Kereső toggle

Labdák a levegőben

Ilan Mor, Izrael új magyarországi nagykövete a közel-keleti „dzsungelről”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Néhány napja érkezett Magyarországra az új izraeli nagykövet, aki éppen a közel-keleti diplomácia idei legmozgalmasabb hetében foglalta el új állomáshelyét. Ilan Mor a Heteknek adta első magyarországi interjúját, még az ENSZ-közgyűlés megkezdése előtt. A közép-európai gyökerekkel rendelkező diplomata korábban Pekingben, Bonnban és Los Angelesben is szolgált, legutóbb az izraeli hadsereg stratégiai tanácsadói posztját cserélte fel a budapesti nagykövetségre.

Ma reggel Abdullah jordániai király azt nyilatkozta, hogy Izrael nem dughatja a homokba a fejét: tudomásul kell vennie, hogy a világ nem ugyanaz körülötte, mint egy évvel ezelőtt. Ön szerint hogyan változott a világ?

- Ha a Közel-Keletet nézzük, akkor nem jó irányba. Nem tudjuk, milyen kimenetele lesz a változásoknak, de sokan, akik kezdetben arab tavaszról beszéltek, ma inkább arab őszt vagy arab telet emlegetnek. Egyiptomban például a kormányváltást követően felerősödött az utca hangja, és ez befolyásolja a hatalom döntéseit. A sok bizonytalanság között egy biztos: Izrael stabil sziget ebben a térségben. Néhány hete Tel Avivban jártam a sátoros tüntetők között, akik nagyobb társadalmi igazságosságot követeltek. Büszke voltam arra, hogy az izraeliek milyen békésen, a demokratikus keretek között tudtak kiállni a jogaikért.

Lehet, hogy Izrael stabil, de egyre magányosabb. Nem frusztrálja ez az embereket?

- Eddig is olyanok voltunk, mint egy villa a dzsungelben. Azok a folyamatok, amelyek az év elején kezdődtek, csak aláhúzzák azt, hogy Izrael remek lakóhely, de egy nagyon rossz negyedben fekszik. Ráadásul a helyzet tovább romolhat Szíriában és más országokban is, mint például Líbia. A háttérben pedig ott van Irán az atomfegyverprogrammal.

Ez elég borúlátóan hangzik...

- Nem vagyok sem optimista, sem pesszimista. Realista vagyok. Olyan emberként, aki az egész életében a Közel-Keleten élt, tudom, hogy készenlétben kell lennünk. Abdullah király nagyon jó szövetségesünk, hallottuk a nyilatkozatát, de magunktól is tudjuk, hogy mit kell tennünk. Mindig fennáll egy kettősség a politikai korrektség és a politikai realitás között. A politikai korrektség azt követeli, hogy szüntessük meg a megszállást, adjuk vissza az elfoglalt területeket, éljünk békében a szomszédainkkal, és így tovább. Különösen Európában hallani ezt sokat, tudom jól, mert két éve Németországban szolgáltam. A demokratikus világban mindenütt ezt a politikai korrektséget tekintik alapnak. A realitások és az elvárások között azonban ég és föld a különbség. Persze, mi is szeretnénk békében élni, de a biztonsági helyzet ennek épp az ellentéte. Így kell élnünk már hatvanhárom éve. Izrael egyet sem hibázhat, mert az a hiba lehet, hogy az utolsó lenne.

Hogyan lehet elkerülni a hibázást, amikor - Ehud Barak szavaival - diplomáciai cunami közepén áll Izrael?

- Nehéz kérdés, bárcsak tudnám a választ. Olyanok vagyunk, mint egy labdazsonglőr: egyszerre kell sok labdát a levegőben tartanunk. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy egyszerre csak egy labdával játszunk, utána a másikkal. Egyszerre sok kihívás ér bennünket. Az izraeli vezetésnek - akár jobboldali, akár baloldali - úgy kell játszania, hogy egy labda sem eshet a földre. Sajnos hatvanhárom év, két békeszerződés és a palesztinokkal való átmeneti egyezmények ellenére Izrael államának a létezése még ma sem garantált. Ezért kell - sajnos - nagy terheket vállalnunk a biztonságért. Egy másik labda, amit nem adhatunk fel, a társadalom építése. Itt is egyre több a kihívás, az oktatástól a lakásügyig. A sok feladat közül mégis Izrael biztonsága a legfontosabb.

Ezen a héten kerülhet az ENSZ elé a palesztin igény az állami elismerésre. Izrael ezt elutasítja, miért?

- Egy mondás szerint a palesztinok soha nem mulasztanak el egy esélyt arra, hogy elmulasszanak egy esélyt. Szerintem most is újra ezt a hibát követik el. Az elmúlt több mint húsz évben rengeteg kötelezettséget vállaltunk és teljesítettünk. Egyoldalúan kivonultunk Gázából, készek voltunk a megegyezésre a palesztinokkal bárhol, bármikor, bármilyen előfeltétel nélkül. A „'67-es határok", amire most hivatkoznak, azonban nem több, mint puszta legenda. Nem volt békeszerződés akkor Jordániával, nem voltak elismert határok. A világ azonban elfogadta ezt a legendát, hogy Izraelnek vissza kell vonulnia az „1967-es határokra", és fel kell adnia a településeket. Ezek előfeltételek, és mi értelme a tárgyalásoknak, ha előre meg van írva az eredmény?

Őszintén hiszek abban, hogy ha egyszer leülhetünk négyszemközt, zárt ajtók mögött a palesztinokkal, előfeltételek nélkül, akkor lezárhatjuk a történelem - vagy legalábbis a huszadik század - egyik legnehezebb konfliktusát. Láttunk erre jó példát legutóbb Szudánban. Évtizedeken át gyilkolták egymást, de végül leültek tárgyalni, és megegyeztek, hogyan tudnak egymás mellett élni két külön államként. Ezt az egyezményt elfogadta az ENSZ is. Nem múlt el ettől minden probléma, de legalább nem lövik egymást, és ez is egy nagy eredmény. Mi is tárgyaltunk Anvar Szadattal, Husszein királlyal, még Jasszer Arafattal is. Amikor először leültünk Arafattal, a legtöbb izraeli még úgy tekintett rá, mint az új Hitlerre. Mégis tárgyaltunk vele. Miért kellene most újra visszamenni a rajtvonalhoz, mintha semmi sem történt volna?

A palesztinok épp ezt mondják, hogy húsz év tárgyalás semmi eredményt nem hozott, ezért fordulnak az ENSZ-hez.

- Ez nem így van: nézze meg, milyen lázas építkezések zajlanak Ramallahban. Izrael világszerte segít abban, hogy minél több pénz jöjjön be a palesztin gazdaság számára. A palesztin biztonsági erőkkel is jó az együttműködés. Abbász és az emberei azonban taktikáznak, ahelyett, hogy megpróbálnánk együttműködni.

A felmérések szerint az emberek többsége világszerte mégis inkább Abbásznak ad igazat...

- Ennek a konfliktusnak sok pszichológiai vetülete van. Szerintem ma már nem utáljuk egymást annyira, mint a múltban. Az izraeliek és a palesztinok ugyanis gyűlölték egymást. Nem hittek egymásnak, ezért valamit lépnünk kellett. Elkezdtünk közvetlenül tárgyalni egymással, hogy megpróbáljuk tisztázni az együttélés alapelveit. Amikor ez a tárgyalás megakad, szükség lehet közvetítőkre, de a közvetítők nem beszélhetnek az érintettek helyett.

Mi történik, ha az ENSZ többsége megszavazza a palesztin kérést?

- Közvetlenül semmi. De amikor erre rájönnek Ramallahban és Dzseninben, az emberek dühösek lesznek, és az utcára vonulnak. A palesztin hatóságok azt ígérik, hogy nem lesznek erőszakos cselekmények, de ettől még kitörhet egy harmadik intifáda. A Közel-Keleten egy dolog biztos: az, hogy semmi nem biztos. Még az is lehet, hogy Abbászék az utolsó pillanatban észbe kapnak...

A palesztinok állami elismerést akarnak. Miért nem akarják akkor elismerni Izraelt mint zsidó államot?

- Ez a nagy kérdés. Izrael 1948 óta nagy utat tett meg, és a palesztinok is sokat változtak. Látjuk, hogy sokan közülük nagyon tehetséges emberek, kiváló képességekkel, akikkel jó üzleteket lehet kötni. A jobboldali, liberális miniszterelnök, Menachem Begin már 1977-ben elismerte azt, hogy meg kell egyezni a szomszédainkkal, ezért kötött békeszerződést Egyiptommal, és biztosított autonómiát a palesztinoknak a Nyugati Parton és Gázában. Ahogy mi elismerjük az önmeghatározáshoz való jogukat, úgy elvárjuk, hogy ők is elfogadják ugyanezt Izraellel kapcsolatban, ahol a lakosság nagy többsége zsidókból áll. Ha Abbász vagy bármely más palesztin vezető elismeri zsidó államként Izraelt, nagy lépést tesz a köztünk lévő pszichológiai fal lerombolására.

A múlt héten Kairóban az éljenző sokaság „új Szaladinként", a Közel-Kelet új szultánjaként ünnepelte a török miniszterelnököt. A népszerűség egyik oka az, hogy Erdogan az utóbbi időben többször is megfenyegette Izraelt. Nem lett volna egyszerűbb bocsánatot kérni Törökországtól, hogy elkerüljék ezt az újabb konfliktust?

- Ugyan miért kellett volna bocsánatot kérnünk? Most készült el az ENSZ Palmer-jelentése, ez Izraelnek adott igazat. Jogunk van az önvédelemhez, mit kellett volna tennünk? Jogos a Gáza körüli blokád, ráadásul a török flottát szervező emberek nem éppen olyanok voltak, mint Teréz anya. Bűnözők, hogy ne mondjam, terroristák voltak közöttük. Törökország szempontjából Izrael egy nagyobb játszma része. Sokan úgy látják, hogy Törökország arra törekszik, hogy a Közel-Kelet új birodalma legyen. Meglátjuk, hogy ezt az új külpolitikát hogyan fogadják az arab világban. Ben Gurion hatvan évvel ezelőtt arról álmodott, hogy a térségben egy stratégiai háromszög alakul ki a három nem arab ország - Izrael, Törökország és Irán - között. Voltak olyan idők, amikor jó kapcsolatunk volt Iránnal, de rossz viszonyban voltunk Törökországgal. Később fordult a helyzet. A helyzet talán lesz még jobb, mint ahogy most van.

Mire számít, az Európai Unió és benne Magyarország mit tehet annak érdekében, hogy az említett labdák ne essenek a földre?

- Sokat. Közös az örökségünk, sokkal szorosabb szálak fűznek bennünket Európához, mint az Egyesült Államokhoz. Szerintem nagy hibát követett el az Európai Unió, amikor úgy döntött, hogy nem emeli magasabb szintre a kapcsolatokat Izraellel, amíg nem oldódik meg a palesztin kérdés. Pedig ezek az érdekek sokkal erősebbek, mint a közel-keleti konfliktus. Kár, hogy egyes európai országok mégis ok-okozati viszonyt állítottak fel a két ügy között. Magyarország segíthet abban, hogy elmagyarázza: nincs kapcsolat az izraeli-palesztin viszony, valamint Izrael és az Európai Unió szövetsége között. Sokat tudnánk segíteni egymásnak, a csúcstechnológiától kezdve a terrorizmus elleni harcon át a globális gazdasági válság ügyéig. Sokkal több közös érdekünk van, mint amit most kihasználunk, és remélem, hogy az itteni nagykövetségem ideje alatt Magyarország segíteni fog Izraelnek a kapcsolatok magasabb szintre emelésében.

Olvasson tovább: