordulatot hozott: lehetőséget teremtett a kínai-amerikai kapcsolatok normalizálására, Kína későbbi fokozatos – partneri – bevonására a politikai és gazdasági világrendszerbe (ez a fejlemény a mai globalizáció egyik legfontosabb összetevője). Kína azóta az Egyesült Államok nélkülözhetetlen gazdasági partnere, szállítója és hitelezője, ugyanakkor legkomolyabb vetélytársa is lett, és egyúttal „a világ műhelyévé” vált. Azóta is voltak válságok az ázsiai–csendes-óceáni térségben, de úgy tűnt, a világ e részében csökkent egy újabb súlyos háborús konfliktus esélye.
Ezúttal viszont, miközben a média figyelmét az ukrajnai válság kötötte le, az amerikai elnöknek azért kellett felkeresnie legfontosabb ázsiai szövetségeseit, hogy biztosítsa őket támogatásáról a megerősödött Kína által támasztott kihívásokkal szemben – persze lehetőleg úgy, hogy minél kevésbé veszélyeztesse a Kínával kiépült kapcsolatrendszert. Peking szuverenitási igényeket hangoztat a Japán fennhatóság alatt álló kopár és lakatlan Szenkaku (kínai nevükön Tiaojü) szigetekkel kapcsolatban, másutt (Fülöp-szigetek) halászati követelésekkel lép fel, miközben általában is erőteljesen növeli katonai kiadásait. Harcias nyilatkozatok, kisebb-nagyobb incidensek követik egymást. Kína légi bejelentési zónát létesített a vitatott szigetek körzetében, amit Washington nem fogad el; mindkét fél hadihajókat, repülőgépeket vezényelt a közelbe. Felerősödtek a nacionalista nyilatkozatok, mind több térségbeli ország növeli fegyveres erőit. Pontosan az a folyamat zajlik, amelynek megakadályozását Henry Kissinger politikusként, elemzőként egyaránt elsőrendű célnak tekintette. Nixon jobbkezeként azért fáradozott, hogy az Egyesült Államok elkerülje az éppen kirekesztettsége miatt fenyegetőző Kínával való konfliktust, de mint könyvéből kitűnik, kezdettől foglalkoztatta az is, hogy mit hozhat majd egy erős, magabiztos Kína megjelenése, hogyan lehet csökkenteni az ebből adódó kockázatokat.
A történész Kissinger az első világháború katasztrófájához vezető folyamat tanulmányozásából vonta le azt a tanulságot, hogy döntő lehet, minek – ellenségnek vagy partnernek – tekintik egymást a felek: „Az a felfogás, hogy Kína és az Egyesült Államok elkerülhetetlenül szembekerül egymással, feltételezi, hogy szembenálló tömbként kezelik egymást a Csendes-óceán térségében. Ez azonban mindkét oldal számára veszélyes. A jelenlegi világhelyzetben a stratégiai feszültség egyik oka a kínai félelem attól, hogy Amerika fel akarja tartóztatni Kínát – ugyanakkor az amerikaiak attól tartanak, hogy Kína megkísérli kiszorítani az Egyesült Államokat Ázsiából.” A megoldás egy, a már létező szervezeteknél átfogóbb és hatékonyabb csendes-óceáni közösség lehetne: egy olyan regionális együttműködés, amely magába foglalná az Egyesült Államokat, Kínát és a térség más államait, és így egy közös vállalkozás részévé tenné azokat. Hogy ez talán utópia? „Ha a történelem a múlt mechanikus megismétlését jelentené, soha semmilyen változás nem történt volna. Minden kiemelkedő esemény vízió volt az előtt, hogy valósággá vált volna”.    
Ilyen, korábban elképzelhetetlen terv volt Nixon elnök 1972-ben megvalósult pekingi látogatása is, amelynek történelmi és politikai előzményeiről, diplomáciájáról izgalmas részleteket idéz fel a folyamatot elméleti síkon előkészítő, majd kémregénybe illő pekingi látogatásával személyesen megalapozó Kissinger. E sorok írója egykori pekingi tudósítóként tanúsíthatja: annak idején nemcsak Amerika számára volt igazi rejtély a kommunista Kína, hanem fordítva is. Nemhogy diplomatáik, még újságíróik sem voltak egymás országában, s bár 1955-től időről időre Genfben, majd Varsóban találkoztak a két ország nagykövetei, a hatvanas évek végére ezek a tárgyalások is megszakadtak. Márpedig 1969-re alapjában megváltozott a nemzetközi helyzet azzal, hogy a Szovjetunió és Kína vetélkedése a kommunista táboron belüli vezető szerepért véres határincidensekbe torkollott. Washingtonban vita bontakozott ki arról, hogy mi a teendő az új szituációban. Kissinger és Nixon úgy látták, hogy az Egyesült Államok nem lehet közömbös a két vörös óriás közötti konfliktusban, nem nézheti tétlenül Kína esetleges eltiprását. Ugyanakkor Mao Ce-tung is kontaktust keresett az amerikai kormányzattal, ám eredménytelenül. Sürgőssé vált a személyes kapcsolat – amely végül vígjátékba illő körülmények közepette született meg.
A színhely egy divatbemutató volt a lengyel fővárosban – azért ott, mert Varsóban mindkét ország rendelkezett képviselettel. Walter Stoessel amerikai nagykövet azt az utasítást kapta Washingtonból, hogy a soron következő nyilvános eseményen lépjen oda a kínai diplomatákhoz és „szólítsa le” őket. Csakhogy a kínaiak, mivel nem igazították el őket feletteseik, menekülőre fogták a dolgot. Az amerikai diplomaták, látva, hogy kínai kollégáik kifelé sietnek a teremből, szaporán nyomukba eredtek, írja Kissinger. Amikor a kínaiak meggyorsították lépteiket, az amerikaiak futni kezdtek utánuk, és lengyelül – az egyedüli, mindkét fél által érthető nyelven – kiabálták a menekülők után: „Az amerikai nagykövetségről vagyunk. Találkozni akarunk a nagykövetükkel… Nixon elnök azt mondta, hogy folytatni akarja a párbeszédet a kínaiakkal.”
Két hét múlva a kínaiak meghívták Stoesselt a maguk nagykövetségére, és megnyílt a párbeszéd diplomáciai csatornája. Ám a közeledés még sokáig vakmerő gondolatnak számított: a kínai vezetés addig éppen azzal próbálta aláásni Moszkva szerepét a kommunista világban, hogy kettőzött erővel ostorozta „az amerikai imperializmust”, az enyhülést szorgalmazó szovjet vezetést pedig az amerikaiakkal szembeni meghunyászkodással, árulással vádolta. Washingtonban viszont Tajvan „cserben hagyása” számított abszolút eretnekségnek. A helyzetet a „pingpong-diplomácia” oldotta fel. Egy Japánban versenyző szerény amerikai asztaliteniszező-csapatot világpolitikai főszereplővé léptetett elő a kínai vezetés azzal, hogy Pekingbe invitálta. A kínai fővárosban időtlen idők óta nem járt hivatalos amerikai vendég, Csou miniszterelnök pedig az ámuló meghívottak előtt kijelentette, hogy látogatásuk „új fejezetet nyitott az amerikai és a kínai nép közötti barátság történetében”. (Kissingernek később elmondták: egy álmatlan éjszakán maga Mao adta ki az utasítást az amerikai pingpongozók meghívására, ami annyira elképesztette a szavait továbbító beosztottat, hogy óvatosan megkérdezte a „nagy kormányostól”, érvényes-e ez az utasítása azt követően is, hogy már bevette az altatót).  
A pekingi labdamenetek után már felgyorsult a diplomácia. Maga Kissinger utazott Ázsiába, de arról, hogy Peking a célállomás, az amerikai elnökön kívül csak néhányan tudtak Washingtonban. A kínai hírügynökség által a Pekingben dolgozó külföldieknek készített nemzetközi szemlében több jelentés is foglalkozott azzal, hogy Nixon Ázsiában portyázó nemzetbiztonsági tanácsadójának „nyoma veszett” Pakisztánban, beteg lett, egy hegyi üdülőben kezelik. (Valójában akkor tűnt el a nyilvánosság elől, amikor Kínába repült.) Miközben titokban már Pekingben tárgyalt, a fogadásokon még találgattuk, mit kereshet az akkor még kevéssé ismert washingtoni főtisztviselő egy himalájai üdülőhelyen. Arra a diplomáciai bombára, amely már a titkos vendég távozása után robbant, senki sem számított. Hihetetlen volt, hogy az amerikai elnök bizalmasa személyesen tárgyalt Pekingben magával a kínai kormányfővel, s még inkább az, hogy Mao, „ismerve Nixon kifejezett kívánságát, hogy ellátogasson Kínába”, meghívta az amerikai elnököt, aki „örömmel elfogadta” a meghívást.
A kacifántos fogalmazás magyarázata: egyik fél sem akarta, hogy a bel- és külpolitikailag kölcsönösen kockázatos vizit egyedüli kezdeményezőjének tartsák. Kínában – mint arra Nixont fogadva Mao személyesen is utalt – Lin Piao védelmi miniszter (a Mao-idézeteket tartalmazó híres vörös könyvecske összeállítója) ellenezte a leginkább az amerikai elnök meghívását. A vita, mondta Mao, azzal végződött, hogy Lin és hívei repülőgépen külföldre menekültek, és a gépük Mongóliában lezuhant. „Ami a Szovjetuniót illeti, ők végül elmentek kiásni a holttesteket” – idézte vendéglátója szarkasztikus szavait Kissinger.
Az amerikai elnök 1972-es látogatása mára szinte legendássá vált (még nagysikerű opera is született róla, Kissinger basszus szerepét az 1987-es premieren Thomas Hammons énekelte John Adams zeneszerző Alice Goodman librettójára komponált művében). A vizit eseményeit tengernyi írás, elemzés, könyv dolgozta fel, de még így is sok tekintetben új, tanulságos és mindmáig időszerű, amit a kulisszatitkairól és történelmi hatásáról ír Henry Kissinger. A látogatást záró sanghaji közlemény híres mondata ma is fontos normát szögez le: „Egyik fél sem törekedhet hegemóniára az ázsiai–csendes-óceáni térségben” – ami más országokra is érvényes. (Obama elnök legutóbbi útján is ezt az elvet igyekezett napjainkra alkalmazni.)
Kissinger összesen félszáz látogatást tett Kínában, és az ázsiai ország minden vezetőjével személyesen találkozott. Kínáról szóló összegzését mégis első pekingi útjának egyik epizódjával fejezi be. Csou En-lajt idézi, aki a Nixon meghívását bejelentő kommüniké közzététele előtt azt mondta neki: „Ez ki fogja forgatni sarkaiból a világot”. Milyen betetőzés lenne, ha a két ország „négy évtized után már nem azért tenne közös erőfeszítéseket, hogy kiforgassa a sarkaiból a világot, hanem azért, hogy felépítse azt” – zárja könyvét a nagy utazó.

Olvasson tovább: