Kereső toggle

Tűzijáték a lőporos hordón

Az egyoldalú palesztin stratégia és a nemzetközi közösség felelőssége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A palesztin államiság idő előtti elismerése, amíg több területi kérdés megoldatlan Izraellel, könnyen az erőszak eszkalációjához vezethet, amely felbőszítheti az arab országok lakosait, illetve az európai muszlim közösségek tagjait is – állítja lapunknak készített írásában Dore Gold izraeli diplomata. A volt ENSZ-nagykövet, aki több izraeli miniszterelnök tanácsadójaként személyesen is részt vett a békefolyamat főbb tárgyalásain, emlékeztet arra, hogy egy jogellenes cselekmény nem hozhat létre törvényes jogokat. Egy olyan állam elismerése, amelynek létrejöttét egy egyezmény megszegése tette lehetővé, rendkívüli problémák forrása lehet – véli Dore Gold (kis képünkön).

Az elmúlt négy évtized során a nemzetközi közösség arra törekedett, hogy az arab-izraeli konfliktus rendezését, különösen izraeli-palesztin vonatkozásban, tárgyalások révén segítse elő. Mindemellett, híresztelések szerint az ENSZ-ben megfigyelő státusszal rendelkező Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) lépéseket tesz afelé, hogy szeptemberben a szervezet teljes jogú tagjaként ismerjék el. Palesztin szóvivők szerint az új állam határairól az Izraellel folytatott tárgyalások helyett egy ENSZ-határozat döntene.

Az Izrael és a PFSZ közötti 1993-as oslói megállapodások létrehozták a Palesztin Hatóságot (PH), a Ciszjordánia és a Gázai övezet bizonyos részein részleges joghatósággal bíró kormányzó testületet. A Gázai övezetet viszont egy másik kormányzó erő, a Hamasz irányítja, amely, bár névlegesen elfogadja a PH elnökét, Mahmúd Abbászt, mégis egy külön adminisztrációt jelent. Azok az egyoldalú palesztin törekvések, amelyek ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyják, aláássák a tárgyalásos rendezésen alapuló arab-izraeli békefolyamatot. Egy ilyen lépés az erőszak eszkalálódásához, illetve az izraeli-palesztin konfliktus fokozódásához vezethet. Amennyiben mindez a palesztin egyoldalú lépéseket kizáró dokumentumokat korábban aláíró Európai Unió támogatásával történne, ez aláásná egy esetleges jövőbeni békefolyamatban pártatlan közvetítőként megjelenni kívánó unió diplomáciai pozícióit.

Jelenleg a szeptemberi opciók közül a PFSZ több lehetőség közül is választhat az államiság felé vezető úton. A különböző próbálkozások jellemzője az unilateralizmus, amely szakítást jelent az 1993 óta folyó izraeli-palesztin tárgyalási folyamattal, és a konfliktus kulcskérdéseit - például a határok kijelölését - a másik fél figyelmen kívül hagyásával kívánja rendezni. A nemzetközi közösség új államai általában először egy függetlenségi nyilatkozatot tesznek a maguknak követelt területről, majd ENSZ-tagsághoz folyamodnak. Ezt az utat járta Koszovó, Kelet-Timor, és most Dél-Szudán is, amelyek függetlenségük kivívása után kapták meg a nemzetközi elismerést, és váltak az ENSZ tagjaivá.

A palesztin vezetés, úgy tűnik, egy másik alternatívában gondolkodik, mely szerint államisági követeléseit egyenesen az ENSZ elé vinné anélkül, hogy megnyilatkozna afelől, hogy ezt a lépést megelőzően kikiáltja-e függetlenségét. 2011. május 16-án Mahmúd Abbász a New York Timesban megjelent írásában kinyilvánította, hogy szeptemberben ENSZ tagságért fog folyamodni. Az Arab Liga jelezte, hogy készen áll arra, hogy július végén kezdeményezze a palesztin állam ENSZ tagságát.

Végezetül létezik egy harmadik stratégia is a palesztinok számára. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűléséhez fordulva, a harmadik világbeli országok támogatásával könnyen többséget szerezhetnek egy nem kötelező érvényű határozat elfogadásához a palesztin államiság támogatásáról. Még egy ilyen pusztán deklaratív aktus is komoly következményekkel járhat.

I. Az egyoldalú palesztin törekvések aláássák a múltbéli egyezményeket és az arab-izraeli békefolyamatot

A Jichák Rabin és Jasszer Arafat által elfogadott 1990-es oslói megállapodások egyértelműen meghonosították azt az alapelvet, miszerint minden Izrael és a palesztinok között fennálló nézeteltérés kölcsönös megegyezések által kerül rendezésre és nem más módon, mint egyoldalú lépésekkel. 1993. szeptember 9-én Washingtonban az egymás kölcsönös elismeréséről szóló levélváltások során Arafat kifejezetten magára vállalta a következőket:

„A PFSZ elkötelezi magát a békefolyamat és a két fél között fennálló konfliktus békés megoldása mellett, valamint kinyilvánítja, hogy minden, a végleges státuszt érintő kérdést tárgyalások útján kíván rendezni."

A fenti kötelezettségvállalás vezetett az első oslói megállapodás, az 1993. szeptember 13-án a Fehér Ház gyepén Izrael és a PFSZ által aláírt Elvi Nyilatkozat elfogadásához. Az oslói folyamat keretein belül ezt követően elfogadott megegyezések szintén megismételték ezt az érdemi feltételt. Így amikor Izrael és a PFSZ 1995. szeptember 28-án aláírta az Oslo II. néven is ismert Átmeneti megállapodást, a két fél a következő lényeges kikötést vállalta magára:

„Egyik fél sem kezdeményez, illetve tesz olyan lépéseket, amelyek a végleges státuszról szóló tárgyalások befejezése előtt megváltoztatnák Ciszjordánia és a Gázai övezet státuszát." (Átmeneti megállapodás, 31. cikke)

Az Átmeneti megállapodás szintén a Fehér Házban sorra kerülő aláírása nemzetközi jelentőséggel bíró esemény volt, melyet az Egyesült Államok, Oroszország, az Európai Unió, Norvégia, Egyiptom valamint Jordánia is tanúsított.

A 31. cikk lényegét tekintve melyek azok a lépések, melyek képesek megváltoztatni Ciszjordánia „státuszát"? A tárgyalók szeme előtt két forgatókönyv lebegett. 1967 után Ciszjordánia és a Gázai övezet vitatott területeknek számítottak, melyekre Izrael és az arab országok is követelésekkel éltek. Ciszjordánia az 1967-es háború során izraeli katonai irányítás alá került, miután az Izraeli Védelmi Erők elfoglalták a területet a jordániai erők támadását követően. Két lehetőség létezik, hogy a felek megváltoztassák Ciszjordánia jogállását. Egyfelől, amennyiben Izrael a területet részben vagy teljesen annektálná, az egyértelműen a státusz megváltozását jelentené. Másrészt, amennyiben a palesztin vezetés egyoldalúan kikiált egy palesztin államot a terület egészén vagy egy részén, az úgyszintén státuszváltozást eredményezne. Az Átmeneti megállapodás eleve félreérthetetlenül ki kívánta zárni az ilyen lépéseket.

II. Nemzetközi szempontok

a. Az idő előtti elismerés és az erőszak eszkalálódásának kockázata

Új államok felvételére akkor kerül sor az ENSZ-ben, amikor kétoldalú tárgyalásokon rendezték másokkal fennálló alapvető konfliktusaikat. Banglades csak azután válhatott az ENSZ tagjává, miután rendezte konfliktusát Pakisztánnal, amelynek korábban részét képezte. Kelet-Timor először rendezte nézeteltérését Indonéziával, és utána kiáltotta ki függetlenségét, majd vált az ENSZ tagjává. Dél-Szudán álláspontja még egyes kérdésekben különbözik a szudáni kormányétól, de Szudán elismerte a déli népszavazás eredményét az elszakadásról és a függetlenségről. Kartúm már több hónappal a függetlenséget és nemzetközi elismerést megelőzően nagykövetséget nyitott Dél-Szudán fővárosában, Dzsubában.

Saját tapasztalatai alapján Európának tisztában kell lennie a megoldatlan konfliktussal rendelkező államok idő előtti elismerésének veszélyeivel. A néhai Richard Holbrooke, a daytoni megállapodás atyja szerint a jugoszláv háborúk (1991-1995) számára gyutacsként szolgált, amikor Németország szakított az európai állásponttal, és azelőtt elismerte Horvátországot, hogy a Jugoszlávia felbomlásával keletkezett problémák rendeződtek volna. Az ezt követő láncreakció során a felek etnikai tisztogatásokat követtek el. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Jugoszlávia különböző részei függetlenné válnak, boszniai helyi erők etnikailag tiszta területek kialakításába kezdtek.

A fenti tapasztalatot tekintetbe véve, mi történne Ciszjordániában, amennyiben a palesztin államot idő előtt elismernék? Amennyiben az 1967-es vonalak elismerésre kerülnének, különböző palesztin erők követelhetnék a még mindig izraeli vagy csak részben palesztin ellenőrzés alatt álló területeket. Ciszjordániának még jelentős részein, az úgynevezett „C" jelzésű területeken, Izrael kezében van a teljes biztonsági ellenőrzés, és találhatóak itt katonai létesítmények is. (Az 1995-ös Átmeneti megállapodás szerint a palesztinok teljes ellenőrzést gyakorolnak az „A" területen, míg a „B" területen vegyes hatáskör van.)

Palesztin törekvések a „C" jelzésű területek átvételére - a függetlenség egyoldalú kikiáltását vagy akár egy ENSZ határozatot követően - erőteljes izraeli ellenállásba ütköznének. A palesztin és izraeli erők közötti esetleges tűzpárbajt könnyen a gázai övezetből érkező rakétatámadások követhetik. A következményektől függetlenül a palesztin államiság idő előtti elismerése, amíg több területi kérdés megoldatlan Izraellel, könnyen az erőszak eszkalációjához vezethet, amely felbőszítheti az arab országok lakosait, illetve az európai muszlim közösségek tagjait is.

Előfordulhat, hogy Ciszjordánia palesztin lakossága nem lenne fogékony erőszakos tiltakozásokra, mint volt 2000-ben, amikor Jasszer Arafat útjára indította a második intifádát a Clinton elnök vezette Camp David-i tárgyalások kudarcát követően. Ciszjordánia ugyanis hatalmas gazdasági fellendülésen ment keresztül az elmúlt években. De ez nem gátolna meg bizonyos külső erőket abban, hogy az ENSZ határozat elfogadása utáni politikai környezetet egy új erőszakhullám elindításával saját céljaira kiaknázzák. Izrael például nyilvánosságra hozta, hogy a Szíriában, a Golán-fennsíknál május 15-én és június 5-én rendezett palesztin tömegtüntetéseket az iráni Forradalmi Gárda szervezte. Habár Irán nem fog csapatokat küldeni Ciszjordániába, hogy tömegtüntetéseket szervezzen, mint tette azt Szíriában hasonló céllal, mindazonáltal Teherán felhasználhat hozzá közel álló palesztin szervezeteket.

b. Az izraeli-palesztin konfliktus fokozódása

A nemzetközi közösség körében létezik egy jelentős félreértés, miszerint az azonnali palesztin függetlenség támogatása nagyban hozzájárul az izraeli-palesztin konfliktus egészének megoldásához és a helyzet stabilizálódásához. Ez a várható politikai dinamikák téves értelmezése. Mahmúd Abbász a május 16-i New York Timesban közzétett írásában kifejtette, hogy az ENSZ-ben folytatott egyoldalú stratégia nem a konfliktus rendezésére irányul, hanem állandósításának egy új fázisát képviseli:

„Palesztina felvétele az Egyesült Nemzetek Szervezetébe nemcsak politikailag, hanem jogilag is a konfliktus nemzetközivé tételéhez vezetne. Lehetővé válna számunkra, hogy követeléseket támasszunk Izraellel szemben az ENSZ-ben, a szervezet ember jogi testületeinél és a Nemzetközi Bíróságnál".

Komoly jelentőséggel bír az a tény, hogy ENSZ-beli unilateralista stratégiája révén a PFSZ anélkül érheti el bizonyos átmeneti területi céljait, hogy hivatalosan elismerné a „konfliktus lezárását", mely kitétel elfogadását egy végleges egyezmény keretében minden eddigi izraeli kormány nélkülözhetetlennek tartotta. Palesztin szóvivők helyezkedhetnek ugyan arra az álláspontra, hogy az egyoldalú lépés az ENSZ-ben nem zárja ki a tárgyalások felújítását Izrael és a már független palesztin állam között. Ugyanakkor, ha a palesztinok a határok kérdését annak ellenére az ENSZ elé viszik, hogy azok a korábbi egyezmények szerint tárgyalások alapját képezik, miért ne fordulna a PFSZ minden egyes alkalommal az ENSZ-hez, amikor az Izraellel folytatott tárgyalások a többi bonyolult végső státuszkérdésről - Jeruzsélem, menekültek, biztonsági megoldások - is holtpontra jutnak?

Az izraeli-palesztin tárgyalások nemzetközivé tétele valószínűleg teljes mértékben aláássa, sőt felszámolja a nemzetközi közösség által az elmúlt több mint negyven évben - az ENSZ BT 1967. novemberi 242-es határozata óta - óvatosan felépített bilaterális tárgyalások rendszerét.

c. Az Európai Unió pártatlan közvetítőként betöltött pozíciója

Korábban említettük, hogy az Európai Unió aláírta az 1995-ös Átmeneti megállapodást (Oslo II), amely megtiltotta a feleknek, hogy egyoldalúan megváltoztassák Ciszjordánia és a Gázai övezet jogállását a végső státuszról szóló tárgyalások befejezése előtt. Amennyiben a palesztinok úgy döntenek, hogy megszegik ezt a vállalásukat, bizonyára kérni fogják az EU-tagországokat, hogy vagy ismerjék el bilaterálisan az új államot, vagy szavazzák meg a palesztin állam felvételét az ENSZ-be a Biztonsági Tanácsnál, vagy támogassák a palesztin állam elismeréséről szóló közgyűlési határozatot.

Amennyiben egy ENSZ-határozat a palesztin állam határait az 1967-es vonalakban kívánná megjelölni, az európai államok is fel lennének kérve a kezdeményezés támogatására. Az oslói megállapodások az izraeli-palesztin határok kérdését félreérthetetlenül a két fél közötti tárgyalások során kívánták rendezni. A palesztin egyoldalú törekvések bármelyikének európai támogatása ellentétesek lennének az 1995-ös EU- vállalásokkal.

Továbbá, miután az Európai Unió tagja a Kvartettnek, a 2003-as Útiterv a békéhez és az azt követő Kvartett-határozatok is vonatkoznak rá. Ezeknek az egyoldalú palesztin lépéseknek a támogatása ellentétes lenne a Kvartett keretein belül, az EU által is meghirdetett vezérelvekkel. Amennyiben az EU-tagországok támogatásukról biztosítanák valamelyik palesztin egyoldalú stratégiát, és ezáltal asszisztálnának a PFSZ-nek olyan lépésekhez, amelyek az aláírt megállapodások alapvető elkötelezettségeinek lényeges megsértését jelentené, hogyan tekintene Izrael egy esetleges jövőbeli európai szerepvállalásra a közel-keleti békefolyamatokban? Hogyan bízhatnának a jövőben az izraeliek az európai kötelezettségvállalásokban? Ilyen körülmények között a nemzetközi garanciák teljesen elveszítenék jelentőségüket az izraeli közvélemény előtt.

Az egyoldalú palesztin lépések egy további kérdést is felvetnek. Amennyiben a PFSZ az Oslo II Átmeneti megállapodásban tett jogi kötelezettségvállalásait megsértve kiáltaná ki a palesztin állam függetlenségét, egy aláírt egyezményt szegne meg, ami jogellenes cselekménynek minősülne. Malcolm Shaw brit professzor 2010. október 18-án a Nemzetközi Büntetőbíróság Ügyészi Hivatalához intézett, ezzel az üggyel kapcsolatos beadványában a következő általános jogi alapelvet fogalmazta meg: „egy jogellenes cselekmény nem hozhat létre törvényes jogokat". Egy olyan állam elismerése, amely létrejöttét egy egyezmény megszegése tette lehetővé rendkívül problematikusnak számítana. Létezik egy amerikai joggyakorlat is ebben a kérdésben. Az Egyesült Államok külkapcsolatainak jogrendje (második megerősítés [1981]), kimondja, hogy egy állam nem ismerhet el egy olyan államot, amely „az államiságra a nemzetközi jog megszegésével tett szert".

III. Politikai következmények

A palesztin unilateralista törekvések komoly elfordulást jelentenek az arab-izraeli konfliktus tárgyalásos rendezésétől, valamint megszegik a PFSZ által az oslói megállapodásokban vállalt jogi kötelezettségeket. Jelenleg létezik egy diplomáciai kezdeményezés arra, hogy a palesztin vezetést eltérítse ilyen irányú terveitől. Függetlenül attól, hogy ez a próbálkozás sikerrel jár-e vagy sem, az unilateralista stratégia 2011 szeptembere után ismét felmerülhet. Még akkor is, ha Mahmúd Abbász eláll a jelenlegi kezdeményezéstől, a jövőben ismét tehet hasonló lépéseket. Éppen ezért szükségszerű, hogy a nemzetközi közösség ellenezze a palesztin egyoldalú próbálkozásokat, függetlenül attól, hogy mi fog történni az ENSZ Biztonsági Tanácsában, illetve a Közgyűlésben. Az izraeli-palesztin konfliktus tárgyalásos megoldására csak akkor lesz lehetőség, ha az unilateralista kísértésnek sikerül teljesen elejét venni.

Olvasson tovább: