Kereső toggle

Színre lép az F-csoport

Német–francia „puccs” az európai hatalomért?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Változnak az idők: régebben a nagy hatalmú háttérszervezetek a konspirációs elméletek híveinek nagy örömére tényleg a háttérben, többé-kevésbé titokban működtek. A gazdasági válság ezt a régi tradíciót is elsöpörte. Az új, egyesek szerint teljhatalmú európai hatalmi központ a nyilvánosság előtt jött létre október 19-én, a Frankfurti Operaház konferenciatermében. Az Európai Unió nyolc kulcsszereplője egy héttel később már be is mutatkozott a cannes-i csúcstalálkozón. ők a Frankfurti Csoport, akik alig két hónap alatt bebizonyították, hogy Európában az eddigi gyakorlattól eltérően mégis lehet villámgyors döntéseket hozni. Papandreu és Berlusconi már tudja ezt, most David Cameron iratkozott fel a „brüsszeli kommandócsoport” célszemélyei közé.

Csillogó gálaünnepségre gyűlt össze Európa politikai és gazdasági elitje október közepén Frankfurtba. Jean-Claude Trichet-t, az Európai Központi Bank leköszönő elnökét búcsúztatták, az első sorba Angela Merkel mellett Nicolas Sarkozyt várták. A francia elnök késve ugyan, de megérkezett, miután otthagyta a szülőszobában feleségét, aki éppen vajúdott első közös gyermekük születésére várva.

A csodálatosan felújított Frankfurti Operában az ünnepi hangulatról a Claudio Abbado vezényelte bolognai Mozart Zenekar gondoskodott. A remekművek előadása után azonban váratlanul komolyra fordult a szó. Kerekes széken a színpadra tolták Helmut Schmidt volt nyugatnémet kancellárt. A 92 éves idős politikustól néhány udvarias üdvözlő szót vártak, ám Schmidt nem finomkodott. Az Európai Unió keresztapjaként is emlegetett idős politikus arra figyelmeztette előkelő hallgatóságát, hogy „a politikusok mai generációjának kudarca sokkal nagyobb fenyegetést jelent Európa jövője számára, mint egyes tagállamoknak az eladósodottsága."

Az egykori kancellár beszéde után a vezető politikusok az operaház konferenciatermében gyűltek össze. Angela Merkel és Nicolas Sarkozy mellett José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke; Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke; Mario Draghi, az Európai Központi Bank új vezetője; Olli Rehn finn politikus, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa (gazdasági témákban Barroso jobbkeze), valamint két további pénzügyi nagyágyú, Jean-Claude Juncker

luxemburgi miniszterelnök, az uniós pénzügyminisztereket tömörítő Eurogroup vezetője és Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) francia vezérigazgatója.

A Frankfurti Csoport létrejöttének okára Merkel beszédében így utalt: „A gyakorlatban lassú és bonyolult az Európai Unió cselekvőképessége és mozgástere. Ha lehetőségként akarjuk megragadni a jelenlegi válságot, akkor készeknek kell lennünk arra, hogy gyorsabban cselekedjünk, sőt ha kell, akár nem megszokott módokon is."

Merkel szavait sokan úgy értelmezték, hogy Berlin a válság nyújtotta lehetőség alatt azt érti, hogy nyíltabban képviselheti a német gazdasági erőre alapozott hatalmi igényeit. (Káoszból rendet?, Hetek, 2011. november 4.) Ezzel kapcsolatban korábban a német vezetők nagyon visszafogottan fogalmaztak, mert tudták, hogy nem veszi ki jól magát, ha az erőre hivatkoznak. Most ez is megváltozott:

„A piac eldöntötte a kérdést, hogy vajon ki fogja elfogadni a német modellt" - mondta a berlini kormány szóvivője, aki szerint már csak „az intézkedések részleteiről és mértékéről van szó, a lényegét már mindenki elfogadta". A német fokozatos „nyújtózkodás" történetesen időben egybeesik a fokozatos amerikai csapatkivonással Európából.

Vadászidény

Az új európai hatalmi központ egy héttel később a kettős válságcsúcson már megmutatta erejét. A Frankfurti Csoport első célpontja a görög miniszterelnök lett, miután Jeórjiosz Papandreu népszavazást helyezett kilátásba az európai mentőcsomag feltételeinek elfogadásáról. A válasz nem késett: azonnal elapadtak az euróforrások, és utána már hiába táncolt vissza a referendum ötletétől, bukása elkerülhetetlen volt. Még Barroso is beszállt Papandreu destabilizálásába, amikor - a pozíciója által megkövetelt semlegességet felrúgva - felszólította a görög miniszterelnököt, hogy alakítson koalíciós kormányt. Papandreu utódja Lucas Papademos, a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank volt alelnöke lett.

Silvio Berlusconi már nehezebb falatnak tűnt. A dörzsölt olasz kormányfő 17 éves politikai pályafutása alatt sikeresen megszabadult minden ellenfelétől. 52 bizalmi szavazást élt túl, miközben folyamatosan zajlottak körülötte a politikai és magánéleti botrányok. Ráadásul Olaszország gazdasága - a média szalagcímei ellenére - nem volt különösebb bajban. Az adósságokra fizetendő kamatok nélkül költségvetése egyensúlyban van, sőt az eurózóna egyik legnagyobb többletét mutatja. A jólétben élő északi régió a kontinens egyik leggazdagabb része. Az elemzők szerint az euró nélkül még ennél is jobban mehetne Olaszországnak, ha a római kormány leértékelhetné a lírát az export ösztönzése érdekében. Az olasz háztartások ráadásul lelkesen takarékoskodtak, 8600 milliárd eurót tettek félre. A gazdasági növekedés ugyan nem volt valami fényes, de Berlusconi úgy érezhette, hogy gazdasági oldalról nem érheti baj. Rosszul számított: néhány hét leforgása alatt az olasz államkötvények kamata látható külső ok nélkül drámai mértékben megugrott. A 7 százaléknál is magasabb kamatráta azt jelentette, hogy megduplázódott az adósságokra kifizetett teher. Az olasz lapok értetlenül álltak az országgal szembeni hirtelen bizalomvesztés miatt. Többen politikai támadást sejtettek a kockázati felár gyors növekedése mögött. Emlékeztettek arra, hogy Angela Merkel már 2010-ben kijelentette, hogy „helyre kell állítanunk a politika primátusát a piac felett". A politikusok korábban is megpróbálkoztak ezzel, többnyire sikertelenül. Az eurózóna hatalmas apparátusában azonban már csak egy maroknyi ember dönt országok sorsáról. Az 1000 milliárd eurós mentőalapot kezelő alapítvány például csupán 15 emberből áll. Az új rendszer lehetővé teszi azt, hogy a Frankfurti Operaház különtermében egy csoport vezető megkerülhesse a demokratikus döntéshozatali rendszereket, és meghatározhassa az unió jövőjét.

Az új központ hatalmával szemben végül Berlusconi is tehetetlennek bizonyult. Egy nap alatt nyolc kormánypárti képviselő dezertált, és ezzel felborult a törékeny koalíciós egyensúly. Az olasz miniszterelnök utóda szintén egy Brüsszel-párti bürokrata, Mario Monti lett. A Frankfurti Csoport így néhány hét alatt két országban is elérte, hogy a demokratikusan választott vezetők helyére senki által meg nem választott, ámde megbízható „kormányzók" kerültek. A helycserék úgy tűnik, megoldást kínálnak az úgynevezett Juncker-paradoxonra. A csoport egyik tagja, Jean-Claude Juncker egyik híres mondása szerint ugyanis „mind tudjuk, hogy mit kellene tennünk, csak azt nem tudjuk, hogy választassuk magunkat újra, miután megtettük ezt." Ha azonban olyan vezetők állnak az országok élén, akiket nem választottak meg, akkor az újraválasztásuk miatt sem kell aggódniuk.

Nyílt levél Madame Merkelnek

A Frankfurti Csoport befolyását természetesen a brit lapok bírálták a legélesebben. Az Economist felhívta a figyelmet arra, hogy az „F-csoport" hetek alatt az euróválság döntőbíróságává nőtte ki magát, anélkül hogy erre bármilyen felhatalmazást kapott volna. „Nincsen világos jogi felépítése és szervezete sem, mégis új magot alkotnak Európa magvában" - írta a londoni gazdasági hetilap, amely emlékeztet rá, hogy Barack Obama elnök is találkozott a nyolcakkal a cannes-i csúcstalálkozón, és ezzel a német-francia hatalmi központ a tengerentúlról szintén támogatáshoz jutott. Az Independent szerint a Frankfurti Csoport azt ígéri, hogy gyors reagálású hadtestként a szeszélyes piaci hullámzások előtt tud járni, így a válság során időben meg tudja hozni a fontos döntéseket.

Ennél sokkal élesebben fogalmaz a konzervatív Spectator. „Ha eddig úgy gondolta, hogy az Európai Unió a jelenleginél már nem lehet kevésbé demokratikus, akkor hadd mutassuk be Önöknek a Frankfurti Csoportot." A lap szerint létrejött az új „Európai Politbüro", ami a hajdani moszkvai Politikai Bizottságnál is veszélyesebb. Ezzel a hatalmi központtal ütközött a legutóbbi csúcstalálkozón David Cameron is, aki felismerte, hogy Nagy-Britannia számára gazdasági katasztrófát jelentene, ha kiterjesztenék rá az új brüsszeli szabályokat. Miután a brit nemzeti össztermék 10 százalékát a pénzügyi szolgáltatások teszik ki (a teljes adóbevételnek pedig 17,5 százalékát), ezért a City összeroppanna, ha kivetnék rá a tranzakciós sarcot, az úgynevezett Tobin-adót. A britek úgy érzik, hogy Brüsszel azt szeretné, ha Európa legnagyobb pénzügyi központjának számító London helyét Frankfurt vehetné át adminisztratív módon - a „kozmopolita demokrácia" eszközeivel megtámogatva.

A Daily Expressben Frederick Forsyth brit író nyílt levelet intézett a német kancellárhoz, akit ironikusan Madame Merkelnek szólít. Forsyth szerint az euró olyan francia-német konstrukció, ami mára megbukott. „Hadd emlékeztessem Önt arra a jól ismert tényre, hogy egy német kancellár (Helmut Kohl) bízott meg egy német bankárt (Karl Otto Pohlt), hogy fogjon össze egy francia bankárral (Jacques Delors), akit egy francia elnök (François Mitterrand) kért fel a közös pénz megvalósítására. Meg is tették, de a konstrukció kezdettől fogva hibás volt. Mint egy túlterhelt hajó, csendes vizeken még csak-csak ellavírozott, de viharban azonnal veszélybe került." - írta a brit szerző.

„Nagy-Britannia viselkedése és a brit közhangulat nem magalapozott" - állítja ezzel szemben a Hetek által megkérdezett washingtoni elemző. „Németország részben önérdekből ugyan, de támogatja az európai stabilitást, amire ráadásul gazdasági ereje fel is jogosítja. A németek rendet igényelnek: produktív ország, amelyik nagyhatalom, de politikailag nincsenek igényei. Példa erre az, hogy még Lengyelországgal is kitűnő kapcsolatokat ápol, a történelmi sérelmek ellenére. A britek viszont úgy tesznek, mintha meglenne még a birodalmuk. Fontosabbnak érzik magukat, mint amilyenek, mert a század közepétől kezdve már csak relatív befolyással rendelkeznek. Cameron most úgy viselkedik, mintha ez nem történt volna meg, és függetleníthetné magát az Európai Uniótól. Ez tragikus tévedés a britek szempontjából, és nagy kár az uniónak is" - véli az ismert magyar származású professzor, aki neve mellőzését kérte, arra hivatkozva, hogy egy hazai lapban megjelent véleménycikke nyomán a beszélgetésünket megelőző napokban több száz - többségében gyűlölködő - e-maillel árasztották el. „Emiatt egy kis időre elment a kedvem attól, hogy névvel szerepeljek a sajtóban" - tette hozzá a professzor.

Olvasson tovább: