Kereső toggle

„Azok vádolják Izraelt, akiknek vér tapad a kezükhöz”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A héten Budapesten járt Dore Gold izraeli államférfi, akinek a Harc Jeruzsálemért című könyve nemrég a Hetek Kiadó gondozásában jelent meg. A volt ENSZ-nagykövet, aki jelenleg egy jeruzsálemi kutatóintézet vezetőjeként Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök tanácsadója, több vezető magyar politikussal is tárgyalt, többek között Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel és Lázár Jánossal, a Fidesz-frakcióvezetőjével, és előadást tartott az Izraeli Kulturális Intézetben, valamint – több mint ezer fő előtt – a Hit Gyülekezete keszthelyi ifjúsági táborában is.

Nemrég Washingtonban járt Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel, aki Obama elnökkel tárgyalt. Mit tapasztalt, tényleg olyan nagy feszültség volt a két vezető között?

- A média hangszóróin keresztül a vita felerősödött. Például a The Wall Street Journal arról írt, hogy Netanjahu a négyszemközti találkozójukat követő sajtótájékoztatón a nyilvánosság előtt „megintette" Obama elnököt, és kioktatta őt a közel-keleti helyzet alapkérdéseiről. Pedig nem erről volt szó: Obama előző nap - Izraelre utalva - azt mondta, hogy „még egy szövetségesnek is el kell mondani az igazságot". Netanjahu azonban úgy gondolta, hogy valakinek a palesztinok számára is el kell mondani az igazságot, és ezért sorolta fel az alapvető tényeket. Az amerikaiakat nem kell erre emlékeztetni, velük folyamatos kapcsolatban vagyunk, a palesztin fél számára azonban fontos volt, hogy Netanjahu a Fehér Házból üzenjen nekik, hogy legyenek realisták, és megvalósítható igényeket fogalmazzanak meg, amelyek mentén létrejöhet a megállapodás. A washingtoni média azonban kiélezte a tudósításokat, így a vita sokkal nagyobbnak tűnt, mint volt valójában.

Közel húsz éve állandóan azt hallani, hogy közel a megállapodás, de mégsem valósult eddig meg.

- Az elmúlt tíz évben az a téves benyomás alakult ki nemcsak az Obama-, hanem a Bush-kormányzatban is, mintha csak nagyon kis részletekben térne el az álláspontunk a palesztinokétól. Ezért Washingtonban azt gondolták, hogy nekik csak egy kicsit noszogatni kell a két felet, és létrejön a megállapodás. De ez nem így van. Hadd mondjak el egy történetet. Néhány hónapja meghívtak Görögországba, hogy tartsak előadást egy konferencián, amit a Los Angeles-i Egyetem támogatott. A rendezvény másik előadója Mohamed Dahlan volt, aki Arafat idejében a Gázai övezet biztonsági parancsnokaként szolgált. Fel volt adva a lecke, hiszen joggal bírálhatnám Dahlant amiatt, hogy az általa vezetett egységek miket követtek el az izraeli civilek ellen. De tisztában voltam azzal, hogy ott ül velünk szemben 400 akadémikus, akik ezt nem vennék jó néven. Ezért, amikor szót kaptam, odafordultam Dahlanhoz: „Mohamed, hadd mondjam, hogy nagyon tisztelem önt egy dolog miatt." A teremben megállt a levegő. Dahlan visszakérdezett, hogy mire gondolok. „Hallottam egy interjút, amelyben az akkori külügyminiszterünk, Slomó Ben-Ami a tabai csúcstalálkozó után arról beszélt, hogy az izraeliek és palesztinok még soha nem álltak ilyen közel egymáshoz, és csak rövid idő kérdése a megegyezés. Ekkor a riporter oda fordult Mohamed Dahlanhoz, és megkérdezte, hogy egyetért-e azzal, amit az izraeli külügyminiszter mondott. Ön erre azt felelte: az egész csak 'harta-barta', vagyis semmit nem ér." A konferenciateremben mindenki nevetni kezdett, Dahlan is, és ezt mondta: „Dori, önnek igaza van, ez az egész tárgyalás akkor egy 'harta-barta' volt." Washingtonban azonban elterjedt ez a mítosz, hogy az álláspontok nagyon közel állnak egymáshoz és ez hatott a Bush-kormányzatra, majd az Obama-kormányzatra is. Úgy vélem, hogy Obama elnök még ma is hisz ebben, és ez okozza ma is a problémát.

Mi a helyzet az európai vezetőkkel?

- Európában sokan nem akarják megérteni azt, hogy Irán milyen veszélyt jelent, nemcsak Izraelre, hanem Európára is. Könnyen mondhatják azt, hogy Izrael vonuljon ki a Nyugati partról, adja át Kelet-Jeruzsálemet, és akkor az iráni rémálom egyszerre csak semmivé válik. Ez azonban nem igaz. Mint ahogy az sem volt igaz, hogy az al-Kaida csak az izraeli-palesztin konfliktus miatt jött létre. Oszama bin Laden több ezer kilométer távolságban, Afganisztánban hozta létre a terrorszervezetét, miután a Szovjetunió kivonult Afganisztánból és a mudzsahed erők győzelmet ünnepeltek. Könnyebb Izraelt hibáztatni mindezért, mintsem őszintén szembenézni a tényekkel.

Európában a többség Izraelt tartja az agresszív, elnyomó, megszálló félnek, bármennyi támadást követnek is el a másik oldalról. Miért?

- Sok európai nemzetnek vér tapad a kezéhez, még a gyarmati időkből. Bűntudatot éreznek azért, ami Belga-Kongóban, Ruandában vagy Afrika és Ázsia más részein történt. Úgy vélik, ha engedményekre tudják kényszeríteni Izraelt, az valamiképpen felmentést ad számukra a gyarmati múlt terhei alól. Ez azonban ismét nem igaz. Mi nem egy gyarmatosító állam vagyunk. A zsidók az őseik földjére tértek vissza. Nem arab munkásokkal fakasztottunk vizet a sivatagban vagy hoztunk létre virágzó gazdaságokat Galileában. Zsidó munkások keze építette fel az országot. Kényelmes álláspont azonban Európában Izraelt elnyomó nemzetnek beállítani, csak azért, hogy a saját felelősségükről eltereljék a figyelmet.

Mit jelent Izrael számára Európa?

- Úgy vélem, hogy nagyon mély, történelmi kötelékek kapcsolnak össze bennünket. Európának szüksége van Izraelre és fordítva. Készült nemrég egy dokumentumfilm, válaszul az izraeli orvosi és számítástechnikai termékek elleni brit bojkottfelhívásokra. Ez számba vette mindazokat a műszaki újdonságokat, amit Izrael fejlesztett ki az elmúlt ötven évben, és kiderült, hogy ha az emberek bojkottálni akarják Izraelt, akkor meg kell szabadulniuk például az összes Intel-chipet tartalmazó számítóképüktől és egy sor egészségügyi berendezésüktől, aminek az előnyeit az utóbbi évtizedekben Nyugaton élvezték.

A napokban egy újabb, még képtelenebb vád is előkerült, nevezetesen az, hogy a norvégiai tömeggyilkos is szimpatizált Izraellel.

- Nagyon kevéssé tudtam követni az eseményeket. Egyet azonban kijelenthetek: bárki, aki ártatlan civil állampolgárokat gyilkol, annak semmi köze Izraelhez.

A Harc Jeruzsálemért című könyvében részletesen elemzi az iszlámon belül egyre népszerűbb apokaliptikus nézeteket és idéz is több olyan írásból, amelyek milliós példányszámban forognak a Közel-Keleten. Az arab felkelések nyomán növekedett vagy csökkent ezeknek a veszélyes nézeteknek a vonzereje, amelyek akár világháború útján is el akarják érni az iszlám globális uralmát?

- A célom ezekkel az idézetekkel az volt, hogy figyelmeztessem a Nyugatot: ha azt gondolják, hogy Jeruzsálem feladásával - vagyis azzal, hogy Izraelt rákényszerítik a város kettéosztására - sikerült megoldaniuk a problémát, akkor tévednek. Épp ellenkezőleg! Ezzel egy sokkal nagyobb problémát teremtenek, mint amire valaha is gondoltak volna. Az iszlám történelemben és hagyományban nincs túl nagy jelentősége Jeruzsálemnek. A középkor legnagyobb hatású iszlám gondolkodója, Ibn Tajmijja - akinek a mai radikálisokra is nagy hatása van - bírálta a muzulmánok szerinte túlzott tiszteletét Jeruzsálem irányában. Attól tartott ugyanis, hogy ez a júdaizmus hatása, és távol akarta tartani az idegen befolyást az iszlámtól. Számára a legfontosabb iszlám szenthelyek Mekka és Medina voltak. Ibn Tajmijja műveit Szaúd-Arábiában gyűjtötték össze, ahol a vahabbizmus alapítója is ezekből az írásokból merített. Ez tehát a hagyományos iszlám álláspont, és tévednek azok, akik azt gondolják, hogy ha rá tudják venni Izraelt Jeruzsálem feladására, akkor ezzel tradicionális iszlám igényeket elégítenek ki. Megerősödnének viszont azok az új messianisztikus kultuszok az iszlám világban, amelyek Jeruzsálemet tekintik a globális harc kiindulópontjának.

Mit tapasztal, értik a politikusok a Jeruzsálem-problémának ezt a vetületét?

- Nem, egyáltalán nem.

Milyen kilátásokkal számolhat gazdasági szempontból egy palesztin állam?

- Sokan azt gondolják, hogy a palesztin állam sikeres lehet, mert rengeteg segítséget kaphat az olajtermelő arab országoktól. Kiderült azonban menet közben, hogy pont Szaúd-Arábia és más arab országok nem teljesítik a Palesztin Hatóság felé tett kötelezettségvállalásaikat. Ami tehát a gazdasági életképességet illeti, tévedés azt feltételezni, hogy a Perzsa-öbölből származó pénzzel meg lehet ezt teremteni.

Vannak, akik szerint a palesztin államnak szüksége lenne arra, hogy összeköttetés legyen a Nyugati part és a Gázai övezet között. Ez nagy áldozatokat követelne Izraeltől. Van ennek realitása?

- Sokan a Nyugaton azt szeretnék, ha Izrael feladná a területeket azért, hogy kapcsolat jöjjön létre a két rész között. 1967 előtt sem volt azonban ilyen kapcsolat, miért kellene most? Vannak olyan országok, amelyek földrajzilag két elkülönült területből állnak. Banglades függetlenné válása előtt Kelet- és Nyugat-Pakisztán nem alkotott összefüggő államot. Ma a Perzsa-öbölben Omán is két különálló részből áll. Ugyanez a helyzet Kelet-Timorral vagy Nigériával. Semmilyen nemzetközi szabállyal nem ütközik az, hogy egy ország két részből álljon.

Milyen lehetőség van egyáltalán a területcserékre?

- Nem sok. Mongólia és Szibéria között bőven lehetne területeket cserélni, ha erre lenne szükség. Itt azonban olyan kicsiny térségről beszélünk, mintha Liechtenstein és Hollandia között kellene területeket cserélni. Ezért szerintem idő előtti minden ilyen felvetés. Az egész területcsere-elképzelés 1995-ben merült fel, az Izrael és a Palesztin Hatóság képviselői közötti nem hivatalos találkozókon, de soha nem került bele kötelezettségként egyetlen szerződésbe vagy megállapodásba sem. Egy jeruzsálemi földrajzprofesszor kiszámította, hogy Izrael elméletileg is maximum a területének 2,5 százalékáról mondhatna le, különben működésképtelenné válhat az ország. Ezért szerintem a területcserék nem hoznak megoldást ahhoz, hogy a 67-es vonalakat elfogadtassák Izraellel, hanem más alapelveket kell találni.

Például mit?

- Számunkra a legfontosabb kérdés a védhető határok biztosítása, és a 67-es fegyverszüneti vonalakat az ENSZ sem tekintette végleges nemzetközi határvonalaknak. A második, ugyanilyen fontos kérdés Jeruzsálem egysége, hiszen amikor 1949-ben a zsidókat kiűzték a város keleti részéből, több mint 50 zsinagógát és vallási iskolát semmisítettek és szentségtelenítettek meg. A harmadik pont pedig az, hogy nem tartható fenn a palesztinok igénye a visszatérésre Izraelbe.

Ehud Olmert volt miniszterelnök egyszer azt mondta, hogy az izraeliek belefáradtak az állandó harcba. Hogyan látja, ekkora nemzetközi nyomással szemben meddig képes ellenállni Izrael?

- Úgy vélem, hogy van egy idősebb nemzedék, amelyik elveszítette az energiáját, és ami még fontosabb, elveszítette a meggyőződését is, és ez meghatározta az elmúlt tíz-tizenöt évet. Ha azonban a fiatalokra tekintek, akik továbbra is önként vállalkoznak a legveszélyesebb feladatokra a hadseregben, akkor egy olyan nemzedéket látok, amelyik hisz Izrael ügyének az igazságában.

Olvasson tovább: