Kereső toggle

Nelson Mandela regényes élete

A szabadság útján

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy afrikai törzsfőnök fia megismerkedik a nyugati civilizációval, felháborodik a népét érő igazságtalanságokon, előbb szabadságharcos, majd fegyenc lesz belőle, hosszú évek múlva pedig az elnöki székben és a történelem ünnepelt nagyjai közé kerül.

Röviden akár így is summázhatnánk Nelson Mandela hosszú és kalandos életét, aki 1918. július 18-án született egy apró dél-afrikai faluban. Uralkodó családból származott: édesapja, a Madiba klán főnöke, királyi tanácsadó volt. A törzsfőnök harmadik feleségének egyetlen fia eredetileg a Rolihlahla nevet kapta, ami „bajkeverőt” jelent – akkori szokások szerint, az iskolában ragadt rá a „civilizáltabban” csengő Nelson név.
Szülei mindketten vallásosak voltak, de teljesen más módon. Apja ősei istenében, a kosza nép nagy szellemében hitt, anyja viszont keresztény volt, és Mandelát is megkereszteltette a metodista templomban. Az anya esténként, a pattogó tűz fényénél az emberi jóságot és a másokhoz való kedvességet hangsúlyozó történeteket mesélt a gyermekeinek, ami mélyen megragadta Mandelát. Egy falubeli keresztény testvérpár meggyőzte a fiú szüleit, hogy az értelmes gyereket taníttatni kellene – így ő lett a családból az első, aki iskolába járhatott.
Kilencéves korában apja meghalt, ekkor a tembu nép nagy hatalmú vezetője vette pártfogásába: saját fiaként gondoskodott róla, a legjobb iskolákat biztosította neki. Mandela kedvenc időtöltése a törzsi gyűléseken való részvétel volt. Önéletrajzában úgy utal ezekre a megbeszélésekre, mint a demokráciából vett első leckékre, hiszen mindenki nyíltan és őszintén hozzászólhatott egy-egy témához, még akkor is, ha véleménye ellentmondott a törzsfőnökének.
Bentlakásos angol középiskolába járt, ahol egy olyan tiszteletes volt rá a legnagyobb hatással, aki fekete ember létére még az igazgatóval is szembe mert helyezkedni az igazság érdekében, ha a helyzet úgy kívánta. Az intelligens fiú könnyedén felvételt nyert az afrikai őslakosok elitjét képző jogi egyetemre. Nem voltak nagy ambíciói: tolmács vagy írnok akart lenni, mivel ezek voltak a legrangosabb pozíciók, amelyeket akkoriban egy fekete elfoglalhatott. Ekkoriban már megmutatkozott vezetői képessége és elveihez való ragaszkodása: beválasztották a diáktanács vezetésébe. A tanulás mellett focizott és futott, az iskolai bibliakör tagjaként pedig vasárnaponként bibliaórákat tartott a környező falvak lakóinak.

Nevelőapja törzsi szokások szerint akarta kiházasítani, mivel fontos szerepet szánt neki a klán vezetésében.
A szabadságra vágyó Mandela azonban Johannesburgba szökött. A nagyvárosban, ahol testközelből kellett megismernie a fekete nyomornegyedeket és a faji megkülönböztetés mélységeit, különféle alkalmi munkákkal tartotta fenn magát, miközben folytatta jogi tanulmányait. 1942-ben kezdte látogatni az afrikai népek jogaiért küzdő Afrikai Nemzeti Kong-resszus (ANC) találkozóit.
A szervezet ülésein eleinte nem nagyon szólalt meg, csak hallgatott és figyelt. Idővel aztán egyre több békés tüntetésen, felvonuláson vett részt. Ahogy A szabadság útján című önéletrajzi művében írja, „lassan, de biztosan” részévé vált a szabadságért vívott küzdelemnek. 1944-re az ANC igazgatótanácsának tagjává választották. 1948-ban Daniel Malan a Nacionalista Párt színeiben megnyerte a kizárólag fehérek számára kiírt választásokat, és bevezette Dél-Afrikában azt az embertelen politikai rendszert, amely az „apartheid” néven vált közismertté. Ahogy sorra követték egymást a színes bőrűek életét megkeserítő kegyetlen törvények, az ANC egyre több tiltakozó demonstrációt szervezett. Az ilyen megmozdulások alkalmával a rendőrök rendszeresen aktivisták százait tartóztatták le, nemritkán a tömegbe lőttek, válogatás nélkül gyilkolva nőket és gyerekeket is. 1952-ben Mandela megnyitotta az első és egyetlen feketék által vezetett ügyvédi irodát Johannesburgban.
A polgárjogi harc és az ügyvédi munka mellett Mandelának volt még egy passziója: az ökölvívás. Általában hajnalban kelt, és futással indította a napot, majd este, munka után elsőszülött fiával órákat edzett a közösségi sportcsarnokban. „A gyakorlás kifejezetten jót tett a stressz ellen – meséli könyvében –, az esti edzés után, amikor reggel energiával feltöltekezve fölkeltem, készen álltam a harc újbóli folytatására.”
Dél-Afrika ringjében az addig passzív fél visszaütni készült. Mivel egyik békés polgárjogi megmozdulás a másik után fulladt kudarcba, és durvultak a megtorlások, be kellett látni: az ötven éven át folyamatosan zajló erőszakmentes tiltakozások sehová sem vezetnek. Az ANC ezért megállapodott egy katonai alakulat felállításában, ami az Umkhonto we Sizwe (A Nemzet Tüze) nevet kapta. A szervezet vezetői közül senki nem volt erőszakpárti, ezért a katonai szárny megalakulását heves viták kísérték.
„A szabadságharcos előbb-utóbb megtanulja, hogy a harc szabályait nem ő, hanem az elnyomó hatalom diktálja. Rádöbbentünk: tűz ellen csakis tűzzel lehet felvenni a harcot” – emlékezett vissza Mandela, aki a hadsereg megszervezésének feladatát kapta.
1961 nyarán Mandela illegalitásba vonult. Szeretteitől távol, álnéven, titkos farmokon bujkálva tengette napjait. Továbbra is minden nap hajnali ötkor kelt, legalább fél órát futott, majd olvasással és akciótervek kiötlésével ütötte el az időt, éjjelente pedig különféle találkozókon vett részt. Később elhagyta az országot, hogy Afrika-szerte támogatókat nyerjen az ANC ügyének: konferenciákon szólalt fel, és közben katonai kiképzésben is részesült. Hazatérve azonban lebukott: letartóztatták azzal az indokkal, hogy a szükséges papírok nélkül távozott az országból.
1964-ben hazaárulásért állították bíróság elé. A halálbüntetés lehetőségének árnyékában, az utolsó szó jogán Mandela a következőket mondta: „Egész éle-temben az afrikai nép szabadságát szolgáltam, elköteleztem magam a szabadságharc ügye mellett, amelyben hiszek. Egy olyan demokratikus társadalom kiépítését szeretném szolgálni, amelyben minden ember harmóniában él együtt, egyenlő kötelezettségeik és lehetőségeik vannak. Ha kell, ezért a célért kész vagyok az életemet is adni.” Bűnösnek találták és életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Ekkor 46 éves volt.
Büntetését a hírhedt Robben-szigeten kellett letöltenie, ezt az időszakot könyvében a „sötétség éveinek” nevezi. Állandó megaláztatások, sötétzárka, kemény fizikai munka egy kőbányában és őrületes unalom jellemezte ezeket az éveket. Félévente egy alkalommal fogadhatott levelet és látogatót, ám még ezt is gyakran megtagadták tőle, így megesett, hogy Mandela évekig nem kapott hírt a családjáról. Előfordult, hogy hosszabb-rövidebb időszakokra engedélyezték számára az olvasást, tanulást, sőt a kertészkedést is, de amikor változott a politikai hangulat vagy a börtön új vezetést kapott, folytatódtak a kegyetlenkedések. A kertészkedés egyébként óriási élvezetet nyújtott neki, sokat tanult belőle. „A jó vezető pontosan olyan, mint egy kertész: felelősséget kell vállalnia azért, amit elültetett. A jövőért dolgozik, a gyümölcsökért, amelyek csak később fognak beérni. Az életem olyan, mint egy kert, amelyben elültettem valamit, de még várni kell a gyümölcseire.”
Élete kertjének termését Mandela 1990-ben kezdte szüretelni. Februári szabadulása egyet jelentett az apartheidre épülő politikai rendszer végével, így elérkezettnek látta az időt, hogy az országot elvezesse az első nem faji alapú, szabad választásokhoz. A kitartás példaképévé vált politikusnak sikerült a polgárháború elkerülésével, a megbocsátás és megbékélés alapelveire építve, békés úton vinni át az országot egy új politikai rendszerbe. Az „afrikai csodaként” is emlegetett átmenet után 1993-ban Nobel-békedíjat kapott, majd 1994 és 1999 között öt évig kormányozta elnökként Dél-Afrikát.
Ez idő tájt világszerte sokakból váltott ki rosszallást az idősödő Mandela baráti viszonya bizonyos politikusokkal. 1997-ben látványos találkozót bonyolított le Moammer Kadhafi líbiai diktátorral, 1998-ban pedig Jasszer Arafat palesztin vezetőt fogadta szívélyesen Dél-Afrikában. Arafat egyébként ezt a látogatást használta fel arra, hogy elterjessze azt a ma is gyakran hangoztatott Izrael-ellenes nézetet, miszerint az izraeli kormány fajüldöző apartheid politikát folytat a palesztinokkal szemben. Fotók is készültek róla, amint Arafat komor ábrázattal néz ki Mandela egykori börtöncellájának rácsos ablakán.
Mandela háromszor volt házas. Könyvében elmondja, milyen nehézségekkel járt egyszerre családfőnek és mozgalmi embernek lenni, mennyi szívfájdalmat jelentett, hogy nem tudott ott lenni, amikor szeretteinek szüksége lett volna rá. Első feleségétől négy gyermeke született, ám miközben a férfi egyre inkább belebonyolódott a politikába, megromlott a viszonyuk. Egy éjjel kommandósok törtek be a házukba, Mandelát letartóztatták, és mire hazatérhetett, a nyugodt, vidéki életre vágyó asszony elhagyta. A válás a gyerekek miatt viselte meg leginkább, akikért Mandela rajongott, és akikkel soha nem volt lehetősége elég időt tölteni. Negyvenévesen vette el második nejét, a polgárjogi törekvésekben méltó társaként ismert Winnie Madikizelát. Két lányuk született, akiknek jóformán apa nélkül kellett felnőniük: a kisebbik tizenöt évesen látogathatta meg apját először a börtönben. Winnie maga is mozgalmi ember volt, férje börtönévei alatt töretlenül küzdött a szabadulásáért. A közel harminc év börtönpróbáját azonban ez a házasság sem élte túl: Mandela elnöksége kezdetén a pár már külön élt, 1996-ban pedig hivatalosan is elváltak. Mandela nyolcvanévesen vette el Graça Machelt mozambiki humanitárius politikust.
1999-ben Mandela lemondott az elnöki posztról, és fokozatosan visszavonult a közélettől. A hátralevő bő évtizedet családjának és az AIDS elleni küzdelemnek szentelte. „A politikusoknak ahhoz a generációjához tartozom, akiknek meghatározó kihívást jelentett a demokrácia kivívása. Remélem, hogy évtizedek múlva, amikor a történelmet írják, értékelni fogják ennek a generációnak a szerepét, és az ő bátorságuk és értékeik tükrében nem fogok könnyűnek találtatni” – búcsúzott utolsó parlamenti beszédében.

Életbölcselet

„Elhanyagoltam a családi életet. Sajnos ez volt az az ár, amit azért fizettem, hogy főállású szabadságharcos legyek.”
„A büntetésem alatt meggyőződésemmé vált, hogy csak akkor vagyok képes túlélni a poklot, ha tudatosan megőrzöm a méltóságomat, bármi is történjen. Egészen biztosan tudtam, hogy fogok még szabad emberként élni.”
„A legelvetemültebb, hidegvérű gazemberek is képesek megváltozni, ha valami megérinti a szívüket.”
„Nem az erőszakot kedvelem az ökölvívásban, a technikája érdekel: hogyan térj ki úgy az ellenfél ütései elől, hogy megvédhesd magad; hogyan alakíts ki olyan taktikát, amellyel megleped a társad és pontos ütést mérsz rá, illetve hogyan őrizd meg a belső békédet, nyugalmadat a küzdelem alatt.”

Olvasson tovább: