Kereső toggle

Török tavasz

Nem akarnak szultánt a törökök

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kormányellenes tiltakozásokba torkollottak azok a megmozdulások, amelyek eredetileg egy isztambuli tér átalakítása miatt kezdődtek Törökországban. A török társadalomban már jó ideje lappangnak az indulatok Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök iszlamizációs törekvései és tekintélyelvű vezetési stílusa miatt. Bár némelyek máris „török tavaszról” beszélnek, a kormányfő mellett szakértők is azt mondják, Törökországban más a helyzet, mint az úgynevezett arab tavasz által érintett észak-afrikai országokban volt.

Az isztambuli Taksim tér átalakításáról szóló terv jelentette azt a szikrát, amely lángba borította Törökország nagy részét. A kormány arra hivatkozik, hogy a forgalmat szeretné enyhíteni a központi tér körül, amely egyébként több ízben szolgált tömegdemonstrációk helyszínéül. A nagyszabású projekt keretében beépítenék a téren található Gezi parkot: egy „nem hagyományos” bevásárlóközpontot húznának fel, amelyben kulturális központok, egy operaház és egy mecset is működne. Emellett a terv tartalmazza az oszmán birodalom idejéből származó katonai barakkok újjáépítését és a történelmi jelentőségű Atatürk Kulturális Központ lerombolását. A projekt kivitelezője pedig természetesen egy, a kormányzattal szoros kapcsolatot ápoló cég, a Kalyon Group.
De nem csak ennek az infrastrukturális fejlesztésnek a körülményei verték ki a biztosítékot sokaknál. Isztambulban épül egy harmadik híd a Boszporusz fölött, amit egy oszmán szultánról, I. Szelimről neveznének el. Szelim kiérdemelte a „Rettenetes” nevet, többek között azzal, hogy a Perzsia elleni háborújának részeként a 16. század elején legyilkoltatta a török alevi kisebbséget, akiket eretnek síitáknak tartott. Tervei között szerepelt a keresztények kiirtása is az Oszmán Birodalomban. Nem csoda, hogy az országban élő demokraták és liberálisok csalódással fogadták a névválasztást. Isztambul egyik legtekintélyesebb történésze, a nyolcvanhét éves Dogan Kuban pedig arra panaszkodott a New York Timesnak, hogy a kormány az ország iszlám hódítás előtti történelmét ki akarja törölni az emlékezetből azzal, hogy nem óv meg bizonyos archeológiai helyeket és épületeket. Csak a mecsetekre fordítanak figyelmet, ami Kuban szerint Törökország elfordulását mutatja a nyugati kultúrától.   
Más intézkedésekben is tetten érhető az iszlám befolyásának erősödése az országban. Ezzel áll összefüggésben a múlt héten elfogadott, alkoholfogyasztást és -reklámozást szigorító  törvény, amely megtiltja például, hogy alkoholgyártó cégek rendezvényeket szponzoráljanak. A török irányváltás a külpolitikában is megmutatkozik: míg korábban fontos szövetségesnek számított az Egyesült Államok és Izrael, Recep Tayyip Erdogan mostanában Iránnal, a Hezbollah libanoni terrorszervezettel és a Hamasszal kereste a kapcsolatot.
A modernnek és demokratikusnak tartott Törökországra jó ideje egyfajta kettősség volt jellemző: bár az iszlám gyökerek mélyek, a köztársaság 1923-as kikiáltása után viszonylag szekuláris módon zajlott az ország irányítása. A világi kormányzást a katonaság szavatolta, amely többször puccsal állt útjába az iszlám felé való fordulásnak. Erdogan több mint egy évtizede tartó miniszterelnöksége során azonban fokozatosan visszaszorította a hadsereg befolyását, 2010-ben pedig már letartóztatási hullám kezdődött a korábban érinthetetlennek tűnt katonai vezetők ellen az Ergenekon-ügyként elhíresült állítólagos kormányellenes összeesküvés miatt. De nemcsak a katonaságot, hanem akadémikusokat, újságírókat és politikusokat is gyanúba kevertek a puccskísérlettel kapcsolatosan.
A média területén is keményen fogja a gyeplőt a kormány. Az elmúlt években több újság-írót börtönöztek be, mint bármely más országban, a meglehetősen szabadon értelmezett terrorellenes törvény következtében. Idén januárban például tizenegy újságírót tartóztattak le egy marxista politikai párt rendezvényén, akik közül ötöt be is börtönöztek. A rendőrség azt állította róluk, hogy kormányzati tisztviselőket akartak meggyilkolni. Mindezek fényében nem meglepő, hogy a médiapiac döntő többsége „alkalmazkodik” a kormánypárt elvárásaihoz: például alig tudósított a mostani tüntetésekről.
Erdogan törekvései a hátteréből adódnak: elkötelezett muszlim családban nőtt fel, iszlamista iskolába, majd pedig a Marmara Egyetemre járt. Politikai karrierje előtt tizenhat évig futballozott csaknem professzionális szinten, amit az 1980-as katonai puccs után hagyott abba, és a közszférában kezdett dolgozni. Csatlakozott az iszlamista Jólét Párthoz, amely 1994-ben megnyerte a helyhatósági választásokat, Erdogan pedig Isztambul főpolgármestere lett.  A pártot később alkotmányellenesnek nyilvánították és betiltották arra hivatkozva, hogy veszélyezteti Törökország szekuláris rendjét; Erdogan pedig 1999-ben pár hónapra börtönbe került vallási gyűlölet szításáért. 2001-ben részt vett az Igazság és Fejlődés Pártnak (AKP) a megalapításában, amely egy évvel később elsöprő győzelmet aratott a választásokon: a parlamenti helyek közel kétharmadát szerezte meg. Erdogan előtt azonban nem nyílt meg az út egyből a miniszterelnökség felé: mivel büntetett előéletű volt, és nem volt parlamenti képviselő, alkotmánymódosításra volt szükség, hogy megkaphassa a kormányfői kinevezést. Ebben Abdullah Gül jelenlegi elnök segített neki, aki akkor ideiglenesen látta el a miniszterelnöki teendőket. Erdogan végül 2003 márciusában lett Törökország kormányfője.
Vlagyimir Putyintól merített ötletet Erdogan annak a problémának megoldására, hogy az alkotmány értelmében nem indulhat újra a miniszterelnökségért: jövőre az elnökséget akarja megszerezni. Ehhez azonban előbb új alkotmányra van szükség, amely végrehajtó hatalommal ruházza föl az eddig inkább szimbolikus jogkörökkel bíró elnököt.
Sok tüntető úgy véli, Erdogan „Napóleon-szindrómában” szenved, és szultánnak képzeli magát, ellentmondást nem tűrő vezetési stílusa miatt pedig elvesztette liberális támogatóit. Ugyanakkor még mindig a legnépszerűbb politikusok közé tartozik Törökországban. Az AKP-nek pedig, amely egyesek szerint már nem is párt, hanem a kormányfő apparátusa, nincsen komoly ellenzéke. Erdogan malmára hajtja a vizet az is, hogy gazdasági sikerek jellemezték az elmúlt éveket: a török gazdaság olyan gyors ütemben növekedik, hogy IMF-hiteleit is vissza tudta fizetni, sőt tavaly 5 milliárd dollárt ajánlott fel a Nemzetközi Valutaalapnak az eurózóna válságának kezelésére.

Olvasson tovább: