Kereső toggle

Párbaj az ENSZ-fórumon

Végrehajtók várhatják Ahmedinezsádot New Yorkban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

New Yorkban megkezdődött az ENSZ Közgyűlés 67. ülésszaka. A nemzetközi fórumon idén szinte valamennyi nagyhatalom vezetője felszólal, a témák között a legélesebb vita Irán és Szíria ügyében várható, de Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke is jelezte, hogy újból megpróbálja – legalább szimbolikusan – elismertetni a palesztin államot.

Mahmúd Ahmadinezsád a legnagyobb zsidó ünnep, jóm kippúr napján kapott felszólalási lehetőséget a világszervezet közgyűlésén. Az iráni elnök nemcsak a perzsa állam, hanem az el nem kötelezett országok mozgalmának új vezetőjeként fog beszélni (lásd keretes írásunkat). Ahmadinezsádnak államfőként 2005-ös megválasztása óta ez lesz a hetedik hivatalos útja New Yorkba. Egyben valószínűleg az utolsó is, mert második elnöki ciklusa jövő nyáron lejár.

Amerikai zsidó civil szervezetek jelezték, hogy tüntetésre készülnek a manhattani luxusszálló előtt, ahol az iráni küldöttség megszáll. A tiltakozók között korábbi terrortámadások áldozatai is lesznek, akik pert indítottak Irán és az általa irányított Hamasz ellen. A felperesek nevében Stuart Hersh 12 millió dollár kártérítést követel egy 15 évvel ezelőtt elkövetett öngyilkos bombamerénylet-sorozat miatt. 1997. szeptember 4-én a jeruzsálemi Ben Jehúda utcán egymás után három Hamasz-terrorista robbantotta fel magát. A merényletben öt izraeli meghalt, köztük három tizenéves kislány. Az áldozatok közül ketten amerikai állampolgárok voltak. Rokonaik az Egyesült Államokban pert indítottak Irán és a támadásért közvetlen felelősséget vállaló Hamasz ellen. Egy amerikai bíróság megállapította, hogy az iráni kormány részt vett a merénylet megszervezésében, ezért 251 millió dolláros kártérítést ítélt az áldozatok hozzátartozóinak.

A határozatot azonban nem sikerült érvényesíteni, annak ellenére, hogy a felperesek kezdeményezték a New Yorkban működő iráni Melli Bank számláinak a befagyasztását és a Chicagói Múzeumban őrzött perzsa műkincsek lefoglalását. A washingtoni igazságügyi minisztérium ugyanis közbelépett, mondván, magánbankok és intézmények nem kötelezhetők az állami felelősség miatti jótállásra. Most Hersh, aki maga is megsérült az 1997-es merényletben, újabb pert indított, és egy manhattani bíróság augusztusban 12 millió dollárt meg is ítélt javára az ügyben. Hersh a bíróságon kezdeményezte, hogy az Ahmadinezsád által vezetett delegáció vagyontárgyait és a Warwick Hotelben (képünkön fent) letétbe helyezett pénz-eszközöket foglalják le, és abból kezdjék meg a kártérítés kiegyenlítését. A Jerusalem Post beszámolója szerint ezért elképzelhető, hogy bírósági végrehajtók várják az irániakat a szállodában. „Már az is elég sértő, hogy Ahmadinezsádot amerikai biztonsági személyzetnek kell védenie, amelyet az adófizetők pénzéből fizetnek. Még felháborítóbb, hogy egy ilyen törvénytelen társulatot ötcsillagos luxusszállóban helyeznek el, miközben áldozataik a mai napig szenvednek a terrortámadásuk következményeitől. Adjanak nekik egy matracot az ENSZ-központban, vagy kérjék meg gyilkos elvbarátaikat, hogy a líbiai követségen biztosítsanak nekik szállást” – mondta a tüntetés egyik szervezője, Darshan Leitner.

A félhivatalos iráni állami hírügynökség, a Fars jelentése szerint Ahmadinezsád és kísérete szeptember 22-én érkezik New Yorkba, és az elnök szeptember 26-án szólal fel az ENSZ Közgyűlésen.

Az iráni államfő beszédén biztos, hogy nem vesz részt Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök – már csak a zsidó ünnepre való tekintettel sem. Másnap viszont ő is felszólal, és várhatóan arra kéri a világszervezet tagállamait, hogy függesszék fel Irán ENSZ-tagságát a nukleáris programja miatt. Netanjahu az NBC amerikai televíziónak azt nyilatkozta, hogy súlyosan tévednek, akik azt gondolják, egy atomfegyverekkel felszerelt Irán „stabilizálná a Közel-Keletet” Izraellel szemben. Emlékeztetett arra, hogy amikor Kennedy elnök 1962-ben, a kubai válság idején világossá tette, hol a határ a Szovjetunió számára, ezzel évtizedekre elriasztotta a kommunista vezetőket a támadástól. Netanjahu szerint most is ilyen világos határvonalakra lenne szükség, amelyekből Irán megértheti, hogy azonnali katonai csapással kell számolnia, ha átlépi azokat. Az izraeli kormányfő egy másik nyilatkozatában 6-7 hónapra tette azt az időszakot, ami még rendelkezésre áll, mielőtt Teherán elérné az atombomba előállításához szükséges urándúsítási szintet.

Netanjahu – az izraeli katonai vezetéssel és közvéleménnyel együtt – nyilvánvalóan azt szeretné, ha az Irán elleni akcióra amerikai részvétellel kerülne sor. Ehhez azonban garanciákat várna Barack Obamától, aki viszont jelezte, hogy nem hajlandó külön ultimátumot adni Teheránnak. Sőt az elnök még azt is elutasította, hogy az ENSZ Közgyűlés idején fogadja az izraeli miniszterelnököt. Lapzártánkkor úgy áll, hogy Netanjahu kormányfőként most először nem találkozik a hivatalban lévő elnökkel amerikai útja során, bár a háttérben még folytatódnak az egyeztetések, hogy mégis létrejöjjön a csúcstalálkozó.

Szakértők szerint Izrael olyan dilemmába került Irán ügyében, amely új a zsidó állam történetében. Az ország ugyanis két olyan alapvető biztonsági-külpolitikai stratégiai doktrínára épül, amelyek eddig nem ütköztek egymással – most azonban más a helyzet.

Az első izraeli miniszterelnök, David Ben Gurion volt az, aki lefektette a róla elnevezett alapelvet, miszerint az arab fenyegetésekkel szemben a zsidó államnak legalább egy nagyhatalommal különleges partneri viszonyt kell fenntartania, hogy diplomáciai és katonai védelmet kapjon háborús helyzetben. Ez a partner kezdetben Franciaország volt, majd azóta, hogy Charles de Gaulle felrúgta a hallgatólagos szövetséget, az Egyesült Államok tölti be ezt a szerepet. Eddig ez jól működött: Izrael minden stratégiai döntését – háború és béke kérdésében egyaránt – Washingtonnal egyeztetve hozta meg. Ha az Egyesült Államok türelmet kért, akkor számíthatott arra, hogy Jeruzsálemben ezt a Ben Gurion-doktrína értelmében biztosítják számára.

A másik doktrínát Menachem Begin fektette le az 1980-as évek elején. Eszerint Izrael „semmilyen körülmények között nem engedheti meg azt, hogy egy ellensége tömegpusztító fegyverre tegyen szert”. Begin ezzel az alapelvvel indokolta az 1981-es légitámadást az iraki Osirakban lévő atomreaktor ellen. Szintén ebből a megfontolásból rendelték el 2007-ben a szíriai nukleáris létesítmény elleni támadást is.

Az iráni atomprogram esetében eddig nyilvánvalóan a Ben Gurion-doktrína irányította az izraeli politikát, mert a jeruzsálemi kormány eddig csak szóban figyelmeztetett a katonai csapás lehetőségére. Ahogy azonban fogy az idő, úgy élesedik az érdekellentét Jeruzsálem és Washington között. Az izraeli vezetésben többen úgy vélik, hogy nem lehet vég nélkül Obamára várni, mert az amerikai elnök eddig is sok kárt okozott Izrael biztonsági érdekeinek, elsősorban az arab tavasz támogatásával. Ebből ugyanis arra következtetnek, hogy Amerika szakított az alapelvvel, hogy a Közel-Keleten Izraelt tekinti kiemelt, legszorosabb szövetségesének. Azt csak kevesen állítják, hogy Obama teljesen hátat fordított volna Izraelnek, de az elnök láthatóan új partnereket is keres a térségben Amerika számára. Ezt leginkább Törökországban találta meg, azt remélve, hogy a világi állam és mérsékelt iszlamista kormányzat együttműködésének modellje az arab világ más államaiban is működőképes lehet. Ennek eredménye ugyan kétséges, de magyarázatot ad arra, hogy Obama miért nem akar egyoldalú elkötelezettséget vállalni az Irán elleni támadásra. Washingtonban úgy látják, hogy Törökországot a szíriai válság kitörése óta sikerült leválasztani Iránról, ami korábban egy veszélyes Ankara–Teherán-tengely kialakulásával fenyegetett. A polgárháború miatt Basár Aszad sem hatékony szövetségese immár az iszlám köztársaságnak. Emellett a súlyos gazdasági szankciók is éreztetik hatásukat Iránban.

A logikusnak tűnő stratégiát csak az zavarja meg, hogy a teheráni vezetők ennek ellenére nem tettek le katonai atomprogramjukról, sőt fokozták erőfeszítéseiket. Ha Obama nem enged, Izraelnek hamarosan választania kell, hogy Begin vagy Ben Gurion doktrínáját követi, mert előfordulhat, hogy mindkettőre már nem lesz lehetősége.

Új életre kelt a nyugat-ellenes mozgalom

Augusztusban Teheránban az el nem kötelezett országok csúcstalálkozóján Irán vette át a soros elnöki tisztséget. A 120 teljes jogú tagból és 17 megfigyelőből álló szervezet az ENSZ tagállamainak kétharmadát tömöríti. A nemzetközi szervezetek közül támogatja a mozgalmat az Afrikai Unió, a Brit Nemzetközösség, az Arab Liga, az Iszlám Együttműködési Szervezet és a Béke Világtanácsa is. Az el nem kötelezettek mozgalmát a hidegháború és a gyarmatbirodalmak felbomlása hívta életre, de tagjai között nem csak a „harmadik világ” államai voltak. Az alapítók között Tito jugoszláv elnök, de Nehru indiai kormányfő és Nasszer egyiptomi elnök is meghatározó szerepet töltöttek be. A Nyugat-ellenes, arabpárti mozgalom számbeli túlsúlyával meghatározó szerepet játszott az ENSZ Közgyűlésben, automatikus többséget biztosítva az Izrael-ellenes határozatokhoz. A kommunizmus összeomlása után úgy tűnt, hogy a mozgalom a múlt relikviái közé került, ám az arab fordulat új életet lehelt a szervezetbe. Nem véletlen, hogy az új egyiptomi elnök, Mohamed Morszi (képünkön balra) egyik első külföldi útja Teheránba vezetett az el nem kötelezettek csúcstalálkozójára. Kairóban ugyanis úgy látják, hogy a keleti nyitás figyelmeztetés lehet Washington számára: a Mubarak utáni korban már nem számíthat automatikusan Egyiptom és az olajországok támogatására.

Olvasson tovább: