Kereső toggle

Akik kimaradtak  a csodából

Nem szűkül a szakadék szegények és gazdagok között Indiában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Minden más országnál gyorsabban nő Indiában a gazdagok és a szegények közötti hatalmas szakadék az OECD jelentése szerint. Annak ellenére, hogy a világ legnagyobb demokráciája 1976-ban alkotmánykiegészítésben nyilvánította magát szocialista államnak, a tények azt mutatják, hogy az indiai gazdasági csodából egyelőre nem sok jut a lecsúszott rétegeknek.

Az indiai gazdasági csoda előnyét elsősorban a nagyvárosokban élő, középosztálybeli, tanult kisebbség élvezheti, a számítástechnikai szakemberek, illetve a főiskolát végzett, angolul folyékonyan beszélő fiatalok, akik a nagy európai és amerikai cégek Indiába kihelyezett ügyfélszolgálatain ülnek. Az alsóbb rétegek nemigen profitáltak az elmúlt évtizedek gazdasági növekedéséből, mivel azt nem kísérte a munkahelyek számának gyarapodása. A gazdasági fellendülés ugyan jobb munkahelyeket teremtett, de nem teremtett több munkahelyet, mivel elsősorban a szolgáltatásokra (szoftveres cégekre, háttérszolgáltatásokra és tengerentúli cégek ügyfélszolgálatainak kialakítására) koncentrált. 2004 és 2009 között az indiai gazdaság mindössze kétmillió új munkahellyel gazdagodott, miközben 55 millió fiatal indiai lépett be a munkaerőpiacra.
Ezzel szemben az Indiával gyakran egy lapon emlegetett Kína, a másik rohamosan fejlődő ázsiai óriás, a munkahelyteremtő ágazatokra, a gyáriparra és az infrastruktúra fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Ez az egyik legnagyobb különbség a két, egyaránt „gazdasági csodaként” emlegetett ázsiai ország között: míg Kínában a lakosságnak mintegy 13 százaléka tengődik napi 0,97 eurónak megfelelő összegből, az indiaiak nagyjából egyharmadának nem jut ennél több a napi betevőre.
Az Oxfordi Egyetem szakértői szerint az egyik legelmaradottabb indiai állam, Madhja Prades szegénységének mértéke nagyjából a Kongói Demokratikus Köztársaságénak felel meg, azzal a különbséggel, hogy a közép-afrikai országot a polgárháború hosszú évei sodorták a mai helyzetbe. De ha a több szempontú összehasonlítást csak a lakosság tápláltsági szintjének vizsgálatára szűkítjük, Madhja Pradesben a helyzet még sokkal rosszabb, mint Kongóban.
2012-ben megjelent, Szegénység a gazdagságban az új Indiában című, világszerte ismertté vált könyvében Atul Kohli, a Princeton Egyetem politológusa szintén azt fejtegeti, hogy az 1980-as években kezdődött rendkívüli iramú gazdasági növekedés nem hozta magával a nyomor csökkenését.
A Delhiben élő Shankar Singh egyike azoknak a millióknak, akik hiába álmodnak a jobb életről. Az 53 éves Singh biztonsági őrként dolgozik Panchsheel Parkban, egy falakkal és szögesdróttal körülvett, gazdagok által benépesített lakóparkban, ahol egy tehetős szikh üzletember házát őrzi. Miközben Singh alkalmazója fürdőszobai felszerelések, vécék, mosdókagylók eladásából gazdagodott meg, háza őre – feleségével és hat gyermekével – egy nyomornegyedben él, éppen a lakópark mögött, ahol kóbor kutyák és tehenek kószálnak a gazdagok szemetét turkálva. Vízellátás errefelé csak hajnali három és hat óra között van, ilyenkor a környék lakói egész napra megtöltik a vödröket és a palackokat. Singh és családja az ablaktalan, folyóvíz nélküli kunyhóban még mindig a csodára vár, hogy élete egyszer jobbra fordul.
Itt és ehhez hasonló helyeken laknak az indiai újgazdagok alkalmazottai – a kertészek, sofőrök, szakácsok és szobalányok. Igaz, ez Delhi egyik „jobb” nyomornegyedének számít, az itt élők azonban még így is állandó félelemben élnek, hogy egy betegség vagy munkájuk elvesztése révén visszacsúsznak a még nagyobb nyomorba. Az OECD kimutatása szerint Indiában minden más fejlődő országnál nagyobb a semmiféle jogbiztonságot nem adó feketemunka aránya.
Singh 32 évvel ezelőtt a jobb élet reményében érkezett Delhibe, Uttar Prades tartományból. Hét éve nem járt otthon, mivel az útiköltséget nem engedheti meg magának havi 110 eurónak megfelelő összegű fizetéséből. Amikor a Spiegel riporterének köszönhetően váratlan lehetősége nyílik a nagy útra, alkalmazója azzal a feltétellel engedi szabadságra, hogy csak vonaton, a legolcsóbb vagonban utazhat, nem repülőgépen, nehogy „hozzászokjon a luxushoz”.
A feltétel célja a gazdagok és a szegények közötti különbségek fenntartása – Singh családja a földművesek legalsó kasztjához tartozik, és ami még rosszabb, Nepálból erednek, ami még alacsonyabb státuszt jelent számukra az indiai társadalomban.
Uttar Prades, Singh szülőföldje India egyik legszegényebb állama – itt még a delhi nyomornegyedből érkező rokont is gazdag városi nagybácsiként fogadják, amikor szétosztja az ajándékba hozott használt ruhákat. Errefelé India high-tech ambícióinak egyetlen látható jelét a búzamezőket meg-megszakító masszív adótornyok jelentik – több mint 800 millió indiai használ mobiltelefont, miközben a lakosság felének nincs vécé az otthonában. A legtöbb helybeli fiatalember Singh példáját követve szívesen elköltözne innen a nagyvárosokba, ugyanakkor Indiában – Kínával ellentétben – a városok nem képesek felszívni az alacsonyan fizetett gyári munkahelyek reményében vidékről a városba özönlő tömegeket.
Vidéken az egyetlen reménységet az a 2005-ben hozott törvény jelenti, amely az országban minden felnőtt munkavállalónak évente 100 óra fizetett munkát biztosít. A törvény értelmében az állam jelenleg több mint hétmilliárd dollárnak megfelelő összeget fizet ki évente az útjavításban és hídépítésben foglalkoztatott szegényeknek. Kevés, de még mindig jobb, mint a koldulás.
Emellett az indiai állam élelmiszer- és más segélyekkel is igyekszik enyhíteni a nyomoron, ez azonban nem minden esetben jut el azokhoz, akiknek szánják – a kormány egyre több erőfeszítést tesz a korrupt közvetítők kikerülésére. Az „úttörő reformként” hirdetett szegénypolitika részeként idén januárban bevezették a segélyek közvetlen átutalását – a biometrikus azonosítás bevezetése lehetővé tette, hogy a segélyektől eddig a személyi iratok hiánya miatt elesett széles rétegek is bankszámlát nyissanak. Az ellenzék máris lecsapott az intézkedésre, azt hangoztatva, hogy az leginkább a 2014-ben esedékes választásokat célzó „szavazatvásárlási” taktika. Akár így, akár úgy, Singh mindenképpen kimarad a kedvezményezettek sorából, mivel nyomorúságos keresete még így is túl magas ahhoz, hogy a kormány segélyprogramjából részesedhessen.

Lassú haladás

A napokban került nyilvánosságra az Oxfordi Egyetem tanulmánya, amely szerint Nepál, Ruanda és Banglades egyaránt sikeresebbnek bizonyultak a szegénység csökkentésében, mint a náluk fejlettebb gazdasággal bíró országok, köztük India.
India, ahol a világ szegényeinek mintegy 40 százaléka él, 1999 és 2006 között mindössze évi 1,2 százalékkal tudta csökkenteni a nyomorban élők arányát, miközben Nepál és Banglades az utóbbi években 4,1 illetve 3,2 százalékkal szűkítette a mélyszegénységben élők számát. Nepál elsősorban az élelmiszer-ellátás, az áramellátás és a a gyermekhalandóság visszaszorítása területén ért el jelentős eredményeket, míg Ruanda a higiénia és az ivóvízellátás, Banglades pedig a higiénia és az iskoláztatás terén lépett előre. Indiában a szegénység elsősorban a legelmaradottabb területeken (Bihar, Madhja Prades, Rádzsasztán, Nyugat-Bengál) és a társadalom perifériáját alkotó csoportok (muszlimok, törzsi közösségek, alacsony kasztok és férfi nélküli háztartások) között maradt jelentős.
A szegénységet több paraméter (például lakókörülmények, közegészségügy, oktatásban való részvétel) szerint vizsgáló tanulmány megállapítása szerint Nepálnak és Bangladesnek a jelenlegi tendenciát folytatva mintegy húsz évre lesz szüksége a nyomor felszámolásához, míg Indiában ugyanennek a szintnek az elérése 41 évbe telhet.
Nepál, Ruanda és Banglades után Ghána, Tanzánia, Kambodzsa és Bolívia bizonyult a legeredményesebbnek a nyomor elleni harcban. A tanulmány szerint Madagaszkáron, Szenegálban, Peruban és Jordániában nem történt jelentős előrelépés a szegénység felszámolása felé.

Olvasson tovább: