Kereső toggle

Zöld abszurd

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hetvenes években Kelet-Európából és egynémely ázsiai országból számos lelkes munkavállaló érkezett a baráti arab országokba. Lelkesedésük egyrészről az igen előnyös fizetési kilátásokból fakadt, de nem volt elhanyagolható az akkoriban meglehetősen korlátozott mozgástérből való kitörés vágya sem. Arról persze, hogy a „baráti” státusz mindössze annyit jelent, hogy hazájuk ezen országok számára nem számítanak a terrorizmus kiemelt célpontjai közé, nem sokat tudtak.

Így még 1986 nyarán is optimistán szállt ki a gépből Tripoli repterén a kiküldetésre érkező újabb magyar egészségügyi és diplomáciai csoport, pedig áprilisban az amerikai vezetés, megelégelve a Líbiából irányított terroristák amerikai és izraeli érdekeltségek elleni akcióit Európában, légi csapást mért az észak-afrikai országra. És ezután Líbia sem érezte már fontosnak, hogy barátságos arcot vágjon a külföldiek előtt, bárhonnan érkeznek is.
A tanulékony magyarok már az első napok során elsajátították az alapszókincset is, bármilyen nehéznek mondják is az arab nyelvet, ami országonként, sőt régiónként is különbözik. A legfontosabb szó a „bukra”, azaz ’holnap’. Tripoliban minden holnap történik: holnap érkeznek a csomagok, holnap jön az illetékes (bármiről legyen is szó), holnap lesz nyitva a bolt, holnap szerelik meg az autót… Ha valamit mégis holnaputánra ígérnek – „bad bukra” –, az nagy valószínűséggel soha nem fog megtörténni. Ez viszont már csak idővel vált világossá.
Autószereléssel mintha egyáltalán nem is foglalkoztak volna az ottaniak, olybá tűnt, mintha valamiféle dodzsem lenne számukra: össze-összeütődtek az utcán, aztán mindenki ment tovább, csak a horpadások őrizték a találkozás nyomait. Az összetört lámpák miatt a világítás sem igen működött, pedig az este Észak-Afrikában is sötét, így különleges élményt nyújtott a külföldiek számára az utcai dodzsemezés.
A külföldi kamaszokat persze várta az iskola. Amerikai bombázás ide vagy oda, az oktatás adta meg magát utolsónak, így többségük még a nyolcvanas évek második felében is beiratkozhatott a francia vagy az amerikai iskolába. Bár a tandíj magas volt, a szülők nagy része mégis épp a gyerekeik oktatása miatt vállalkozott a kalandos kiküldetésre.
Az egyetem már más kérdés volt: aki 1986 áprilisa után ott akarta folytatni a tanulmányait, mondjuk a hazai felvételik kiszámíthatatlansága miatt, az áprilisi bombázás után már nem sok hasznát vette az addig megszerzett angol, illetve franciatudásának. A dzsamahiríja, a líbiai népi köztársaság dacosan kitiltotta a kapitalista csökevénynek nevezett nyugati nyelveket, azontúl csakis arabul folyhatott az oktatás. Arra azonban talán senki sem számított, hogy a rádióból ismert „nagyfőnök”– aki miatt időnként lezárták az utakat, hogy spontán megjelenhessen a nép között – egy szép napon az egyetemi campust is lezáratja, hogy a tévé élőben (!) közvetíthesse az intézmény udvaráról a korábbi diáklázadás résztvevőinek akasztását.
Amihez a legnehezebben szoktak hozzá a magyarok, az a teljes alkoholtilalom volt. Ezt a helyiek sem igen tudták megszokni, láthatóan szívesen vendégeskedtek azoknál a magyaroknál, akik házi alkoholfőzdét barkácsoltak maguknak. Egyszerre azonban csak egy helyi iszogatta a pálinkájukat, egymás előtt nem állt szándékukban felfedni magukat. A helyiek az utcákon már szívesen sétálgattak együtt, igaz, a szigorú szegregáció miatt többnyire egyneműek andalogtak kézen fogva, csapatosan. A hölgyeknek, feleségeknek pedig ahhoz kellett hozzászokniuk, hogy itt a nők az apjuk, a férjük vagy a többi feleség kíséretében járkálnak, hosszú fehér burkát viselnek, a csücskét ügyesen a foguk közé szorítva, hogy az arcukat is fedje valamennyire. És rá kellett jönniük, hogy ők, mivel európai ruhában és férfi kíséret nélkül járnak, milyen kárpótlást jelentenek a csoportokban flangáló ifjak számára. Ha az ápolónők vagy asszisztensek a kórházi munka után taxiba ültek, hogy a városba látogassanak, könnyen olyan helyzetben találhatták magukat, amire álmukban sem gondoltak volna. Buszra azért nem szívesen ültek, mert ott azonnal kézerdő vette őket körül, amely mintha önálló életet élt volna: a matató kezekhez nem tartozott tekintet, nem lehetett tudni, kihez tartoznak pontosan, így a tömegben védekezni sem igen lehetett ellenük.
***
A kórház, ahová a magyarok többsége dolgozni érkezett, olasz design volt, csakúgy, mint a lakópark, ami a külföldi dolgozók számára épült. Berendezési tárgyak viszont nem voltak bennük, a boltokról pedig már tettünk említést. Akadt viszont a lakópark körül rengeteg eldobált, ám még használható deszka és fahulladék. Érdekes látvány volt, ahogy az orvosok és az ápolónők addig guberálnak köztük, amíg össze nem sikerül eszkábálni belőlük az alapvető bútorokat. A kórházi felszerelés több millió dolláros, első osztályú gépekből állt. A kórház udvarán, a mindenütt jelen lévő homoktól belepve. Vagyis használhatatlanul.
A városi rendelő hasonlóan színvonalas épületét csinos kőkerítés vette körül. A külföldiek arra lettek figyelmesek, hogy fehér burkás asszonyok egyszer-kétszer körbejárják, majd megadóan felmásznak rá, hogy a másik oldalán lekecmeregjenek. ők maguk azért többször is körbejárták, mielőtt elfogadták volna a tényt, hogy nincsen rajta kapu. A város fogalmát az észak-afrikai fogalmakhoz kellett szabni: az óváros falain kívül lapos tetejű házak nem túl rendezett sora, örökösen félkész villaszerű épületekkel tarkítva. Ráadásul az épületek váratlan funkciókkal álltak elő: ahol tegnap kinyílt egy ablak, és bontott csirkét árultak, másnapra bezárt, vagy esetleg friss kenyér került elő mögüle. Hogy hogyan ismerték ki ezen magukat a helyiek, rejtély maradt, de éltek, mozogtak, sőt dolgoztak is időnként.
Az élelem beszerzését tovább bonyolította a bombázás következménye: megszűnt a külföldről érkező áruk utánpótlása, ami addig megtöltötte a nyugati mintára épült áruházakat. Továbbra is kinyitottak ugyan rendszeresen, de svájci tejporon és holland ömlesztett sajton kívül nemigen lehetett kapni mást. Ezekből viszont elég komoly készlet lehetett raktáron, mert sok-sok hónapig kitartott a polcokon.
Ott volt persze vigasztalásnak a beach, a gyönyörű észak-afrikai tengerpart, mesés sziklákkal, lyukasra mosott kavicsokkal felszórva, és Leptis Magna, a bámulatosan épen maradt római kori városmaradvány, ahol szerencsére semmilyen felújítási munka nem zavarta meg az évezredes köveket. Ezek a kövek most ismét új rendet láthatnak kialakulni maguk körül. (F. K.)

Olvasson tovább: